Németországban a kormány puccsolja meg az alkotmányos rendet

Merkel politikája időközben már saját pártja ellen irányul. A CDU ebből a konfliktusból csak vesztesként kerülhet ki. Mi késztethet egy pártelnököt arra, hogy saját pártját szétverje?

Február 10-én, hétfőn reggel Annegret Kramp-Karrenbauer, Merkel kancellár 2018. decemberében személyesen kiválasztott és kierőszakolt utódja a CDU élén, lemondott pártelnöki tisztségéről, és közölte, a továbbiakban mint kancellárjelölt sem áll rendelkezésre.

Bár az elmúlt napok eseményei után itt Németországban már senki sem csodálkozik semmin, AKK – ahogy itt nevezik – döntése mégis sokakat megdöbbentett. AKK eddig viszonylag becsületes, kissé naiv vidéki politikusként volt közismert, aki igyekezett a berlini intrikáktól távol tartania magát, és bizonyos polgári elveket nem volt hajlandó a hatalom érdekében feladni.

Például tartotta magát ahhoz a párthatározathoz, hogy a CDU sem az AfD-vel, sem a keletnémet állampárt utódjával, a Die Linkével nem léphet koalícióra. De éppen ezért AKK lemondását azok is vészjelzésként értelmezték, akik az elmúlt napok türingiai eseményeit inkább cirkuszi bohócmutatványként szemlélték.

A dráma, amelynek eddigi utolsó felvonása Merkel AKK elleni merénylete volt, még az előző év októberében kezdődött.

Az akkori türingiai választásokon az addig regnáló a Die Linke-ből, a szociáldemokratákból és a Zöldekből álló koalíció főleg a szocdemek veszteségei miatt elvesztette addig is minimális többségét. (Die Linke: 31 %, SPD 8,2 %, Zöldek 5,2 %). De egy AfD-CDU-FDP (Szabad Demokraták) koalíciónak lett volna többsége, ha a CDU és az FDP hajlandó lett volna az AfD-vel együttműködni. De erről – legalábbis papíron – szó sem lehetett.

Előrehozott tartományi választást sürgetnek Türingiában a német CDU és CSU vezetői

Miután csak az Alternatíva Németországban (AfD) nevű párt képviselőinek szavazataival sikerült új tartományi miniszterelnököt választani.

Az eddigi gyakorlat az volt, hogy a választók szavazhattak, akire akartak, a végén az AfD-n kívüli pártok mindig képesek voltak valamilyen koalíciót létrehozni, amelyik folytatta Merkel politikáját a választók véleményétől függetlenül. Ennek persze az AfD kiátkozása volt a feltétele, ezért volt eddig is olyan fontos azt propagálni, hogy az AfD szélsőségesen jobboldali, esetenként fasiszta, náci párt.

Ha ez valóban így lenne, akkor a közismerten rendkívül szigorú német alkotmányvédelem már rég a párt betiltását kezdeményezte volna, de eddig még a párt megfigyelésére sem látott okot.

Ameddig azonban az AfD-vel való együttműködés ezen az alapon kizárt, addig hatalomváltásról szó sem lehet – sem szövetségi, sem tartományi szinten. Türingiában például 23,4 % szavazott az AfD-re, amivel az AfD a második legerősebb párt lett, anélkül, hogy bármilyen lehetősége lett volna a politikában való részvételre.

Merkel abból indult ki, hogy az eddigi kommunista-szocdem-zöld koalíció kisebbségi kormányt alakít a CDU tűrésével-támogatásával. Ez az eddigi gyakorlat – és AKK elveinek – végét jelentette volna, úgyszintén a türingiai CDU végét is.

A keletnémeteknek nem lehetett megmagyarázni, hogy a CDU, az a párt, amelyik a német újraegyesítést végrehajtotta, most a keletnémet utódpárt politikáját támogatja.

De Merkel még a CDU-képviselőket sem tudta erről meggyőzni. A türingiai CDU e kérdés mentén kettészakadt, a többség inkább választotta az AfD-vel és a Szabad Demokratákkal való együttműködést, mint a kommunisták támogatását.

A döntő pillanat a tartományi parlament miniszterelnök-választásánál érkezett el. Az első két menetben, amikor abszolút többségre volt szükség, csak egy jelölt volt, Bodo Ramelow személyében. A nyugatról származó volt áruházi eladó Ramelow az újraegyesítés után hamarosan csatlakozott a Die Linkéhez, illetve annek elődpártjához (korábban arról volt ismert, hogy nem volt hajlandó az NDK-t mint nem-jogállamot elítélni).

Mennyire antiszemita párt a német AfD?

Kiállnak Izrael mellett, van zsidó tagozatuk, de sokszor kétértelműen fogalmaznak, és vannak Amerika-ellenes antiszemiták is köztük. Krisztina Koenen elemzése.

Most biztos volt benne, hogy Merkel – aki mindig is mögötte állt, és akinek sohasem volt problémája a keletnémet utódpárttal, mint ahogyan az eredetivel sem – a CDU pártkatonáit megfelelően kondicionálja. Ramelow az első két fordulót a várakozásoknak megfelelően elvesztette, mivel a baloldali blokknak egy szavazat hiányzott. A harmadik fordulóban már elég lett volna az egyszerű többség.

