Oroszország 2015-ben a síita tengely oldalán kapcsolódott be a szíriai polgárháborúba. Ha az Egyesült Államok valóban kivonul a harcok sújtotta országból, Moszkva tovább erősítheti pozícióit a Közel-Keleten, és az nem sok jót jelent Izraelnek.
Oroszország sokáig szabad kezet adott a Nyugatnak a 2011-től kibontakozó „arab tavasz” kezeléséhez. Főleg Líbia kapcsán volt feltűnő, hogy az akkor éppen elnökként regnáló Dmitrij Medvegyev mennyire a lovak közé vetette a gyeplőt, már ami a nyugati országok Kadhafi rezsimje elleni légi csapásait és a diktátor látványos megbuktatását illeti.
Az arab tavasz azonban elérte Szíriát is. A közel-keleti országgal még a Szovjetunió épített ki rendkívül jó viszonyt, amelynek része volt a szoros katonai együttműködés is (mint ismert, akkoriban az Egyesült Államok és a nyugati országok Izraelt támogatták az izraeli-arab konfliktusban, míg a szocialista tábor az arab országok oldalán állt).
Az orosz-szíriai kapcsolatok a Szovjetunió felbomlása után sem romlottak meg. Ez főleg annak köszönhető, hogy Moszkva két bázist is fenntart Szíriában (egy haditengerészeti létesítményt Tartuszban, Hmeimimben pedig egy légi bázist). Az orosz vezetés a szíriai polgárháború 2011-es kirobbanása után Basár el-Aszad szír elnök hatalmon tartásában volt érdekelt, ezért őt támogatta hadi felszerelésekkel, míg az Egyesült Államok a mérsékeltnek tartott szíriai fegyveres ellenzéki erőket.
A nyugati országok a hatalmát brutális eszközökkel fenntartani igyekvő Aszad eltávolítását szorgalmazták. Amikor már tarthatatlannak tűnt a szíriai elnök helyzete, Moszkva elszánta magát a katonai beavatkozásra.
Nem akarta ugyanis elveszíteni azt az egyedüli helyet a Közel-Keleten, ahol még jelentős (politikai és katonai) befolyással bírt.
2015 őszén indult meg az orosz bombázás a szíriai ellenzék, illetve az iszlamista erők, elsősorban az Iszlám Állam hírhedten kegyetlen terrorcsoport ellen – hivatalosan Aszad felkérésére. Az orosz állami (propaganda)médiában szajkózott, hivatalos magyarázat az volt, hogy meg kell védeni a közel-keleti keresztényeket, illetve keresztény helyeket.
Ehhez jó alap volt az orosz politikai vezetés és az orosz pravoszláv klérus között egyre mélyülő együttműködés. Feléledni látszott a XIX. század hivatalos orosz politikai irányvonala, legalábbis a nyugati forradalmi eszmékkel szemben megfogalmazott, egyeduralom – pravoszlávia – népiség hármas jelszavából az első kettő.
Az oroszokat sokan óva intették a szíriai beavatkozástól mondván, hogy újabb Afganisztán, illetve Csecsenföld várhat rájuk (mint ismert, mindkét, többségében muszlimok lakta földön korábban óriási veszteségek árán vívott kétes kimenetelű háborúkat az orosz/szovjet katonaság).
Az orosz hadsereg azonban meglepően hatékonynak bizonyult Aszad rendszerének a védelmében, és kevés idő elteltével megfordította a harcok menetét. Viszonylag korlátozott erőket bevetve is sikerült egyre több helyről kifüstölnie a nem ritkán a CIA által támogatott ellenzéki erőket, és sikereket könyvelhetett el az Iszlám Állam ellen is.
Igaz, az oroszok nem csináltak gondot abból, hogy nagy számban voltak „járulékos veszteségeik”, vagyis civil áldozatok (emberjogi szerveztek becslései szerint az oroszok több ezer civilt bombáztak le, minden negyedik közülük gyerek).
Sokan vitatják, hogy Putyin akkora stratéga-e, mint amilyennek mutatni szeretné magát, vagyis előre megírt forgatókönyv alapján indította-e az utóbbi évek háborúit külföldön. Az viszont tény, hogy 2014 elején minden korábbinál alacsonyabban állt a népszerűsége otthon, elsősorban amiatt, hogy Medvegyevvel cserélgették egymás között az elnöki és kormányfői posztot, így tolva ki Putyin mandátumát.
