Hogyan éljük túl a civilizációnk halálát?

Most akkor mi a baj: ha túl sokan, vagy ha túl kevesen vagyunk? Réti János írása.

A hanyatlás ragályos melankóliája

A születésszám rohamos csökkenésével Európa a csendes közönnyel vállalt önmegsemmisítés útjára lépett. Az azonban már kevésbé ismert, hogy néhány évtizede a muszlim országok többsége is a megállíthatatlan demográfiai hanyatlás állapotával ismerkedik.

A baj csak az, hogy a történelem tanulságai szerint az elkerülhetetlen elmúlással szembesülve egyes kultúrák hajlamosak hátat fordítani a racionális cselekvésnek, és öldöklő harcba kezdenek a túlélésükért. Félő, hogy ez alól az iszlám világ jó része sem lesz kivétel.

Nehéz még egy olyan, a saját korában meghatározó, ám mára csaknem teljesen elfeledett gondolkodót találni, mint Oswald Spengler. Pedig a múlt század első felében a magyarországi szellemi elit jelentős részét is sikerült gondolatainak bűvkörébe vonnia, a hosszas szellemtörténeti kalandozás után magát végül egyfajta, sajátosan értelmezett misztikus kereszténység mellett lehorgonyzó Hamvas Bélától Németh Lászlón át Szerb Antalig.

Spengler az ideáit a demokratikus gondolattal és a haladáseszme hurráoptimizmusával szemben megfogalmazó német konzervatív forradalom fontos teoretikusaként a nyugati dominanciájú világrend sokasodó problémáit egy hanyatló civilizáció utolsó, dicstelen periódusának elhúzódó agóniájaként értelmezte. Főművében, a Nyugat alkonyában életünk színterét egy olyan kultúrkörrel azonosította, amely – némi képzavarral élve – öles léptekkel a saját, elkerülhetetlen pusztulása felé halad.

Noha a múlt századi világégések mintha valóban Spengler pesszimizmusát igazolnák, a szabad világ szembetűnő sikerei, majd a kommunista blokk bukása hosszú időre képesek voltak feledtetni a spirituális gyökereitől messzire távolodott Nyugat értékvesztett tanácstalanságát, demográfiai hanyatlását ecsetelő, vészjósló szavakat.

Mindennek ellenére végítélet-forgatókönyvekben azért továbbra sem szenvedünk hiányt. Csakhogy, a mai, önjelölt világvége-próféták már nem a hanyatló társadalmakban, hanem – épp ellenkezőleg – a túlnépesedésben jelölik meg minden bajok okát.

A mizantrópok örök példaképének, Thomas Malthusnak a szavait visszhangzó radikális környezetvédők példátlanul sikeres, bűntudatkeltő kampánya nyomán az emberi fajt ma már szinte mindenki hajlamos kórokozóként azonosítani. Olyan kártevőként, amely élősködő természetével egyre súlyosabb sebeket ejt a Földanya elgyötört testén.

Látni kell azonban, hogy ezeknek a jóslatoknak az a természetük, hogy a pusztulás kijelölt időpontját, a prognózis nyilvánvaló sikertelensége esetén mindig egy későbbi, és rendre megalapozatlannak bizonyuló időpillanatra tolják el – arrogáns magyarázkodás kíséretében. Azt pedig már tényleg óvatosan teszem hozzá, hogy az elképzelt aranykorba visszavágyó mai prófétáink teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, hogy

az élelmezési válságok csak kezdetleges, korrupt és parancsuralmi rezsimekben szokták felütni a fejüket, szabadpiaci körülmények között, ahol az innováció törvényszerűen újabb és újabb, a korábbiaknál kifinomultabb, nagyobb hatékonyságot biztosító termelési módszereket eredményez, sohasem.

A népességrobbanás nyomában

Természetesen igaz, hogy az egymást követő tudományos forradalmak és a nyomukban járó nagyobb prosperitás, a javuló közegészségügyi helyzet, a növekvő átlagéletkor és a csökkenő gyermekhalandóság a múlt század derekától korábban példa nélkül álló népességrobbanást okoztak.

Csakhogy, amint arra az Asia Times és a Forbes, illetve számos további nívós orgánum Spengler álnéven publikáló online kolumnistája, David P. Goldman 2011-ben megjelent, How Civilizations Die (Hogyan halnak meg a civilizációk) című könyvében (gyakran statisztikai) hivatkozásokkal és történelmi példák sokaságával alátámasztva rámutat, a lassan magunk mögött hagyott népességrobbanás valójában tiszavirág-életű. Nyomában pedig – int Goldman – pusztulás jár.

