A klímapánik valójában nem a környezet védelméről, a Föld iránti aggódásról, az emberhez méltó élet megteremtéséről szól, hanem kapudrog egy fent eltervezett, ökoszocialista gazdaságpolitikához. A klímakultusz nem egyszerűen vallás, hanem a legújabb totalitárius kihívás.
„Az anyagi jólét keresése (the pursuit of happiness) ma a végítélet harsonája, átok és hazugság, maga a Rossz, amely az emberi nem pusztulását okozza.” (Tamás Gáspár Miklós: Az új aszkézis. Magyar Narancs, 2019. dec. 1.)
Kísértet járja be Európát, a klímakatasztrófa kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a kancellár, von der Leyen és Thunberg, francia radikálisok és német környezetvédők. És mivel sem a klíma, sem a pánik nem ismer határokat, amerikai campusokat éppúgy érint, mint ausztrál NGO-kat, komoly kutatókat éppúgy, mint amatőr gleccserbarátokat az Instagramon.
Közel a végítélet, sőt, ha alaposabban megfigyeljük, egyre közelebb jön, ideje tehát nagyobb tételben gondoskodni konzervekről, vízről. Néhány éve még 2050-re várták a világvégét, de ez régen volt. „Ideje pánikba esni” – üzente a The New York Times szerkesztőségi cikke. „Tizenkét év múlva vége a világnak, ha nem reagálunk a klímaváltozásra” – közölte Alexandria Ocasio-Cortez amerikai demokrata politikus.
„2030 körül visszafordíthatatlan láncreakciók indulhatnak be, amelyek véget vetnek az általunk ismert civilizációnak” – jósolja Greta Thunberg.
Károly walesi herceg már csak 18 hónapot adott a világnak arra, hogy megküzdjön a klímával, de hogy ezt hol olvasta, nem derült ki. Egy nemzetközi tudóscsoport még előrébb állította az órát: „Száz másodperccel áll éjfél előtt a végítélet képzeletbeli órája”.
A klímapánik terjesztői leginkább az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi paneljének, az IPCC-nek a jelentéseire hivatkoznak, pontosabban azok mások által értelmezett, nem egyszer érzelmileg felturbózott, lebutított verzióira, holott a jelentéseket valóban olvasó számos szakember állítja: még ha minden kiotói meg párizsi megállapodás dacára változatlan is maradna az emberi CO2-kibocsátás mértéke (valamiért egyébként nem teljesülnek soha ezek az ígéretek, viszont irdatlan összegekbe kerülnek),
pánikra akkor sem lenne okunk. Gondolkodásra, józan észre, az elköltésre szánt ezermilliárdok költség-haszon mérlegelésére, vagy ahogy Bjorn Lomborg szakíró javasolta, a valódi problémák (éhínség, járványok) megoldására annál inkább.
És itt álljunk is meg egy pillanatra. Nem vagyok klímakutató, és nagyon valószínű, hogy ön sem az – de nem is kell annak lennünk, hogy épeszű álláspontot tudjunk kialakítani a kérdésről. Abból tájékozódunk, amit a médiában, könyvekben látunk, meg persze amire rákeresünk, aminek magunk utánajárunk, szakcikkek, elemzések, hitelesnek tűnő intézeti elemzések, ilyenek.
Márpedig fontos tudni, hogy jogunk van kimerítően tájékozódni: a „hivatalos” álláspont ugyanis egyre inkább az, hogy a vita lezárt („settled”), a klímával kapcsolatos számos, még néhány éve teljesen aktuális és akut kérdést ma már nem is ildomos feltenni, ha az ember jót akar.
Tény például, hogy az emberi tevékenység hozzájárul az enyhe hőmérséklet-növekedéshez. De valóban az általunk kieregetett CO2 a változás fő oka? Nem pedig a naptevékenység, az óceánok, a vízgőz okozza az üvegházhatást?
