Andrzej Duda lengyel elnök kihagyása még azok számára sem lehetne közömbös, akiket amúgy nem izgat különösebben a lengyelek érzékenysége – véli Jonathan S. Tobin, a JNS.org szerzője.
A globálisan növekvő antiszemitizmus és Izraelt övező állandó terrorfenyegetettség árnyékában talán kevesen tartják fontos kérdésnek, kik fognak beszédet mondani azon az eseményen, amit január 27-én, Auschwitz felszabadításának 75. évfordulója alkalmából tartanak Jeruzsálemben.
A Jad Vasem rendezvényére olyan prominens vezetőket várnak, mint brit Károly herceg, Vlagyimir Putyin orosz elnök, Emmanuel Macron francia államfő, Mike Pence amerikai alelnök és Frank-Walter Steinmeir német elnök. Hazánkat Áder János fogja képviselni a Nemzetközi Holokauszt Emléknap során. Ugyanakkor, mint ismert, Andrzej Duda lengyel miniszterelnök számára korábbi felvetése ellenére sem adnak lehetőséget arra, hogy mondjon pár szót a vendégek előtt. Válaszul Lengyelország képviselői pedig bojkottálják az eseményt.
„És érdekelnie kellene bárkit is a lengyelek távolmaradása?”
— teszi fel a kérdést Jonathan S. Tobin a Jewish News Syndicate oldalán közzé tett véleménycikkében, ahol kifejtett válasza szerint Duda elhallgattatása még azok számára sem lehetne közömbös, akiket amúgy nem izgat különösebben a lengyelek érzékenysége.
Tobin szerint ugyanis igaz, hogy a zsidók többségének ellenérzéseit az európai ország korábbi magatartása váltotta ki, és 2018-ban egy olyan törvényt próbáltak érvénybe léptetni, aminek értelmében börtönnel büntették volna azokat, akik az egykori haláltáborok elé a „lengyel” jelzőt teszik. A javaslatot végül csak Benjamin Netanjahu közbenjárásával vetették el.
„Sőt az is tagadhatatlan, hogy az antiszemitizmus helyi jellegzetesség volt Lengyelországban a háború előtt, alatt és után” — folytatja Tobin, aki szerint ugyanakkor azt is fontos kiemelni, hogy az említett konfliktusforrás után éppen Izrael külügyminisztere, Jiszrael Kac tett sértő megjegyzést a lengyelekre (amikor azt mondta, „a lengyelek az anyatejjel szívták magukba az antiszemitizmust” – A szerk.) és a Jad Vasem legutóbbi döntése csak tovább fokozta a feszültséget.
„A lengyelek bármely megszállt országnál nagyobb szenvedéseket éltek át a nácik kezében — kivéve a Szovjetuniót. De miközben a lengyelek szörnyű üldöztetéseket éltek át, a zsidók sorsa még rosszabb volt. A háború alatt a lengyeleknek közel 18 százalékát gyilkolták meg, a lengyel zsidóknak pedig 90 százalékát – ez elképesztő szám”.
Aktuálpolitikai szinten pedig még nagyobb a tét, mint a revizionista történelem-magyarázatok iránt táplált zsidó ellenszenv. Azt is fontos látni, hogy — több kelet-európai kormányhoz hasonlóan — Lengyelország nem állt be azon nyugat-európai trendek felé, amikkel Izraelt támadni igyekeznek.
Tobin egyúttal hangsúlyozza: Netanjahu lengyel-politikája azon a felismerésen alapul, hogy a múlt eseményei nem szabad, hogy meghatározzák a jelen és jövő eseményeit.
A szerző egy másik fontos aspektusra is emlékeztet, miszerint a Jad Vasem eseményének fővédnöke az a Moshe Kantor lesz, akit sokan nem csak az Európai Zsidó Kongresszus vezetőjeként, hanem olyan orosz üzleti oligarchiaként is emlegetni szoktak, aki meglehetősen jó kapcsolatokat tart fent Putyin elnökkel. Az orosz vezető pedig talán kifejezetten érdekelt abban, hogy Lengyelország érdekeit aláássa, Izraelhez hasonló szövetségeseitől pedig elidegenítse.
„Valószínű, hogy Lengyelország megsértését Moszkvából irányították”
— olvasható a cikkben, ami egyben arra is emlékeztet: nemrég Oroszország külügyminisztere éppen a lengyel ellenállókat vádolta a zsidók meggyilkolásával. Nem mellesleg az orosz nagyhatalom is készségesen nyúl a történelem relativizálásához, ha eszközökben válogat. „Lengyelország megszállása és a második világháború kezdete nem lett volna lehetséges az 1939 augusztusában megkötött szovjet-náci paktum nélkül, amiben a két totalitárius kormány megosztozott szomszédja felett” — emlékeztet Tobin.
A JNS.org szerzője szerint az egyetlen személy, aki felülírhatta volna — Netanjahu kérésére — Kantor orosz-barát elképzeléseit, az Reuven Rivlin izraeli elnök. Ez esetben azonban a két izraeli vezető közötti ellentét győzött a józan ész felett, így Putyin kivételével senki nem járt jól.
„A lengyeleket és zsidókat nem lenne szabad további ellenségeskedésre ítélni egy közös történelmi tragédia alapján. Sem Putyin, sem az izraeli politika rivális feleinek érdekei nem határozhatják meg, hogyan emlékezzünk a holokausztra”
— zárja sorait Tobin.