A modernitás minden maga alá gyűrő diadalmenete ugyanis mindenütt a hagyományok, a kontinensünkön pedig konkrétan a Jeruzsálem és Athén házasságán alapuló szellemi-kulturális önazonosságunk végzetes meggyengülését eredményezte.

Karl Brullov: Pompeji utolsó napja Fotó: Wikimedia Commons

Ez az értékvesztett állapot aztán a nárcissztikus-hedonista életmód modellek, az 1994-ben elhunyt kiváló amerikai szociológus, Christopher Lasch találó kifejezését kölcsönvéve, az önimádat társadalmainak kialakulásához vezetett. Bár Goldman helyzetelemzését olvasva talán helyesebb lenne az öngyűlölet, vagy legalábbis az apátia közegeként leírni közös, európai világunkat.

A szerző szerint ugyanis a két világháború tapasztalata olyan súlyos sebeket ejtett az itt élők lelkén, amelyre a kényelmesebb élet sem jelenthetett gyógyírt. Európa lakói elvesztették hitüket saját nagyságukban és a vallás erejében, ezért többé nem törik magukat azon, hogy fenntartsák nemzeti kultúráikat és továbbörökítsék az elődeik által felhalmozott tudás-, illetve tapasztalatkincset.

A vallás, mint értelemmel felruházó erő

Talán a legjobb, ha Goldman módszeréhez nyúlva én is megfogalmazok egy Spengler törvényt a könyvben leírt számos további maxima mellé: „A vallások az ember létezését transzcendálva, sikeresen győzik le a mulandóságunkat”. Az embernek ugyanis hamar rá kell ébrednie arra, hogy létezése véges.

Ezért annak érdekében, hogy a saját létezését értelemmel ruházhassa fel, egyúttal megszabadulhasson az elkerülhetetlen vég okozta szorongástól, azt kell vélelmeznie, hogy a földi pályafutása épp egyediségénél, megismételhetetlenségénél fogva különleges jelentőséget hordoz. Valamiféle kozmikus végkifejlet felé vezető út fontos és megkerülhetetlen állomása. Amely ráadásul nem is feltétlenül ér véget a jelenlegi keretek elmúltával, hanem jó eséllyel a túlvilágon is folytatódni fog.

Ám, ha egy kultúrát végzetes csapások érnek, megrendülnek a szellemi alapjai és/vagy rövid idő alatt hatalmas emberveszteséget szenved el, az abban való hit is csökkenni kezd, hogy egy egyedi élettörténet eredményei, azaz az ember emlékezete, legalább az utódaiban, nemzete kulturális örökségében fennmaradhat.

Márpedig Európában – számos további népcsoporthoz, sőt, mint látni fogjuk, civilizációhoz hasonlóan – minden nemzetnek szembe kell néznie a saját hanyatlásával. A „civilben” kiváló közgazdász, korábban egyebek mellett a Bank of America vezető elemzőjeként is dolgozó Goldman grafikonok sokaságával bizonyítja, hogy az európai populációk vészesen csökkenek.

Ennek eredményeként olyan, az elmúlt évszázadok alakulását máig ható erővel meghatározó nemzetek, mint a német, a spanyol vagy a francia fognak a szerző szerint eltűnni, legfeljebb két generáció leforgása alatt. Miközben a születéskor várható átlagéletkor fokozatosan nő, a termékenység – az iskolázottság terjedésével párhuzamosan – rohamosan csökken.

A társadalom fennmaradását messze alulmúló mértékűre esett reprodukciós hajlandóság szorosan összefügg azzal is, hogy a társadalombiztosítást bevezető modern populációkban a gyermekvállalás többé nem a családi vállalkozás sikerét és az öregkor zavartalanságát biztosító befektetés, hanem egyre nagyobb pénzügyi teher.


A saját túlélésében elbizonytalanodott népesség tagjai pedig jobb esetben vagy a pillanatnyi és egyre változatosabb örömök hajszolásába kezdenek, vagy apátiába esnek. Rosszabb esetben – vesztenivalójuk nem lévén – végső támadásba rendülnek az esetleges túlélésük érdekében.