De jó, fogadjuk el, hogy az ember a fő oka: biztos, hogy a CO2-kibocsátás csökkentése hozzájárul a probléma megoldásához? Egyáltalán, kizárólag negatív hatása lehet a szén-dioxidnak, akkor is, ha másutt azt látjuk, hogy egész térségek (pl. Szibéria) válnak majd tőle ismét élővé, zölddé, termővé? Nem lehet, hogy a jövőben kevesebben fognak megfagyni?
Nem lehetséges-e, legalább elméletileg, hogy jóval nagyobb kárt okozunk a probléma téves meghatározásával és ennek megfelelően téves kezelésével, források téves allokációjával, mint ha nem engedünk a pániknak, és inkább mérlegelünk, tovább kutatunk-fejlesztünk, tudásba, a technológiák piacába, a kreatív készségek fejlesztésébe invesztálunk ezermilliárdokat?
A klímaváltozásnál nem önmagában az a kérdés, valós kihívást jelent-e (ezt sohasem tagadnám), hanem hogy honnan tudjuk, amit tudunk róla, és elfogadjuk-e azt a keretezést, azt a narratívát, ami naponta ömlik ránk a mainstream csatornákból?
A filozófia nagy hivatalában külön főosztály, az episztemológia foglalkozik a tudás megismerésének forrásaival, módjaival. Én – objektivistaként – hadd ajánljam a reálisan létező valóságot, a racionális értelem által elemzett és integrált ismeretet, a tapasztalást, majd az általánosan érvényesnek tekinthető tételek megfogalmazását.
Ha csak egyetlen tudós egyetlen meglátása, ha csak egyetlen megválaszolatlan kérdés felborítja az uralkodó konszenzust, akkor a kétely helyénvaló volt. A tudomány a kételyből, a kíváncsiságból él, nem valamiféle „konszenzusból”. Newton se tartott nemzeti konzultációt az elméleteiről.
Racionális lehet-e egy még kérdéses okból létrejövő problémát úgy kezelni, hogy eldöntjük: villámgyorsan elköszönünk gazdaságunk eddigi jótevőitől, a széntől és a gáztól, abbahagyjuk a repülést és a húsevést, Teslával furikázunk, és – főként – egy szükségszerűen létrejövő Központi Klímabizottságra bízzuk, mit és hol vásárolunk, mit eszünk, mennyi áramot fogyasztunk, mi számít „túlfogyasztásnak”, egészen odáig, hogy hány gyerekünk lehet?
Sokan megspórolnák nekünk a gondolkodás és elemzés fáradságos munkáját. A radikális zöldek és kritikátlan médiabeli kiszolgálóik nem nagy barátai a kognitív folyamatoknak. Aki kérdez, az gyanús – elvégre ha a tudósok 97%-a azt mondja, az ember okozza a felmelegedést, akkor kik vagyunk mi, hogy ezt kétségbe vonjuk? Csak nem akar ön is „klímatagadó” lenni?
A kifejezés valószínűleg nem véletlenül rímel a legaljasabb emberi magatartások egyikére, a holokauszt tagadására – miközben ők maguk kisajátíthatják és bagatellizálhatják a holokausztot:
az Extinction Rebellion (XR) szélsőséges „klímavédő” szervezet egyik alapítója, Roger Hallam „az emberi történelem egyik baszkódásának” nevezte a soát, más aktivistáik pedig máig „holokausztnak” nevezik azt, ami az emberiségre vár, ha kicsit még melegszik az idő.
Túlzás? Ne a szélsőségesekre figyeljünk, hanem a mainstreamre? Tévedés lenne. Ami tegnap túlzás volt és szélsőség, az mára a mainstream része. A túlzás csak ahhoz képest az, amit egyébként a többség gondol, és egy vitában mindig az az érv győz, amelyet hívei a legkövetkezetesebben képesek végighajtani.
A klímavita eltolódott a totális felé, meg kell venned a teljes csomagot. Ember okozta CO2, termelés- és fogyasztás-visszafogás, a növekedés vége, repülési és autózási korlátok, „új aszkézis” (TGM). És amit már ma el tudnak kezdeni: a szólás szankcionálásával fenyegetnek.
