A képmutatás politikája

Izrael megítélése az átlag európai választópolgárénál csak a politikai elitje körében rosszabb. Az EU-ban a zsidó állam reflexszerű elítélése a norma. Réti János írása.

Az európai antiszemitizmus jóformán összefonódott az öreg kontinens történelmével. Ez nem is nagyon lehetett másként, ugyanis a zsidók voltak azok, akik megölték Jézust, ráadásul Shakespeare Shylockjához hasonlóan folyton-folyvást a harácsoláson, ha éppen nem mások kényszeres leigázásán, vagy kútmérgezésen és ostyagyalázáson törik a fejüket. A kutakat újabban persze már csak Palesztinában mérgezik (lásd később), ostyát meg egyáltalán nem gyaláznak, hiszen minek.

Senki sem tudná, mit jelent.

Függetlenül az egészen a közelmúltig univerzalisztikus igénnyel fellépő nyugati civilizáció nyilvánvaló zsidó gyökereitől, a zsidóság csökönyös partikularizmusa sokak szemében mindig is az éppen aktuális kiteljesedést hátráltatta. Így van ez most, alig több, mint fél évszázaddal a soá után is, csak ezúttal a haladásnak az idők vége felé hömpölygő folyóját immár nem kereszténységnek, de még csak nem is felvilágosodásnak, hanem transz- illetve posztnacionalizmusnak hívják, esetleg – erősen elcsépelt kifejezéssel élve – globalizációnak.

A zsidó pedig vagy csökönyös és megmarad zsidónak lenni (immár saját nemzetállama létezésének tudatában), vagy, a régi reflexeknek engedve újból eljátssza a többségi társadalom fájdalmasan sokszor rá osztott szerepét:

újraértelmezi, esetleg megtagadja identitását és a leghangosabban kezdi énekelni a vezérszólamot, ezúttal az anticionizmus kórusában. Senki sem akar a tömeg ellensége lenni.

Egyébként a zsidók ma már nem az egykori karizmatikus galileai tanítót, hanem a palesztinokat gyilkolják. A Bielefeld Egyetem 2011-es kutatása szerint az Európai Unió felnőtt lakosságának csaknem a fele szentül hiszi, hogy Izrael a kipusztításukra irányuló háborút folytat a palesztinok ellen.

A zsidó állam tehát Európa és a világ közvéleményének jó része szemében tömeggyilkos, de legalábbis apartheid rezsim, amely azonban úgy tűnik, valamiért mégsem végzi a státuszának megfelelően a dolgát. Az életszínvonal ugyanis az izraeli konjunktúrának köszönhetően Júdea és Somron arabok lakta városaiban is folyamatosan nő.

Amint kint, úgy bent

Ki nyert azzal, hogy Rashida Tlaib és Ilhan Omar végül nem jutottak el Izraelbe? Réti János írása.

Izrael megítélése az átlag európai választópolgárénál csak a politikai elitje körében rosszabb. Az EU-ban a zsidó állam reflexszerű elmarasztalása a norma. Az uniós fősodortól ilyen-olyan megfontolásból eltérő, a szuverenitásra csökönyösen továbbra is hangsúlyt fektető és ami a legrosszabb: esetenként Izrael-barát politikusok így lesznek múltba révedő fantaszták, vagy jó eséllyel megveszekedett fasiszták.

Ellenben azok, akik tétovázás nélkül, hiánytalanul felmondják az EU valamennyi kötelező jelszavát a fenntartható fejlődéstől a globális felmelegedés elleni harcig, továbbá újra és újra hitet tesznek a kulturális sokszínűség mellett, és sosem haboznak „megálljt parancsolni az ordas eszmék terjedésének”, értelemszerűen a haladók táborát gyarapítják, ezért feltétlenül támogatandók és definíció szerint jogosultak megőrizni helyüket minden megrovó tekintet fókuszától távol.

Az Európai Unió persze ritkán késlekedik, amikor alacsony intenzitású bűntudata miatt (is) emlékeztetnie kell a Vészkorszak borzalmaira.

Mindeközben persze folyamatosan átkeretezi a holokauszt jelentését, amikor az emberi szenvedés univerzalitását hangsúlyozza, egyszersmind antirasszista értelmezést ad a zsidó néppel szemben elkövetett egyszeri és megismételhetetlen borzalomnak.

Úgy tűnik azonban, hogy az immár a saját sorsának alakítójává váló, tehát többé nem szeplőtelen, és a „kiszolgáltatott palesztin népet könyörületet nem ismerő elnyomás alatt tartó” Izrael a jogos kritika címkéjével ellátott politikai nyomásgyakorlás minden elképzelhető formáját megérdemli. Hiszen, ha ezek is csak olyanok, akkor az európai pedigrén kínos foltot ejtő zsidóellenesség miatti diszkomfort is enyhülni tud.

Az európai politikai elitet a gyarmati múlt miatt is az arab országokhoz kötő gazdasági érdekek mellett talán ez indokolja leginkább azt a politikai és morális rövidlátást, amellyel az Európai Unió gyakorlatilag mindenki másnál hamarabb és az arab vezetőknél is élesebb hangon ítélte el Trump elnök bejelentését az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetéséről.

