Az elhíresült „becsület napi” tudósítás nem egyszerűen a csatorna botránya: van a Hír TV-nek ugye tulajdonosa, és az nem áll nagyon távol a kormánytól. Ez, és még számos hasonló botrány felveti a kérdést, hogyan is állunk a „hivatalos” történelemszemlélettel, emlékezetpolitikával. Most a KESMA-hoz tartozó médiáról nem is szólva.
A jó hír az, hogy Szalay-Bobrovniczky Vince nem lát kettős beszédet, biztos nekem rossz a látásom, ha időnként kettős, sőt háromfelé tartó beszédet is látok.
„Vannak olyan politikai szereplők – messze nem csak a kormánypártok berkein belül – akik a magyar történelem nemzeti vonalát hangsúlyozzák. (…) Eközben a kormánypártok oldaláról mindenki az elfogadott történelmi narratívát hangsúlyozza a holokauszt kapcsán” – hangsúlyozta interjúnkban a Miniszterelnökség helyettes államtitkára.
Ez persze igaz akkor, ha „mindenki” alatt csak a kormánypárti politikusokat értjük, nem pedig a hozzájuk hű tudósok, szakemberek, kultúrharcosok egy részét, és pláne a (jogilag pontatlanul kifejezve) alájuk tartozó médiákat.
Vegyük is rögtön a Hír TV-t, amely 2018. novemberében csatlakozott az új állami nonprofit médiaholdinghoz, a Liszkay Gábor vezette, a hírszerkesztőket, újságírókat napi szinten fentről eligazító KESMA-hoz (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány).
A csatornának múlt szombaton ritka nagy botrányt sikerült keltenie azzal, hogy egy történelmi esemény hazug átértelmezésére alapuló neonáci rendezvényt (amit ráadásul a rendőrség eredetileg be is tiltott, csak a bíróság ezt felülírta) teljesen normális, elfogadott ügyként prezentált, míg a balos antifasiszták ellentüntetését nevezett rendes, polgári eseményt megzavaró hőbörgésként állította be.
Teljesen érthető volt a zsidó szervezetek és az antinácik teljes kiakadása, teljesen érthető volt, hogy a főpolgármester ezek után bojkott alá vette a csatornát, és jó, hogy a TEV az illetékes munkavállaló munkavégzés alóli felmentését kérte a Hír TV szerkesztőségétől.
Mi a magunk részéről számos kérdést küldtünk el az üggyel kapcsolatban a Hír TV vezérigazgatójának és hírfőnökének, például ezeket:
• miért kelti a Hír TV tudósítása azt a látszatot, hogy a neonáci tüntetés valamiféle tiszteletre méltó történelmi eseményre emlékező civil megmozdulás („…emléktúrát is szerveztek a Várból”)?
• miért nem nevezte nevén a riporter, hogy a „Kitörés Túra” évek óta magyar és nemzetközi neonácik felvonulási terepe?
• miért az antifasiszta ellentüntetőket állította be a riport negatív színben, akik „megzavarták” a nácikat? Azt jelenti ez, hogy szerkesztőségük valamennyire azonosul a Túra szervezőinek üzenetével?
Mondanunk sem kell, amint a Hír TV válaszra méltat minket, rögvest közöljük az indokaikat. A helyzet azonban az, hogy a probléma túlmutat a Hír TV akciórádiuszán, itt egy kicsit nagyobb a gond annál, mint hogy egy elszabadult riporter és egy még elszabadultabb szerkesztő nem álltak helyzetük magaslatán.
A tudósítás ugyanis, mint arra a TEV közleménye is felhívja a figyelmet, összemosta a nemzetközi neonáci szcéna által szervezett „Festung Budapestet” azzal, hogy három budai önkormányzat közös fotókiállítást szervezett az ostrom emlékére, nyilvánvalóan nem azzal a céllal, hogy „Budapest hőseinek” hazudják azokat, akik nem, nem voltak Budapest hősei.
A zavaros tudósítás egyszerre akart eleget tenni annak, hogy beszámol egy fideszes polgármester (Pokorni Zoltán) megszólásáról, és annak, hogy kicsit átírja a) a történelmet, b) a kormány hivatalos történelmi narratíváját.
Ha ugyanis a hivatalos verzió az, hogy a holokauszttal, az akkori magyar állam egyértelmű felelősségével, a nyilas korszakkal nem szórakozunk, akkor azzal egyidejűleg nem lehet „hősöknek” tekinteni azokat, akik az életüket áldozták azért, hogy ezek a náci viszonyok fennmaradjanak. Ez logikailag kizárt.