Az oroszoknak pedig kezdett elegük lenni abból, hogy megint akadt egy élethosszig uralkodó vezetőjük, akárcsak a kommunizmus idején. Az ellenzéki megmozdulásokat azonban keményen felszámolta a hatalom.
Jelen sorok írójának szemtanúk mesélték el, hogy a 2013-14-es kijevi felkelés idején láttak orosz biztonságiakat az Euromajdanon (a részletek a hamarosan megjelenő Sorskönyv a frontról című könyvben), vagyis az ukrán fővárosban az orosz szolgálatok benne lehettek az események alakításában.
Mindez arra utal, hogy a Kremlben előre megtervezték a Krím elcsatolását és a kelet-ukrajnai katonai beavatkozást, amelyeket arra hivatkozva indítottak el, nehogy a „kijevi junta” átvegye a hatalmat ezeken a helyeken is, ahol egyébként jelentős számban élnek orosz ajkúak.
A Krím annektálását – ahol ugyancsak megmaradtak az orosz katonai bázisok – elsősorban az orosz állami sajtóban megjelenő propagandának köszönhetően óriási fegyvertényként kezelték (azt harsogták például, hogy a Krím mindig is az oroszoké volt, illetve hogy a félsziget olyan jelentőséggel bír az oroszok számára, mint a jeruzsálemi Templom-hegy a zsidóknak).
A közvélemény hamarosan az orosz történelem második legfontosabb sikerének tekintette a Krím „visszavételét” a második világháborús győzelem után, még akkor is, ha a „Novorosszija” projekt, vagyis az a terv, hogy Oroszországot egy Ukrajnából kiszakított hatalmas földsávval kössék össze a félszigettel, kudarcot vallott, elsősorban az ukránok szívós ellenállása miatt.
Putyin népszerűsége mindenesetre otthon az eddigi legmagasabbra ugrott fel, az orosz társadalom hirtelen elfeledte a Szovjetunió felbomlása óta felhalmozódott minden baját. A nemzeti büszkeség dagadt, Oroszország ismét tényező lett a világpolitika színpadán. Úgy tűnt: a hadsereg biztosította, hogy a Krím-félszigeti támaszpontok orosz kézen maradnak még akkor is, ha Ukrajna valahogy beverekedné magát a NATO-ba.
Csakhogy az oroszok mindezért nagy árat fizettek. A Putyin-rezsim nemzetközileg elszigetelődött, az ukrajnai ámokfutás miatt bevezetett nemzetközi büntetőintézkedések súlyos károkat okoztak a gazdaságnak.
Az orosz elnök arra számított, hogy előbb-utóbb elül a harag. Az agilis ukrán diplomácia azonban mostanáig ébren tudta tartani a nyugati országok lelkiismeretét, bár az első puhulás már megvolt azzal, hogy Moszkvát nemrég visszahívták az Európa Tanácsba.
Ilyen körülmények között indította tehát Putyin a szíriai beavatkozást. Egyértelmű célja az volt, hogy Szíriában maradjon meg az oroszbarát vezetés ezzel garantálva, hogy ott is továbbra is fenn lehessen tartani az orosz bázisokat, illetve a titkosszolgálati befolyást.
Moszkva így nemcsak a Fekete-, hanem a Földközi-tenger keleti medencéjének uraként is megerősíthette pozícióit. Putyin ilyen módon valamelyest kitört a nemzetközi elszigeteltségből, legalábbis a közel-keleti térség egyik legfontosabb katonai és politikai erőjévé lépett elő.
Ráadásul Oroszország ismét nemzetközi (katonai) szuperhatalomként pozicionálhatta magát, amely méltán várhatja el, hogy Washington egyenrangú partnerként kezelje.
Nem elhanyagolható, hogy az orosz hadsereg (és persze a több ezer zsoldosa, vagyis a Krím elfoglalásakor már bevált „zöld emberkéi”) komoly háborús tapasztalatokra tettek szert Szíriában (is). Meglehetősen jól feltalálták magukat és alkalmazkodtak a számukra új harci helyzethez, körülményekhez.
Közben az oroszoknak volt alkalmuk felvonultatni új fejlesztésű fegyvereiket a leendő vásárlóknak, ilyen módon „étvágyat” csinálva hozzájuk, főleg a precíziós irányítású rakétákhoz, amelyeket most először vetettek be élesben. Szíria emellett az orosz elektronikai hadviselési képességek próbaterepe is lett.
