Egyre kevesebben támogatják a feminista mozgalmat, amely pont azokat veszítheti el, akikért elvileg küzd: a nőket.
Egy 2018-as felmérés azt mutatja, hogy a fiatal európai nők túlnyomó többsége nem tartja magát feministának, és nem is tud azonosulni a mozgalommal. Hasonló a helyzet az Egyesült Államokban is.
Vannak, akik szerint a népszerűtlenség oka, hogy a közéletben eltorzult a feminizmus eredeti jelentése (tehát a nők szabadságáért, méltóságáért, tényleges egyenlőségéért folytatott küzdelem), mások szerint a mozgalom már rég nem a nők jogairól szól. Az biztos, hogy megerősödött a mozgalom radikális, „progresszív” ága.
Az elmúlt években például számtalan, korábban ünnepelt feministát tiltottak ki az egyetemekről arra hivatkozva, hogy transzfóbok. Ám a mostani népszerűtlenség nem egészen új jelenség, hiszen már a 60-as évektől kezdve jelentős volt azoknak a nőknek a száma, akik nem támogatták a mozgalmat.
A feministáknak természetesen voltak és vannak legitim céljaik. Azonban úgy tűnik, valami elromlott útközben.
A politikatudomány általában három hullámra osztja a feminizmust.
Az első hullám a szüfrazsett mozgalom, ami elsősorban a nők szavazati jogáért harcolt. A történészek egy része megosztott azzal kapcsolatban, hogy a szüfrazsettek harcolták-e ki az egyenlőséget, vagy az első világháború következménye volt-e.
A második hullám az 1960-as évekre tehető, amikor olyan fontos területekért harcoltak, mint az egyenlőség a munkában, a családjogban vagy az oktatásban. Azonban ez a mozgalom már elindult egy radikálisabb irányba. A szexuális forradalom és az addigi hagyományos családmodell szétesése mentén született meg az abortuszmozgalom.
Az 1970-es években az abortusz jog követelése alapvető részévé vált a feminizmusnak, a legnagyobb ikonok, mint Gloria Steinem erre hegyezték ki a mozgalmat. Ezzel azonban nők tömegei nem tudtak azonosulni. A második hullámból születtek meg a gendertudományok. Az időszak egyik legmeghatározóbb műve a „The Feminine Mystique” Betty Friedman tollából, aki kétségbe vonta a nők hagyományos anya és háziasszony szerepét.
A harmadik hullám az 1990-es években, a politikai korrektség kezdeti időszakában született. Ekkor vezették be az interszekcionalitás fogalmát azok a feministák, akik nem találták elég progresszívnak elődjeiket, akik nagyrészt fehér középosztálybeli nők voltak.
Az interszekcionalitás (metszetszemlélet) azt állítja, hogy az egyenlőtlenségek mind kölcsönhatásban vannak egymással. Ez arra ösztönöz, hogy mindenki áldozatként legyen kezelve, és ne a jelleme alapján ítéljék meg az egyéneket, hanem mindenkit a neme, bőrszíne, szexualitása, vallása határozzon meg, különösen akkor, ha ezek miatt „hátrányt szenvedett.” Egyfajta áldozati piramis ez, ahol a legtöbb rubrikát kipipáló nő kerülhet a csúcsra.
Az elmúlt években a kultúra kikerülhetetlen részévé vált a feminista narratíva. A Trump elleni női tüntetéseket is elsősorban a nemi identitásra hegyezték ki, és úgy tettek, mintha az elnök valódi fenyegetést jelentene a nők számára.
A Hollywoodból kiinduló #metoo-botrányok hatalmas port kavartak a világon mindenhol, de a kriminális ügyek kezdeti kibeszélése sokaknál hamar átcsapott a teljes férfitársadalom hibáztatásába. A véleménycikkekben a „patriarchátus” kifejezés elkezdett egy gonosz férfiuralom konspirációs elméletévé válni.
Divat lett ízekre szedni minden kulturális terméket, ha nincs benne női főszereplő, az idei filmfesztivál-szezon alatt ezért megtámadták Quentin Tarantino-t és Martint Scorsese-t is. Mindez ahhoz vezetett, hogy mára a feminizmus sokaknál szinte szitokszóvá vált, és ahogy az említett felmérések mutatják, szűkül az a kör, amely azonosul vele.
A mozgalom kritikusainak sok problémája van azzal, amit a nőjogi aktivisták hirdetnek. Már a liberális oldalon is megjelentek azok, akik nem értenek egyet a progresszív iránnyal, ezeket a nőket nevezhetnénk poszt-feministáknak. A csoport olyanokból áll, mint Camille Paglia, Christina Hoff Sommers vagy Claire Lehmann, akik nem a klasszikus feminizmus ellen munkálkodnak, hanem ellenkezőleg, inkább vissza akarják szerezni a mozgalmat.
Christina Hoff Sommers is gender-professzorként kezdte, de egy ideje azzal foglalkozik, hogy a szélsőségessé vált mozgalom mítoszait rombolja.
Egyik legfontosabb kritikája az: a két nem viszonyát nem lehet úgy leírni, hogy a férfi az elnyomó, a nő meg az áldozat, hiszen valójában a férfiak és nők közti kapcsolat az előnyök és terhek bonyolult keveréke.
2013-ban a The Atlantic magazinban megjelentetett egy cikket Sheryl Sandberg „Dobd be magad” című könyvéről. Szerinte Sandberg sikere megérdemel minden elismerést, azonban hamis következtetéseket von le a nőkkel kapcsolatban. Sandberg ugyanis azt állítja, hogy a kislányokat a beléjük nevelt sztereotípiák fogják vissza a sikertől, hogy már gyerekként azzal tömik a fejüket, hogy hercegnők és anyukák akarjanak lenni és ne mérnökök és vezérigazgatók.
Sommers azonban felteszi a kérdést, vajon tényleg felszabadító a sztereotípiák lerombolása? Idéz egy pszichológiai tanulmányt, amely szerint minél gazdagabb egy társadalom, annál nagyobb a különbség a nők és a férfiak érdeklődése között, és annál valószínűbb, hogy nemi sztereotípiáknak megfelelő állást választanak. Tehát a nők gyakrabban lesznek ápolónők, tanárok, szociális munkások, ha nagyobb a szabadságuk arra, hogy ők válasszák meg saját pályájukat. Ezzel szemben például a kommunista Kínában sokkal kisebb a különbség.
Sommers szerint a feminizmus egyik legnagyobb mítosza az, hogy a nők és férfiak közötti társadalmi különbségek igazságtalanságból fakadnak.
Christina Hoff Sommers azok közé az értelmiségiek közé tartozik, akik úgy gondolják, hogy létezhet egy egészséges, tényalapú nőjogi mozgalom, ami tényleg a szabadságról és egyenlőségről szól.
Vannak azonban olyanok, különösen a konzervatívok között, akik szerint a feminizmust nem érdemes feltámasztani, mert mindig is elhibázott volt. Ilyen Ann Coulter, Candace Owens vagy az Independent Woman’s Forum csoport. Nekik a legnagyobb problémájuk az, hogy a feminizmust alapvetően férfiellenesnek tartják. A hagyományos férfias tulajdonságok „mérgezőnek” lettek nyilvánítva, és meghirdették az úgynevezett „új férfiasságot” amely szerintük valójában a fiúk elnőiesítése.
A konzervatív oldalnak a legkomolyabb gondot a feminizmus abortuszpártisága okozza, különösen az, hogy szinte divatba jött az abortuszt ünneplése (pl.”Shout your abortion” mozgalom).
Ez komoly ütközési pont, hiszen a 2017-es női menetről is kitiltották az életpárti csoportokat, ami azt mutatja, hogy ma már nem lehet feminista, aki nem támogatja az abortusz jogát.
Ráadásul a konzervatív életmód és a zsidó-keresztény értékrend minden progresszív mozgalom ellenfele. Nem véletlen, hogy a legnagyobb feminista weboldalt Jezebelnek keresztelték a Biblia gonosz királynőjéről. A történet végét valószínűleg nem olvasták el.
A posztfeministák egyik leghíresebb alakja Cassie Jaye liberális dokumentumfilm-készítő, aki korábban LMBT- valamint nőjogi témákról forgatott. Feministaként úgy döntött, hogy a földalatti „férfijogi mozgalomról” készít filmet. Ahogy egyre többet megtudott a csoportról, egyre inkább ráébredt, hogy azok a feminista tézisek, amiket korábban elhitt, valójában nagyrészt mítoszok.
Kiderült, hogy a férfiléttel járó hírhedt előnyök nagy része nem létezik. Jaye a saját ébredését is dokumentálta, így készült el a „The Red Pill” című alkotás. A film hatalmas ellenállásba ütközött, „nőellenesnek” lett kikiáltva, és több mozi betiltotta a levetítését.
A nyugati nők privilegizált életet élhetnek. Vannak azonban továbbra is területek, ahol a jogaik sérülnek, különösen a harmadik világ országaiban. Azonban a mai feminista mozgalom radikalizálódása nem jó irány. Christina Hoff Sommers egyszer egy interjúban azt mondta: a nők 20%-a karriert akar, 20%-uk háziasszony akar lenni, a maradék 60% meg valahogy éli az életét. Itt az idő, hogy valaki a többséggel is foglalkozzon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.