Az iszlám jövője

Éppen ez az iszlamista mozgalmak legnagyobb veszélye Goldman szerint. Hiszen a népesség a modern világgal találkozó iszlám országok döntő többségében az európaihoz hasonló, vagy akár azt is felülmúló mértékben csökken.

A mérték itt is megdöbbentő: Irán termékenységi rátája 1950 óta a a reprodukciós korban lévő nőkre vetítve hat, Törökországban öt, Egyiptomban négy, Pakisztánban három gyermekkel lett kevesebb. Ez azt jelenti, hogy amíg egy mai 20-as, 30-as éveiben járó iráni nő átlagosan öt további testvérével közös háztartásban nőtt fel, ő maga nagy valószínőséggel már csak egyetlen saját gyermeket vállal.

Ennek okát az iskolázottság növekedése mellett az iszlám nyilvánvaló válságában jelöli meg a szerző.

Mindehhez hozzájárul, hogy a muszlim országokban is nő az átlagéletkor, vagyis alig egy-két évtizeden belül kevés számú, alulképzett középkorúnak kell(ene) eltartania az idős korba lépett jelenlegi tömegeket. Ez a még mindig produktív európai gazdaságokra is óriási terheket fog róni, de az olyan ásványkincsekben szegény, vagy rohamosan fogyó földgáz- és kőolajtartalékokkal rendelkező országokban, mint Egyiptom vagy Irán megoldhatatlan problémák elé fogja állítani a társadalmakat. A modernség hullámai valóságos sokként érték az iszlám világot.

Az átalakulásba Európa is nagy valószínűséggel belerokkan, de a felvilágosodás alig fodrozódó első hullámaival is csak az elmúlt évtizedekben találkozó muszlim országok biztosan nem lesznek képesek megbirkózni a mozgásterüket messze meghaladó problémával. És ez csak veszélyesebbé teszi őket.

Tovább nehezíti a helyzetet – írja Goldman –, hogy az iszlám a Biblia forradalmi gondolatával szemben nem az Isten képmására teremtett ember erkölcsi integritására, önmagában vett értékére, hanem – hamisítatlan kollektivista rendszerként – az egyéni életet a megkérdőjelezhetetlen és mindent átható szabályoknak való alávetésére helyezi a hangsúlyt.

A muszlim gondolkodásban – legalábbis a szerző interpretációjában – a Teremtő nem jóságos, hanem a jó és rossz kettősségét meghaladva, teljesen transzcendens. Ezért szövetséget sem lehet kötni vele. Allah mindig az éppen aktuális szándéka szerint cselekszik, ilyen módon minden egyes pillanat teljesen egyedi és független a pillanatok összességétől. Csakhogy az oksági viszonyok hiányában a világ működése mögött meghúzódó alapelveket is felesleges kutatni.

Ezzel törvényszerűen elmaradnak az újítások, az Allah útján járó híveket sikerrel kecsegtető iszlám világnézet és a realitás közötti különbség, és az ebből fakadó frusztrált düh viszont napról-napra csak nő.

Van kiút?

Mégis, jogosan merül fel a kérdés: ha a társadalmak fennmaradása valóban a vallások erejétől függ, hogyan lehetséges az, hogy számos, hagyományosan a vallás erős bástyájának számító európai ország, mint a szintén megdöbbentő demográfiai mutatókkal rendelkező, katolikus Lengyelország is elindult a lejtmenet útján?

Úgy – szól Goldman válasza –, hogy az eredendően univerzalista, a híveket a származásuktól függetlenül azonos spirituális térbe emelő kereszténység Európában súlyosan kompromittálódott a vélelmezett faji azonosságon alapuló nacionalizmus által. A hagyományaihoz csökönyösen ragaszkodó Izraelben és a közösen vallott értékekre és az azonos célokra építkező amerikai ortodox zsidó, illetve keresztény közösségekben egészen más a helyzet.

A Egyesült Államok dominanciáját ezért a szerző szerint még jó ideig nem fenyegeti veszély. Azt azonban be kell látnia, hogy a demokráciáját nem tudja hatalmas költségek árán és a siker minden reménye nélkül olyan, hanyatló országokba exportálni, ahol ilyesmire történelmi és kulturális alapok hiányában amúgy sincs fogadókészség. Ehelyett arra kell koncentrálnia, hogy olyan szövetségeseket találjon, amelyek legalább részben vallják az általa fontosnak tartott értékeket a felforduló világban. Ez mindannyiunk számára hordoz tanulságokat.

Az írás eredetileg az Egység magazin 111. számában jelent meg.