Fontos megjegyezni, hogy Oroszország abba a hatalmi-katonai vákuumba nyomult be a Közel-Keleten, amely azzal keletkezett, hogy az Egyesült Államok előbb 2003-ban bevonult Irakba, majd az Obama-éra alatt szinte teljesen kivonult. Az előző amerikai elnök deklarált célja volt a különböző külföldi konfliktusokból történő kihátrálás, és ezt a vonalat Trump is igyekszik úgy-ahogy követni.
Moszkva emellett a szíriai beavatkozással elvonta a figyelmet a kelet-ukrajnai konfliktusról. A világsajtó már nem a Donyec-medencében folyó öldökléssel, hanem a közel-keleti eseményekkel foglalkozott. Putyinnak a külföldi katonai fellépéssel a belpolitikai problémákról is sikerült elterelnie a figyelmet. Kapóra jön, hogy vannak külső ellenségek, akikre mutogatni lehet, ha gondok merülnek fel.
Az egyik legnagyobb „vívmánya” azonban az volt Putyinnak a szíriai beavatkozással, hogy megállította az autoriter vezetők megbuktatásnak sorozatát. A rendszerváltások különösen akkor bőszítették fel az orosz vezetőt, amikor a „közel-külföldön”, az egykori Szovjetunió tagállamaiban, vagyis Oroszországhoz veszélyes közelségben törtek ki forradalmak, amelyeket Moszkva értelmezésében egytől egyig a CIA szított.
A Kreml számára a vörös vonal átlépését jelentette, amikor a két egykori szovjet tagköztársaság, Ukrajna és Grúzia az EU, illetve a NATO felé kezdett tájékozódni. Ezért indított háborút Moszkva 2008-ban a kaukázusi ország ellen, és ezért ragaszkodott az utolsó pillanatig az oroszbarát ukrán elnök, Viktor Janukovics hatalmon tartásához. A Kreml nyilvánvalóan a jaltai világrend fogságában vergődve igyekezett megakadályozni, hogy két szomszédja saját aspirációit megvalósítva átnyergeljen a Nyugathoz.
Az orosz vezetés felfogásában egyébként is az Egyesült Államok a 2003-as iraki beavatkozással destabilizálta a Közel-Keletet, és éppen ideje volt véget vetni az amerikai ámokfutásnak.
A szíriai polgárháborúba Oroszország a síita tengely, vagyis Aszad, Irán és a Hezbollah oldalán kapcsolódott be. Mint ismert, Szíriában ott vannak a befolyásos iráni Forradalmi Gárda tagjai is, akik részt vesznek a harcokban ugyancsak a kormányerők oldalán. Putyinnak az utóbbi időben sikerült magához édesgetnie a törököket is, akik egyébként a szíriai ellenzékiek oldalán vesznek részt a konfliktusban.
A zsidó állam értelemszerűen nagy figyelmet szentel a szomszédos országban zajló konfliktusnak. Jelen sorok írójának egy magas rangú izraeli diplomata úgy jellemezte a helyzetet, hogy „a pestis és a kolera” között lehet választani Szíriában. Izraelben vörös vonal, hogy Irán nem közelíthet az izraeli határhoz, vagyis nem tarthat fenn támaszpontokat, létesítményeket a határ közelében, és nem szállíthat fegyvereket a libanoni síita terrorszervezetnek, a Hezbollahnak.
Izrael évek óta intenzíven bombázza az iráni érdekeltségeket Szíriában, amit Putyin jóváhagy, bár vannak időszakok, amikor az oroszok türelmetlenebbek (a napokban éppen beszóltak Jeruzsálemnek).
Izraelben mindenesetre a konszenzus az, hogy a zsidók nem engedhetik meg maguknak, hogy az oroszok az ellenségeikké váljanak. Ahhoz az új felálláshoz azonban mindenképp alkalmazkodnia kell Jeruzsálemnek, hogy Moszkva megerősítette a befolyását és katonai szerepét a Közel-Keleten, és nyilvánvalóan nem szándékozik belátható időn belül kivonulni Szíriából.
Az a tény, hogy az izraeli kormány hosszú évek óta kifejezetten jó viszonyt ápol a Kreml urával, sokakkal nem feledteti, hogy az orosz kormányzat utóbbi időben folytatott külpolitikája (a grúziai és ukrajnai háború, a nyugati választásokba történő beavatkozási kísérletek, a propagandaháború, a tömegpusztító fegyverrel elkövetett támadások brit területen), represszív belpolitikája és az orosz hadsereg rendkívüli fejlesztése meglehetősen vészjósló.
Főleg, ha az Egyesült Államok valóban kivonul Szíriából, mint ahogyan azt Trump elnök bejelentette.
Eperjesi Ildikó összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Oroszoknak meleg tengeren csak Szíriában maradt támaszpontjuk. A szír kormányzat kivételével miden harcoló csoport beígérte, hogy győzelme esetén felszámolja az orosz támaszpontokat. Ez aztán eldöntötte kinek az oldalán szállnak be a háborúba.
A nemzetközi, zömében baloldali sajtó képmutatására jellemző, hogy elsiklottak az orosz és a szír haderők válogatás nélküli bombázásai fölött. Ezzel szemben ha az amerikai vagy izraeli hadsereg véletlenül megöl egy civilt akkor azzal teli van a sajtó.
A Krim is a meleg tengerhez tartozik. Kifejezetten kellemes az időjárása, fürödni is lehet, szóval egy valódi nyaralóövezettel is rendelkezik. Félreértés ne legyen, nemcsak Szevasztopolt, hanem az egész félszigetet elfoglalták a luxusszállókkal együtt.
A Földközi tengert nevezzük meleg tengenek. Az oroszoknak sok évszázados törekvése kijutni oda.
Bájos törekvés, hogy a Földközi tenger a meleg tenger. Persze a Mediterraneum egy külön fogalom, a Római Birodalom élettere volt. De a Vörös tenger, a Perzsa öböl, a Sárga tenger és a Mexikói öböl is melegebb. Egyezzünk meg abban, hogy a Fekete tenger partvidéke is elég meleg, és nemcsak Burgasz, hanem Jalta is elsőosztályú turistaparadicsom. Én szívesen eltölteném a nyarat Jaltán is, de nincsen rá elég pénzem.
Elszórakozhatunk ezen egy darabig de ezzel csak távolodunk az orosz expanziós politikától.
Mit is írt Madách? „Nem adhatok mást mint ami a lényegem.” A cáratyuska is kiterjesztette a befolyását, a mai orosz vezetés is ezt teszi. Putyin nem cár, de egy kicsit úgy viselkedik, mintha az lenne. Mentségére legyen mondva az orosz nép mindig igényelte a cáratyuskát. (Ezért is tudtak a bolsevikok totális hatalmat kiépíteni.)
Nem egészen így van…. !!! Mi van most Irakban , Líbiában Afganisztánba , ott mik történek a demokrácia nevében ??? Nem biztos ,hogy helyes az irány !!!
A szerzőből süt a atlanto-cionista oroszellenes elfogultság, és gyakorlatilag úgy írt geostratégiáról szóló cikket, hogy katonát, hadviselést nagyjából fényképen sem látott. Süt belőle a kettős mérce, azaz, elképesztő, mindent felülmúló bűnnek tekinti, hogy az oroszok 1., beavatkoznak külföldön 2. érdekeltek az ukrán helyzetben 3. bombáznak gazembereket 4. esetleg ebben vannak civil áldozatok. Érdekes, az amerikaiak napi szintű intervencióival, vagy az izraeli bábok jemeni vérengzéseivel nem foglalkozik. Hogy a kijevi puccs idején pár orosz felderítő is jelen volt a Majdanon? Elárulom: volt ott magyar is. Ezernyi CIA ügynök és bérgyilkos között elfértek megfigyelni, míg az amerikaiak bérelt mesterlövészekkel lövették a tüntetőket, hogy balhét generáljanak.
Nagyjából annyi a helyzet, hogy Putyin nem hagyja, hogy packázzanak Oroszországgal, és ezt meg is oldja.
„izraeli bábok jemeni vérengzései..”???
Kicsit messze ragadtattad magad, nem? Nem is említetted az izraeli bábok nigériai és fokföldi vérengzéseit, ejnye!
Érdekes ez a meghatározás: „egy magas rangú izraeli diplomata úgy jellemezte a helyzetet, hogy „a pestis és a kolera” között lehet választani”. Igen, Izrael választott; az ISIS folyamatosan nyilatkozza, hogy Izrael részt vett a létrehozásukban, ellátja öket fegyverrel, más szükségesekkel, és kórházi kezeléssel is, amit nagyon köszönnek. Ugyancsak érdekes az autoriterek összehozása Putyinnal. Amikor Izrael természetesen jogszerünek tartva bombázza a szomszédos országokat, az nem autoriter?
