Inkább az ördög, mint Trump? – A baloldal esete Szulejmáni halálával

A demokraták és az amerikai média egy része akkor se veszi észre az ellenséget, ha az előtte áll és az arcába kiabálja, hogy „Halál Amerikára.”

Mindig is nagy volt a vita az Egyesült Államokon belül arról, hogy az országnak milyen szerepet kellene elfoglalnia a világpolitikában. Az elnököket a 20. századig az izolációs külpolitika jellemezte, amit még George Washington hirdetett meg búcsúbeszédében. A két világháborúval ez a politika tarthatatlanná vált, így lett az elkülönülő országból a világon jelentős szerepet vállaló szuperhatalom.

De az elmúlt ötven év elhúzódó háborúi, mint Vietnam, Irak és Afganisztán egyre nagyobb ellenállást váltottak ki a lakosságban, akiknek elege lett abból, hogy a fiaik távoli földön halnak meg. Az utóbbi időben egyre több politikus próbálja felidézni az izolációs hagyományt. Obama és Trump is ezzel kampányolt, de egyikük sem tudott kilépni az idő folyamából.

Hiába ígértek békét, ha a konfliktusok, amik még előttük kezdődtek, nem fejeződtek be időben csak azért, hogy ők beválthassák a kampányígéreteiket.

Most az iráni akció újra azt bizonyította, hogy a „világ csendőre” ennyi évtized után sem akaszthatja szögre a gumibotját. A bagdadi amerikai nagykövetség körüli zavargások és a tavalyi év iráni provokációit megelégelte a Pentagon, Trump pedig engedett a tábornokok nyomásának, és kilőtte Szulejmánit.

Háborúzhat-e Trump a kongresszus jóváhagyása nélkül?

Az elnök állítja, ha egyeztetett volna a kongresszussal, akkor a demokrata pártiak kiszivárogtatták volna azt a „hamis hírek sajtójának”.

A kezdeti harmadik világháborús pánik-elemzéseket mára felváltották az óvatosabb megközelítések. Néhány szakértő már elismeri, még az is lehet, hogy működni fog az elrettentés taktikája. Természetesen sokan negatívan ítélik meg Trump kockázatos akcióját. Mindkét pártban vannak héják és olyanok, akik inkább kimaradnának a háborúkból, az utóbbiak nyilvánvalóan nem értenek egyet Irán egyik legrangosabb katonai vezetőjének a kiiktatásával.

A demokrata politikusok reakciói között a kritikákat elnyomták az abszurd megszólalások, amelyek merénylőnek nevezték az elnököt, vagy éppen Iránt és Szulejmánit mosdatták.

A nyilatkozók egy része Obama örökségét siratta, és úgy tettek, mintha Trump lenne a veszélyes és nem Irán, amely a világ legnagyobb terror-szponzora. Nikki Haley, a Trump-adminisztráció korábbi ENSZ nagykövete a reakciókra egyenesen azt válaszolta, hogy „egyedül a demokrata vezetés és az elnökjelölt aspiránsok siratják Szulejmánit.”

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a demokrata tábor milyen narratívát fog választani a történethez. Néhány órával a likvidálás híre után Nancy Pelosi, a Képviselőház többségi vezetője kiadott egy nyilatkozatot, amelyben „provokálónak és eltúlzottnak” nevezte a kilövést. Pelosi később ígéretet tett arra: mindent megtesznek, hogy megkössék Trump kezét Iránnal kapcsolatban, hogy „elkerüljék a háborút.”

A demokrata politikus azon is felháborodott, hogy Trump nem értesítette a Kongresszust a támadásról, az alkotmány azonban ezt nem is várja el. Ugyanis az amerikai elnök a hadsereg feje is egyben, aki akár háborút is indíthat. Nixon óta annyi a kikötés, hogy egy bizonyos intervallum után (60 nap) a Kongresszusnak joga van visszahívni a hadsereget, de ezzel sem Irak, sem Afganisztán esetében nem éltek. Obama sem kérte senki engedélyét a Pakisztán elleni dróntámadásokhoz.

Bár Trump hamar nyilvánvalóvá tette, hogy Szulejmáni kilövését elrettentésnek és nem egy háború indításának szánták, a demokrata párt tagjai azóta is azt szajkózzák, hogy Trump háborút akar Iránnal.

Ennek a nézetnek a legfőbb szószólója Bernie Sanders, aki egyenesen azt állította, hogy az iráni terrorista likvidálása „merénylet” volt, és ahhoz hasonlította, mint mikor Putyin megölet ellenzékiet.