A „klímatagadás” ugyanis nemcsak morálisan egyenértékű a holokauszttagadással, de jóval kártékonyabb is, hiszen egy jövőbeli népirtást segít elő vele. A klímavédők nemcsak marginalizálnák és nevetségessé tennék a kérdezés jogával élőket (a laposföld-hívőkkel és az oltásellenesekkel vesznek minket egy kalap alá), de kriminalizálni is akarják a gondolatbűnt.
Az egyik német tévétársaság kísérletképpen egyfajta CO2-rendőrséget állomásoztatott a szupermarketekben, amely a pénztáraknál csekkolta, elég klímaneutrális-e a kosár tartalma; egy bajor pszichiátriai szaklap azon tűnődött, nem betegek-e a klímaszkeptikusok; egy amerikai zöld lap, a Grist pedig „nürnbergi stílusú perekről” fantáziált a „klímakatasztrófa” megkérdőjelezőinek.
A klímaügyben kiemelten fontos véleményformáló központ, Hollywood részéről Jane Fonda is épp ezt javasolta: „Bíróság elé kellene állítani azokat, akik nem tartanak a klímaváltozás ellen harcolókkal”, főleg „az olajipari cégek vezetőit és az őket támogató politikusokat” perelné a színésznő, akiket „klímabűnözőknek” nevezett. Ez valamiért semmilyen antidiszkriminációs jogszabályba nem ütközött.
Vegyük észre a klímavita új irányát: az érvelés már érdektelen, a cél a bűntudatkeltés.
Ennek is a legvisszataszítóbb példája a SodaStream izraeli cég elhíresült klipje a boltban műanyag palackos ásványvizet vásárló fiúról, akit perceken át üldöz a Trónok harcából ismert, „szégyent” kiáltó és harangozó Septa Unella. A pogromhangulatot normalizáló virális videót ráadásul sikerült annak a cégnek elkövetnie, amelyik maga is megaláztatás áldozata volt: a SodaStream az antiszemita BDS-mozgalom egyik kiemelt célpontja volt évekig.
A cél a bűntudatkeltés és a morális pánik. A „klímakatasztrófa” kifejezés használatát a brit környezetvédő aktivista, George Monbiot javasolta, mivel a semleges klímaváltozás nem eléggé mobilizáló, értsd, nem elég pánikkeltő hatású.
Klímatudósok és a Greta Thunberg mögött álló PR-ipar egyébként nyíltan el is ismeri, hogy kicsit el kell túlozni a tudományos tények tálalását, hogy jobban el lehessen adni az üzenetet. A pánik felülírja a racionális cselekvést, és akkor el is jutottunk oda, amitől ezek az emberek leginkább félnek.
Azt egyébként Asperger által érintett emberként külön visszataszítónak tartom és visszautasítom, hogy Thunberg egyfajta pajzsként hordozza maga előtt és kérkedik közös kihívásunkkal, ami természetesen csak a bírálhatatlanságát hivatott erősíteni, akárcsak a kora és a neme. Ki merné érdemben bírálni egy fiatal aspis lány nézeteit? Ki van ez találva.
Az üzenet tehát az, hogy hamarosan eljön a világvége, ha nem engedjük át gazdasági és politikai életünk döntéseit, értsd a saját életünk irányítása feletti kontrollt egy senki által nem választott, dogmatikus, manipulatív és antikapitalista networknek, amely az én pitiáner egyéni döntéseimnél kicsit fontosabb, magasabb rendű szempontokat is kénytelen mérlegelni. Helyettem.
Ez a network minden további nélkül felborítaná, leállítaná, örök stagnálásra ítélné azt a szabad és innovatív politikai és gazdasági rendszert (az egyszerűség kedvéért nevezzük demokráciának és piacgazdaságnak), amely a történelemben példátlan javakat és lehetőségeket produkált, és amely emberek milliárdjait húzta ki az elmúlt évtizedekben a nyomorból és az éhségből.