Ugyanez az elvtelen haszonelvűség magyarázza Federica Mogherini, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének a hajlíthatatlan kiállását az iráni atomalku mellett. Ahogy azt is, hogy tavaly tavasszal az Unió – több tagországa szándéka ellenére – sem fogadott el újabb szankciókat az ellen az Irán ellen, amely a Moszad főnöke szerint a vele kötött megállapodás dacára soha, egy pillanatra sem adta fel nukleáris fegyverkezési ambícióit.

Mohamed Dzsavád Zaríf, iráni külügyminiszter és Federica Mogherini Teheránban, 2016. április 16-án

Ugyanígy kevéssé látszik zavarni az Európai Uniót az a tény, hogy a palesztin hatóságok számára folyósított eurómilliárdok jelentős részéből terrorcselekményeket és a terroristák családját, valamint Izrael-ellenes propagandát finanszíroznak. Egy másik, számottevő hányadát pedig nemes egyszerűséggel ellopják.

Azt viszont már érezhetően nehezen tolerálják, ha valaki az Unió felé irányuló ellenőrizetlen migráció lehetséges veszélyeire hívja fel a figyelmet. Ezért az álhírek elleni küzdelem örvén az Európai Bizottság finanszírozta egy 2017 végén bemutatott, a migrációval kapcsolatos fejlemények „kiegyensúlyozott” tálalásának módját meghatározó kézikönyv elkészítését.

A megfogalmazott irányelvek szerint mindenáron kerülni szükséges az iszlám és a muszlim szavak használatát a kényes cselekmények bemutatása kapcsán. Továbbá vitába kell szállni azokkal a „szélsőséges állításokkal”, amelyek a terrorcselekmények elkövetőinek indítékait az „iszlám nevében” történő fellépéssel azonosítják, valamint hangsúlyozni kell a muszlim közösségek sokszínűségét.

Ugyancsak az EU finanszírozza az European Federation of Journalists (Újságírók Európai Szövetsége) „Média a gyűlölet ellen” nevet viselő kampányát, amely a céljai szerint javítani kívánja a bevándorlással, a menekültekkel, a vallással és a marginalizálódott csoportokkal kapcsolatos médiatámogatás hatékonyságát.

A gyakorlatban ezzel szemben nagy valószínűséggel tovább nehezíti majd a bevándorlással összefüggő problémák nyilvános megvitatását.

Azt, hogy ez mennyire nem légből kapott félelem, jól mutatja Katharina von Schnurbein esete. Az antiszemitizmus elleni harc uniós koordinátora két éve védelmébe vette az antiszemitizmus munkadefiníciójának az EU rasszizmusellenes hivatalának honlapjáról való 2013-as eltávolítását, mert az az antiszemitizmus lehetséges formái között Izrael démonizálását is megemlítette.

A zsidóellenesség meghatározásának eltávolítását követően az uniós tisztviselők akkor elhatárolódtak az inkriminált szövegtől, amelyet a palesztinbarát aktivisták már jó ideje veszélyesnek tartottak a szólásszabadságra. Von Schnurbein a döntés megalapozottságát firtató kérdésre azt felelte, hogy az EU képes küzdeni az antiszemitizmus ellen anélkül is, hogy meghatározná annak tartalmát.

Ugyanabban az évben, amikor az Európai Parlamentben tartott beszédében Mahmúd Abbász palesztin elnök az évszázadós zsidóellenes rágalmakat felidézve a palesztin kutak megmérgezésének szándékával vádolta meg az izraeli rabbikat, von Schnurbein Martin Schulz-cal, a parlament elnökével együtt elmulasztotta kérdőre vonni a felszólalót. Az előbbi egyébként Twitter-üzenetében „inspirálónak” nevezte a beszédet.

Nehéz belátni ugyanakkor, hogy e magasan szárnyaló gondolatok miként adhatnak ihletet az Európai Unió előtt tornyosuló számos probléma megoldásához. Az egekig szökő eladósodottság, a kontinens rohamos elöregedése, az ingatag nyugdíjrendszer és a bürokratikus lassúság mellett a bevándorlók akadozó integrációja is ezek közé tartozik.

Újabb felmérések szerint a Németországban élő muszlimok 47 százaléka szerint a saría fontosabb az ország törvényeinél. Svédországban ugyanez az arány 52 százalék.

Al-Kudsz nap Londonban, 2018 márciusában

Egy 2016-os, a német Hanns Seidel Foundation által levezényelt kutatásból az is kiderül, hogy a muszlim hátterű bevándorlók több mint 50 százaléka táplál erőteljes zsidóellenes előítéleteket. Márpedig a muszlim szavazók bizonyos helyeken – a szocialisták korábbi támogatóinak, a hagyományos munkásrétegeknek a helyére lépve – már most is a baloldal legfontosabb támogatói közé tartoznak. A baloldal és a muszlim szavazók frigye ím megköttetett, kapcsolatuk „áldásaiból” vélhetően a zsidóság is gazdagon részesedhet.

Persze fel lehet venni a zsidókat fenyegető veszélyek ellen kényszeresen tapintatos, nem sok vizet zavaró konferenciák szervezésével is a harcot. Rutinszerűen elítélni a gyűlölet valamennyi formáját. Csak aztán nem szabad csodálkozni azon, ha az Öböl-államok, Törökország és Irán dollár százmillióival kibélelt európai muszlim közösségek radikális hangadói a fülük botját sem mozdítják majd a kezdeményezésekre.

Ahogy azon sem, hogy Izrael Európában ott keres barátokat, ahol tud.

Kapcsolódó cikkeink