A demokrata balszárny másik prominens tagja, Elizabeth Warren szenátor szintén merényletnek nevezte a tábornok megölését, bár később elismerte, hogy Szulejmáni kezéhez sok vér tapadt.

Ben Shapiro konzervatív kommentátor szerint a demokrata párt célja, hogy Trumpot kiáltsák ki agresszornak, mintha az elnök minden indok nélkül, csak úgy rálőtt volna egy másik állam legfőbb katonai vezetőjére. A párt baloldali-progresszív ágának szócsöve, Alexandria Ocasio-Cortez Twitteren azt írta, a likvidálás „háborús lépés” volt Irán ellen.

Miközben Teherán utcáin a tábornok koporsója körül hullámzó tömeg azt skandálta, hogy „Halált Amerikára”, a demokrata politikusok és tanácsadók az amerikai médiában Trump „agresszív tettét” elemezték.

Az elmúlt napokban az volt a demokrata szólam, hogy a 2015-ös Obama-féle atomalku miatt béke és biztonság volt, de ezt felborította Trump. Joe Biden, az elnök legvalószínűbb kihívója is azt állította, Trump azzal követte el a hibát, hogy kilépett a megegyezésből, és ezzel szította fel a konfliktust. Mark Fitzpatrick korábban külügyben dolgozó demokrata  szintén azt nyilatkozta, hogy Irán csak azután keményített be, hogy Trump félresöpörte a megegyezést.

Úgy tűnik, sokan elfelejtették, vagy szándékosan figyelmen kívül akarják hagyni a síita ország nukleáris ambícióit, Izrael- és Nyugat-ellenességét és regionális hatalmi törekvéseit. Az iráni atomalkut azért ellenezték a republikánusok és Izrael is, mert ezek közül egyiknek sem vetett gátat.

Hogy Trump lépése helyes volt-e vagy nem, az persze vitatható, de az semmi esetre sem igaz, hogy ő kezdte a konfliktust.

Az amerikai média és közélet egy része elkezdte Iránt áldozatként beállítani. Így történhetett meg, hogy sok magát felvilágosultnak tartó ember egy olyan rezsimet védelmez, amely rálő a tüntetőkre és börtönbe zárja azokat a nőket, akik leveszik a fejkendőt.

Iráni tüntető az amerikai nagykövetség elfoglalásának 40. évfordulóját ünnepli. Fotó: Wikimedia commons

Hámenei ajatollah Twitter-oldalát elöntötték a „mi nem szavaztunk Trumpra”üzenetek. A hollywoodi sztárok egy része Irán bocsánatáért esedezett, de voltak olyanok, mint például George Lopez műsorvezető, aki felajánlotta, hogy az iráni vérdíj feléért is elteszik láb alól az elnököt.

Jól összefoglalja az amerikai progresszívek nézetét a hírhedt dokumentumfilm-rendező, Michael Moore, aki a következőt írta Twitteren: „Személyes üzenetet küldtem az iráni ajatollahnak, amelyben arra kérem, ne válaszoljon erőszakkal a tábornokuk meggyilkolására, hanem engedje, hogy én és több millió amerikai békében rendezze el a dolgot.”

Az amerikai NBC és az ABC csatornák is tudósítókat küldtek Szulejmáni temetésére, akik empatikusan ecsetelték a gyászolók „heves érzelmeit.”

Ben Shapiro podcastjában külön kikelt a The New York Times ellen, amelynek egyik riportere megosztott egy képet Twitteren, ami Szulejmáni temetési tömegét hasonlította össze a Trump beiktatásán résztvevőkkel. Shapiro szerint az újság több olyan Irán-párti véleménycikket is megjelentetett a napokban, ami akár Teheránban is cenzúra nélkül megjelenhetett volna.

Az amerikai média-narratíva, mely szerint az irániak szemében Szulejmáni nemzeti hős volt, nem veszi figyelembe, hogy a síita államban diktatúra van, ahol az ellenvélemény nem megengedett. A napokban az ismert újságírónő, Mashid Alinejad is kifejtette, hogy a gyász nagyrészt csak iráni propaganda és sok iráni van, aki örül, hogy Szulejmánit likvidálták. Yoram Hazony izraeli filozófus úgy reagált az amerikai médiareakciókra és elemzésekre, hogy azok olyan minőségűek, „mintha 15 évesek írták volna őket.”

Furcsa mindenesetre az a világ, ahol amerikai tévécsatornák a saját elnöküket agresszornak mutatják be, Iránt pedig ártatlan áldozatnak.

A Daily Wire összeállítása arról, hogy magasztalja az amerikai média Iránt és Szulejmánit: