Ostrompszichózis és nyilas terror

Hetvenöt év telt el Budapest ostroma és a fővárosi nyilas terror dühöngése óta. Ideje lenne eddig figyelemre nem méltatott források alapján, új megközelítésben tárgyalni huszadik századi történelmünknek ezt a sötét és zavaros fejezetét.

Budapest 1944-45-ös ostroma egyike volt a leghosszabbaknak a második világháború folyamán. Persze, attól is függ, honnan számítjuk az ostrom időszakát. 1944 november 3-tól, amikor az első szovjet páncélos megjelent a főváros határában, vagy december 25-étől, amikor bezárult az ostromgyűrű.

Ha az első dátumból indulunk ki, akkor 102 napig tartott a harc, ha az utóbbiból, akkor 52 napig. Figyelembe kell azonban venni, hogy a németek Szálasi Ferencet és a nyilasokat azért segítették hatalomra 1944 október 15-én, mert Horthy proklamálta Magyarország kilépését a világháborúból, és a szovjet hadsereg már átkelt a Tiszán, és megindult Budapest felé. Vagyis

ekkor már küszöbön állt az ostrom, és Hitler az utolsó politikai szövetségesét használta fel, hogy „féken tartsa” a főváros lakóit.

Budapestnél hosszabb ideig ostromolta a szovjet hadsereg Breslaut, Königsberget (77 napig) és Varsót (60 napig). De a magyar főváros volt az egyetlen, melyben több, mint százezer zsidó is átélte az ostromot, részben a Szálasi-kormány által felállított gettóban (mintegy 70 ezren), részben pedig azon kívül, különböző helyeken bujkálva (ezt a számot 30-40 ezerre becsülik).

Aki kipipálta Szálasit

A világhírűvé lett magyar-amerikai zsidó médiatudós, George Gerbner számos háborús bűnöst elfogott.

A nácik és a nyilasok a zsidóságot ellenségnek, a szovjet hadsereg szövetségesének tekintették. Propagandájuk ezt már évek óta sulykolta, és a magyar közvélemény jelentő része hitelt adott a bűnbakképző vádaskodásnak.

Az egyszerű emberek többsége, ahogy ezt a nyilas sajtó és röplapok 1944 áprilisától kezdve állították, a szövetséges légierő pusztító támadásaiért is a zsidókat tette felelőssé. Róth Miklós emlékirataiban leír egy kísérteties jelenetet, melyet akkor élt át, amikor az 1944 június másodikai amerikai bombázás után debreceni gettóból romeltakarításra vezényelték, néhány társával együtt.

„Két nap múlva, kora reggel, a gettó kapujánál hármasával fel kellett szállnunk egy katonai teherautó platójára. Találgattuk, hová visznek. Út közben fiatal emberek mellett mentünk el, akik az öklükkel fenyegettek, amikor észrevették rajtunk a sárga csillagot.”

Ez a reakció visszatükrözte az akkor a városban egyedül megjelenő Debreceni Újság – Hajdúföld című szélsőjobboldali napilap szalagcímeit, melyek állították:

„Az amerikaiak zsidó bűntársaikkal együtt viselik a felelősséget városunk több ezer lakosának meggyilkolásáért”. Majd: „Tanuk igazolják: a zsidók tették lehetővé fényjelzéseikkel városunk bombázását”.

Ha Debrecenben 1944 júniusában ennyire feszült volt a helyzet az „árja” többség és a zsidó kisebbség között, képzelhető, hogy Budapesten a szovjet hadsereg közeledtekor, illetve az ostromgyűrű bezárulása után mennyire elevenen élt a „zsidó ellenségkép”.

A mintegy kétszázezer fővárosi zsidó a tömeges deportálások felfüggesztése, 1944 július 10-e óta 1944 kijelölt „zsidóházakban”, „szórt gettóban”, szörnyű zsúfoltságban élt, naponta csak néhány órára mehetett az utcára, és akkor is sárga csillag viselésére kötelezték őket.

A „zsidókérdés” állandóan napirenden volt, betört a fővárosiak mindennapi életébe. A bűnbakképző antiszemitizmust a nyilas kormányzat a zsidók maradék jogait korlátozó rendeletek állandó kiadásával, illetve a Kassai-Schallmayer Ferenc nemzetvédelmi és propagandaminiszter irányítása alatt álló eszközökkel, mindenekelőtt újságokkal, röplapokkal és plakátokkal szította, illetve igyekezett felkorbácsolni.

Kérdéses azonban, hogy a „Nemzeti Összefogás Kormányát”, melynek élén a „nemzetvezető” állt, illetve a pártja által bevezetett diktatúrát, a kialakult akkut válsághelyzetre való tekintettel mennyiben lehet politikai képződményként, a Horthy-rendszer szerves folytatásaként vizsgálni, úgy, ahogy a Népbíróság tette a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonása során.

A népbírák szemléletét követve írta le politikai rendszerként a főváros ostromának „melléktermékeként” létrejött nyilas uralmat az 1974-ben megjelent, azóta is egyetlen monográfia, Teleki Éva tollából, mely alapvető kérdésekre nem ad választ.

Persze, nem egyszerű eldönteni, hogy a rögeszmés önjelölt „vezér”, Szálasi Ferenc a szó hagyományos értelmében legitimációt szerzett, majd államcsínnyel hatalomra jutott politikus volt-e, vagy inkább a németek önfejű bábja, politikai szektaalapító. Tény, hogy pártja akkor volt a legnépszerűbb, 1939 pünkösdjén, amikor ő a Csillagbörtönben ült.

Elmeállapotát egy ekkor elvégzett pszichiáteri vizsgálat kórosnak találta, téveszmékkel jellemzett elmebetegségben, paracéniában szenvedett. (Ehhez képest Karsai László 2016-ban kiadott Szálasi-monográfiájának alcíme: „politikai életrajz”.)

Nem célszerűbb-e inkább tömegpszichológiai szempontból elemezni az ostrom és a nyilas terror időszakát? Ismeretes, hogy 1944 utolsó hónapjaiban, a főváros lakossága számos, egymástól sok tekintetben különböző, eltérő módon szocializálódott, elszigetelődő csoportokra bomlott, melyekre differenciáltan hatott a nyomtatott sajtó és a rádióadások által közvetített információ, illetve propaganda.

Kaposvári előjáték a Szálasi-perhez

A népbíróságok már 1945-46-ban úgy szolgáltattak igazságot, hogy azzal a hazugságok egész rendszerét alapozták meg. Pelle János írása.

Sokakat befolyásoltak, és passzivitásra, mindennemű politikai szerepvállalástól való lemondásra ösztönöztek a londoni és a moszkvai rádió adásai, melyek tudósítottak a szövetségesek katonai sikereiről, és azt hangsúlyozták, hogy a hitleri Németország elveszítette a háborút.

Egy kisebbség viszont mégis erőt merített a fogyatkozó nyilas lapok cikkeiből, a Magyar Rádió, és a Bécsből sugárzó Donausender kitartásra, a végsőkig vívott harcra buzdító adásaiból. Ők voltak azok, akik hitelt adtak a háborúban menetében döntő fordulatot hozó német „csodafegyver” küszöbön álló bevetésének. Ez a híresztelés olyanoktól indult ki, és talált visszhangra, akik saját indokolatlan reményeiket valóságként feltüntetve lelkesítették harcra a katonákat és a polgári lakosságot.

A fanatikus, Budapesten „pártszolgálatot” vállaló nyilasok, ahogy ez korabeli megnyilatkozásaiból, illetve a lapjaikban megjelent cikkekből kitűnik, erősen apokaliptikus-messianisztikus nézeteket vallottak.

Hasonlóan gondolkodtak, mint a Nyugat-Magyarországra áttelepült Szálasi, aki ekkoriban újra és újra arról elmélkedett a naplójában, hogy a győzelemmel befejeződő háború végén elkerülhetetlen a világ anyagi, szellemi és erkölcsi újjászületése, melyben ő maga meghatározó szerepet játszik majd.