Még az ÁTKOS-ban hallgattam a veszprémi vegyipari egyetem diákszállója dugig telt előcsarnokában Pálfi József előadását az egyetemistáknak.Én nem voltam hallgató, csak kíváncsi.A nemzetközi helyzet tágabb összefüggéseiről beszélt a hallgatók között sokan koreai, arab diákok is.Az akkor népszerű MAGYARORSZÁG hetilap főszerkesztője többek között azt is magyarázta, hogy azért támogatjuk Nasszert, aki bizony irtotta az egyiptomi kommunistákat is, mert ennek révén a szovjet flotta tudja használni az egyiptomi kikötőket, akár javításoknál is és így tartósan jelen tud lenni a Földközi-tengeren.az amerikai flottával egyidejűleg. stb.Szóval vannak az elvek, meg van a világpolitika, és annak katonai-tengerészeti vetületei is.Miután áldott emlékű Nyikita odaajándékozta a Krímet az ukránoknak,(akiké sosem volt,pedig volt sokaké a történelem folyamán), még nem volt gubanc, csak azután lett, miután a már szétesett CCCP- ből Kijev kezdett az EU felé kacsingatni.,Mert a Kreml arra gondolt, ha Kijev menne a nyugatiakhoz, vinné magával a krími Szevasztopolt, ami a térség egyetlen mélyvízű flottabázisa.És használati szerződés ide, vagy oda, biztosabb, ha a félsziget visszatér „Oroszország Anyánk” keblére,mert ha elvinnék a kijeviek, hát nem lenne lehetőség az orosz jelenlétre a Fekete-tengeren.Aztán, ha az megszűnne, lehetne hajózni a Balti tengerről, vagy Vlagyivosztokból Latakiáig, a szíriai orosz támaszpontig. keservesen és sokáig.Így a krímiek, miután szovjetből rövid ideig ukrán polgárok lettek, most lettek oroszok, a nyugatiak meg vághatják a savanyú pofát.A szíriaiak meg mellékesen le vannak szarva, ahogy az amcsik részéről is, csak tesszük, mintha szeretnénk őket valamiért.
Zsidókáim olvasgassatok.Jelenések könyve pont ezt a forgatókönyvet írja le.
„Az oroszoknak pedig kezdett elegük lenni abból, hogy megint akadt egy
élethosszig uralkodó vezetőjük, akárcsak a kommunizmus idején.”
Ez nem igaz! Putyint éppen úgy választásokon emelik vezetői tisztségre, mint dr. Orbán Viktort. Orbán Viktor is harmadszor nyert kétharmadra, és nem azért, mert diktatura van, hanem azért, mert megérdemli. Putyin pedig orosz. Elsősorban, másodsorban, és minden vonatkozásban az orosz érdekeket nézi. Egy karizmatikus vezető aki az iszákos Jelcin után rendet csinált. Tessék? Erőszakosak a módszerei? Egy ilyen nagy országot és egy -mondjuk ki- eléggé nyersmodorú lakosságot nem lehet finomabb eszközökkel összefogni.
Egy alapos kis összefoglaló a háborúról, arról, hogy a politikai konfliktusok kapcsán hogyan manipulálják a népet, és hogy mit lehet tenni egy békésebb világért:
http://egyvilag.hu/temakep/077.shtml
Nézzük az egész VILÁGOT reálisan!
Kb. kéttucat ország van ahol ténylegesen működik a demokrácia. Vannak olyan népek és régiók ahol nemcsak hagyományai nem voltak a demokráciának, de az ott élő népek nem is igénylik. A muszlimok tekintély-elvűek. Nekik emír, sejk, szultán, stb. szóval URALKODÓ kell. Lássuk be, hogy az emberiség nagyobbik része nem-demokratikus országokban él, és nem is akar olyan helyen élni ahol választási cirkuszokat rendeznek négy évente, ígérnek fűt-fát amiből semmi sem lesz. A demokratikus mázzal leöntött rezsimeket is ide lehet sorolni. Van egy csomó ország ahol a demokrácia nevű cirkuszt megrendezik, de ügyesen elintézik, hogy ki is legyen a vezető. Gyakorlatilag Ázsiát, Afrikát teljes mértékben ide lehet sorolni, Dél Amerikában működik a banán-köztársaság intézménye, és ha nem a „megfelelő” embert válasszák meg, akkor a megválasztott vezető elég hamar elhalálozik..