Az első „Becsület napját”, majd az ehhez kapcsolódó „kitörés túrát” 1997-ben az ismert neonáci, Györkös István és a Magyar Nemzeti Arcvonal szervezte, aztán a szervezők cserélődtek, arcvonalak mentek, frontok jöttek, de a rendezvény maradt, most éppen a Légió Hungária felelt érte.
Az a neonáci csoport tehát, amelyik most úgy látta: „A Hír TV beszámolója nem részrehajló a megemlékezők irányába, hanem egészen egyszerűen objektív módon tényközlő”, ezen a csatorna helyében azért elgondolkodnék.
A „Becsület napja” sokáig, még néhány éve is a Jobbik felvonulási és ideológiai terepe volt, a párt még 2013-ban is koszorúzási ünnepséget tartott egy szabolcsi SS-katona sírjánál ez alkalomból. Ám a párt üzenete, hogy tudniillik „a Becsület napja, amikor Európa hős védőire emlékezünk”, már sok éve átszivárgott a Fidesz azon hetilapjába, amelynek előfizetésére egy időben maga Orbán Viktor szólította fel fanclubját: a Magyar Demokratába.
Bencsik András lapja már 2004-ben címlapon közölte, hogy „EURÓPA HŐSEI VOLTAK – 59 éve esett el a Nyugat védőbástyája: Budapest”, és ezt nyilván ma is így látják, hiszen a jelenlegi kormány egyik, khm, véleményformálójaként ismert Bencsik még két éve is leszögezte:
„A budavári kitörés a II. világháború egyik leghősiesebb pillanata volt: a várvédők csak a dicstelen és a dicsőséges halál között választhattak – és a dicső halált választották.”
Ha tehát a mai Jobbik ellen (nem éppen alaptalanul) az a kormánypárti vád, hogy nem igazán szakított náci múltjával, akkor mit szóljanak azok, akiknek feltűnő, hogy amikor a Fidesz éppen nem tiltja be a „Becsület napi” náci meneteket, akkor értelmiségének egy része pont betölti a Jobbik által hagyott űrt?
A szintén a KESMA-birodalomhoz tartozó 888 portál például kedden egy nettó fasiszta hangulatú cikkel emlékezett meg a kitörésről, amelynek címe („Dicsőség a hősöknek!”) ráadásul épp a rendes évi neonáci meetingek mottója (UPDATE: a cikket azóta szó nélkül levették. A szerk.)
A korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy a szintén KESMA-érdekeltségű Mandiner közölte viszont Máthé Áron reakcióját („Nem voltak hősök – ha voltak, nem a mi hőseink voltak”), amely röviden leszámol a hazug hősi mítosszal, és szárazon megállapítja: „Nem valami fennkölt gondolatok vezették a kitörőket, hanem az, hogy elfogyott a lőszer és az élelem.”
A „Becsület napja” ügy azonban nincs egyedül: az utóbbi hónapokban számos kulturális, médiabeli és emlékezetpolitikai botrány emlékeztetett arra, hogy valami nincs rendben ezen a téren.
Hogyan történhet meg, hogy a „Kitörés túra” szervezői körül körül „állami emberek, homályos figurák, állami százmilliók mozognak” (Átlátszó)? Mit keres Szakács Árpád fideszes kultúrharcos egy neonáci párt szabadegyetemén? Hogy történhet meg az, hogy az antiszemita botrányokba keveredett Siklósi Beatrix még mindig az állami Kossuth rádió hírigazgatója? Hogyan lehetséges, hogy „hungarikumnak” minősül a fehérterror élcsapata, a Rongyos Gárda?
Milyen ország nemzeti alaptanterve emel kötelező olvasmányi szintre széljobbos írókat, míg egyetlen (történetesen zsidó) Nobel-díjasának, a 2013-ban legmagasabb állami kitüntetést megkapó Kertész Imre kulcsregénye ebből kimarad?
Hogy a máig álló Szabadság téri emlékműről most ne is beszéljünk (ez a Magyarországot áldozatként láttató izé egyébként megfér azzal, hogy a náci katonák „az európai civilizációt védték”?). Vagy hogy Wass Albert mellszobrot avatnak egy Radnótiról elnevezett művház parkjában.
Oké, lehet, hogy nincs kettős beszéd. De minimum kettős tudat nagyon is van.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.