E vízió, a közeli feltámadás jegyében toborzott a mozgalma fiatalokat, ezzel a jelszóval: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” A nyilasok „házi költője”, Alföldi Géza ezt írta A vezér! című versében, mely hónapokkal Szálasi hatalomra jutása előtt jelent meg A Nép 1944 augusztus 17-i számában:

„Nélküle nem látod a jövőt szépnek,
benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,
és úgy érzed, meghalni érte
a legszebb álommal felér!
Akkor, Testvér, érzed: ő a Vezér!”

A nyilas mozgalom misztikus, eszkatologikus-szektariánus jellege már jóval a főváros ostroma előtt nyilvánvalóvá vált, ahogy idézetek is bizonyítják:

„Nyilasnak lenni elsősorban apostoli munkát jelent”, emellett „elvitathatatlan idegmunkát is”. „Nyilasok vagyunk, de Krisztus katonái”. (A Nép, 1943. szeptember 9). „Mi csak szeretni tudunk” (Harc, 1944. október 7) „Ha van jóságos Isten, úgy nekünk kell győznünk!” (Harc, 1944. december 2).

Budapest, 1944. március 19.: Magyarország német megszállása. Fotó: MTI

A nyilas mozgalom ideológiájáról találóan írja Paksa Rudolf történész:

„Rendszeren kívüli mozgalom, népi, szocialisztikus, keresztes ideológiával – titkos, konspiratív tevékenység – hatalomra törekvés – végső megoldások a társadalmi gondokra: utópia. De egy olyan utópia, melyben kemény ’számonkérés’ van! Mindezek keverékeként jelent meg a nyilas eszmerendszerben és propagandában az evilági messianizmus és a végítéletvárás – vagyis a tisztázatlan szociális, szocialista utópiának egy misztikával fűszerezett, még zavarosabb változata.”

A nyilas uralomról a népbíróságok által elítélt bűnösök peranyaga az elsődleges forrás. A részben könyv formában is kiadott, de nagyobbrészt irattárban található vádiratok, és ítéletek, illetve vallomások azonban nem adnak magyarázatot arra, hogy Budapest ostromának viszonyai között, amikor a törvényes rend felbomlott, mi motiválta a mintegy négyezer pártszolgálatost a tömeggyilkosságok elkövetésekor, és pontosan miképp vált lehetővé, hogy e kevés számú, szedett-vetett fegyveres terrorjának mintegy nyolcvanezer zsidó esett áldozatul.

Erre a kérdésre nem kapunk választ a túlélő áldozatok visszaemlékezéseiből sem, melyekben érthetően az „áldozati narratíva” dominál.

2016-ban jelent meg Zoltán Gábor Orgia című regénye, mely arról szól, hogy a Városmajor utca 39-es számú nyilas házban tanyázó pártszolgálatosok miként kínozták szadista módon, illetve miként gyilkolták zsidó áldozataikat, többek között az ezen a környéken lévő kórházak betegeit.

Ennek a különítménynek volt meghatározó tagja a hírhedt Kun András, a hírhedt, háborús bűnösként kivégzett ferences páter, akinek a Városmajori templomban elhangzott prédikációi valósággal fanatizálták a híveit. De a periratok alapján íródott, visszhangot keltett regény, bár óriási mennyiségben tárja az egyre fásultabb olvasó elé a legszörnyűbb részleteket, még csak meg sem kísérli rekonstruálni a tömeggyilkosok lelkivilágát, azt, hogy mi bírta rá őket szörnyű tetteik elkövetésére.

Hetvenöt év telt el Budapest ostroma és a fővárosi nyilas terror dühöngése óta. Ideje lenne eddig figyelemre nem méltatott források alapján, új megközelítésben tárgyalni huszadik századi történelmünknek ezt a sötét és zavaros fejezetét, melyről ugyan tömérdek szó esett, de az események tragikus dinamikáját még mindig nem voltunk képesek rekonstruálni.

A szerző történész.

Alku az ördöggel: a Weiss család és az SS

Miért ragaszkodnak „véleményformáló körökben” ahhoz, hogy előbb művészi feldolgozásban ismerkedjen meg a közönség nyomasztó közelmúltunkkal? Pelle János írása.