Az elmúlt évtizedben – a Johann Norberg által összegyűjtött adatok szerint – nőtt a várható élettartam, csökkent a gyermekhalandóság, megfeleződött a szegénységben élők száma, a növekvő melegedés dacára az időjárási katasztrófák áldozatainak száma 95 százalékkal csökkent a hatvanas évek óta. Minden korábbinál jobb technológiai, tudásbeli alapokról tudunk megküzdeni a klímakihívással.
Greta Thunberg és iskolakerülő köre viszont épp azt a generációt kárhoztatja visszamenőleg és hazudik róla („elvettétek a jövőmet”), amely megteremtette ezt a szabadságot és ezt a jólétet. How dare you?
Nemcsak a klímavita keretezése manipulatív, de a hivatkozott tények jó része is minimum kérdéses. Egyetlen tudományos testület sem állította soha, hogy ha folytatódik a felmelegedés, eljön a világvége. 1800 és 2000 között átlagosan 1°C-t emelkedett a hőmérséklet (igaz, a fele az utolsó 30 évben), azt pedig maga az IPCC ismerte el 2001-ben, hogy megbízhatóan hosszú távra jósolni nem lehet. A tengerszint nem emelkedik drámai mértékben. Bolygónk egyre zöldül.
Nem igaz, hogy a tudósok 97%-a szerint az ember által kibocsátott CO2 felel a felmelegedésért. Itt van 31 ezer aláírás a kiotói jegyzőkönyv ellen, itt van 500 tudós a pánikkeltés ellen, itt van több mint két tucat szkeptikus szakértő és 33 ezer támogató – de nem sétálnék ebbe az érvelési csapdába. A tudomány tényleg nem többség kérdése.
Kevesebb szocializmust és több cáfolhatatlan tényt szeretnék látni a klímavitában. Mondok egy példát, mert irritál: egyes grafikonok szerint például a CO2 miért követi (éspedig pár száz évvel) a melegedést, nem pedig okozza?
Miért állítja Miskolczi Ferenc klímakutató, a NASA volt szakértője, hogy a „széndioxid-üvegházhatáson alapuló globális felmelegedés elmélete egy tarthatatlan hazugság. (…) Az, hogy az emberi tevékenységnek valami köze lenne a jelenlegi enyhe melegedéshez, nem bizonyított”? Miért állítja a nyomában Zágoni Miklós fizikus is, hogy „a jelenlegi globális felmelegedés nem üvegház-melegedés”?
És miért higgyen bárki a jelenlegi számítógépes klímamodelleknek, prognózisoknak, hogyha az elmúlt évtizedek szinte egyetlen előrejelzése sem valósult meg (Római Klub, Global 2000, globális lehűlés, új jégkorszak, globális éhínség, halálos népességrobbanás stb.)? Minél nagyobb a sürgető zöld pánikkeltés, annál nyilvánvalóbb, mire is fut ki ez a nyomulás: a klímaváltozás ürügyén a politikai kontrollra és a gazdasági javak „igazságosabb”, szocialista újraelosztására (vö. „klímaigazságosság”).
Két ausztrál kutató, David Shearman és Joseph Wayne Smith egy korábbi könyvükben („The Climate Change Challenge and the Failure of Democracy„) nyíltan beszélnek: nem kell a kétkedőkkel foglalkozni, ki kell iktatni a demokráciát, és egy tekintélyelvű kormányzatnak egyszerűen keresztül kell vinnie azokat a döntéseket, amelyeket a tudomány előír számára. Nagyon úgy tűnik, hogy ez az álláspont lassan, de biztosan megtalálja a helyét a vélemények főáramában.
Aztán utánunk az özönvíz.
Ajánlott olvasmányok:
Luc Ferry: „Új rend: Az ökológia.” Európa Kiadó, Budapest, 1994.
Bjorn Lomborg: „COOL IT – Hidegvér.” Typotex Kiadó, Budapest, 2008.
Kovács Róbert: „Klímaváltozás. Pánik és tagadás között.” Typotex Kiadó, Budapest, 2019.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.