Hogy ne Ramelow legyen az egyetlen alternatíva, az FDP és az AfD is állított egy-egy jelöltet. Ramelow ekkor még mindig azt hitte, hogy ő a biztos befutó, magabiztosan mosolyogva várta az eredményhirdetést.

Amivel senki sem számolt, az az AfD-frakció politikai intelligenciája volt. A frakció a saját jelöltje helyett egyhangúlag a liberális miniszterelnök-jelöltre szavazott, mint ahogyan a CDU és persze az FDP képviselői is. Így lett az erfurti vállalkozó Thomas Kemmerich Türingia miniszterelnöke.

Merkel éppen Pretoriában időzött, amikor a hír elérte. Azonnal megüzente, hogy „ezt a választást vissza kell csinálni”.

Koalíciós partnerének, az SPD-nek a nemrég megválasztott társelnöke pedig így nyilatkozott: „Nem maradhat ennél a választásnál. Követeljük a helyesbítését. Új választást kell elrendelni.” Ezek a kijelentések azonban, melyeket azonnal a megfelelő tettek követtek, mélyen ellentmondanak a demokrácia szabályainak, és – ami még fontosabb – a német alkotmány előírásainak.

Német parlamenti képviselők ugyanis kizárólag a lelkiismeretüknek felelősek és nem pártfunkcionáriusoknak.

A szövetségi kormány vagy egy pártvezetés a német föderalizmusnak megfelelően nem avatkozhat bele az egyes tartományok kormányainak döntéseibe, és nem rendelhet el kedve szerint választásokat. (Ehhez a paragrafushoz a német alaptörvény megalkotásakor az akkori amerikai megszállók ragaszkodtak, mivel így akarták a központi hatalom egyeduralmát megakadályozni – tanulván a nemzetiszocializmus hatalomátvételének történetéből.)

Német kereszténydemokraták: az elhallgatás kongresszusa

Két és fél napon keresztül egyetlen szó sem esett az ország legégetőbb problémájáról, a migrációról. Krisztina Koenen publicisztikája.

Rövid időn belül akkora nyomás nehezedett Thomas Kemmerichre, hogy az „szabad akaratából” lemondott. Családját megfenyegették, házát megrongálták, miután a Bild Zeitung fényképet közölt a feleségéről és a gyerekeiről.

A baloldali blokk mozgósította „antifasiszta” verőlegényeit, akik mindenütt támadást indítottak az FDP pártirodái ellen és leköpdösték egyes képviselőiket. A vesztes Ramelow Hindenburg és Hitler 1933-as paktumához hasonlította parlamenti vereségét, majd hozzátette, hogy veresége során Buchenwald áldozataira gondolt.

Ezzel párhuzamosan a médiában gátszakadás történt, az AfD-t minden visszafogottság nélkül náci pártnak nevezik, egyes képviselőiket lefasisztázzák, a gyűlöletkeltés nem ismer határokat. A Szabad Demokraták elnökét, Christian Lindnert nyilvánosan megalázták és bocsánatkérésre kényszerítették, Merkel-hű politikusok az FDP-t a nácik bérencének titulálták.

Állítólag Merkel azzal zsarolta meg az FDP-t, hogy a CDU kilép minden közös koalícióból, ha nem hátrálnak meg. A kormány Kelet-Németország felelősét, egy CDU-tagot, azonnali lemondásra kényszerítették, mivel gratulált Kemmerichnek. Merkel párttisztogatást hirdetett meg, amelynek következő áldozatai valószínűleg a CDU-n belüli konzervatív tagozat tagjai lesznek. Ezek a fejlemények is állhatnak AKK hétfői lemondásának hátterében.

Merkel politikája időközben már saját pártja ellen irányul. A CDU ebből a konfliktusból csak vesztesként kerülhet ki. Mi késztethet egy pártelnököt arra, hogy saját pártját szétverje?

A kancellár célja egyre nyilvánvalóbban az, hogy előkészítse a terepet egy zöld kancellár számára. Erős a gyanúm, hogy Merkel már 2015-ben, amikor megnyitotta a határt a migránsok áradata előtt, átpártolt a Zöldekhez. Ha 2021-ig sikerül a CDU-t úgy legyengíteni, hogy a Zöldek kerüljenek ki legerősebb pártként a választásokból, akkor a zöld kancellárt nem lehet megakadályozni, és akkor szükség lesz az NDK-kommunisták támogatására is.

Ennek a feltétele az AfD teljes ellehetetlenítése – mivel ilyen körülmények között valószínűleg még az AfD is erősebb lesz, mint a CDU. A Zöld párt hatalomátvétele a német demokrácia vége és az ökodiktatúra győzelme lesz.

Talán most van az utolsó lehetőség arra, hogy Merkel őrült dühöngését fel lehessen tartóztatni. A CDU-ban sajnos eddig egyetlen személyiség sem tűnt fel, aki erre képes és hajlandó lenne. A polgárok megfélemlítése, az antifasiszta banda garázdálkodása, a reggeltől estig ömlő propaganda megteszi hatását.

Német szociáldemokrata harakiri

A két jelentéktelen pártelnök csupán báb egy hataloméhes ifjúkommunista kezében. Krisztina Koenen publicisztikája.