Miért is harcolnak az oroszok Szíriában?

Oroszország 2015-ben a síita tengely oldalán kapcsolódott be a szíriai polgárháborúba. Ha az Egyesült Államok valóban kivonul a harcok sújtotta országból, Moszkva tovább erősítheti pozícióit a Közel-Keleten, és az nem sok jót jelent Izraelnek.

Oroszország sokáig szabad kezet adott a Nyugatnak a 2011-től kibontakozó „arab tavasz” kezeléséhez. Főleg Líbia kapcsán volt feltűnő, hogy az akkor éppen elnökként regnáló Dmitrij Medvegyev mennyire a lovak közé vetette a gyeplőt, már ami a nyugati országok Kadhafi rezsimje elleni légi csapásait és a diktátor látványos megbuktatását illeti.

Az arab tavasz azonban elérte Szíriát is. A közel-keleti országgal még a Szovjetunió épített ki rendkívül jó viszonyt, amelynek része volt a szoros katonai együttműködés is (mint ismert, akkoriban az Egyesült Államok és a nyugati országok Izraelt támogatták az izraeli-arab konfliktusban, míg a szocialista tábor az arab országok oldalán állt).

Az orosz-szíriai kapcsolatok a Szovjetunió felbomlása után sem romlottak meg. Ez főleg annak köszönhető, hogy Moszkva két bázist is fenntart Szíriában (egy haditengerészeti létesítményt Tartuszban, Hmeimimben pedig egy légi bázist). Az orosz vezetés a szíriai polgárháború 2011-es kirobbanása után Basár el-Aszad szír elnök hatalmon tartásában volt érdekelt, ezért őt támogatta hadi felszerelésekkel, míg az Egyesült Államok a mérsékeltnek tartott szíriai fegyveres ellenzéki erőket.

A nyugati országok a hatalmát brutális eszközökkel fenntartani igyekvő Aszad eltávolítását szorgalmazták. Amikor már tarthatatlannak tűnt a szíriai elnök helyzete, Moszkva elszánta magát a katonai beavatkozásra.

Nem akarta ugyanis elveszíteni azt az egyedüli helyet a Közel-Keleten, ahol még jelentős (politikai és katonai) befolyással bírt.

Orosz katonák valahol Szíriában: kiket és mit védenek?

2015 őszén indult meg az orosz bombázás a szíriai ellenzék, illetve az iszlamista erők, elsősorban az Iszlám Állam hírhedten kegyetlen terrorcsoport ellen – hivatalosan Aszad felkérésére. Az orosz állami (propaganda)médiában szajkózott, hivatalos magyarázat az volt, hogy meg kell védeni a közel-keleti keresztényeket, illetve keresztény helyeket.

Ehhez jó alap volt az orosz politikai vezetés és az orosz pravoszláv klérus között egyre mélyülő együttműködés. Feléledni látszott a XIX. század hivatalos orosz politikai irányvonala, legalábbis a nyugati forradalmi eszmékkel szemben megfogalmazott, egyeduralom – pravoszlávia – népiség hármas jelszavából az első kettő.

Az oroszokat sokan óva intették a szíriai beavatkozástól mondván, hogy újabb Afganisztán, illetve Csecsenföld várhat rájuk (mint ismert, mindkét, többségében muszlimok lakta földön korábban óriási veszteségek árán vívott kétes kimenetelű háborúkat az orosz/szovjet katonaság).

Az orosz hadsereg azonban meglepően hatékonynak bizonyult Aszad rendszerének a védelmében, és kevés idő elteltével megfordította a harcok menetét. Viszonylag korlátozott erőket bevetve is sikerült egyre több helyről kifüstölnie a nem ritkán a CIA által támogatott ellenzéki erőket, és sikereket könyvelhetett el az Iszlám Állam ellen is.

Igaz, az oroszok nem csináltak gondot abból, hogy nagy számban voltak „járulékos veszteségeik”, vagyis civil áldozatok (emberjogi szerveztek becslései szerint az oroszok több ezer civilt bombáztak le, minden negyedik közülük gyerek).

Török fenyegetés: Európa kiakadt, a kurdok hátba szúrásról beszélnek

Az Egyesült Államok már ki is vonta katonáit két megfigyelőállomásról, és közölte: nem védik meg a szíriai kurdokat.

Sokan vitatják, hogy Putyin akkora stratéga-e, mint amilyennek mutatni szeretné magát, vagyis előre megírt forgatókönyv alapján indította-e az utóbbi évek háborúit külföldön. Az viszont tény, hogy 2014 elején minden korábbinál alacsonyabban állt a népszerűsége otthon, elsősorban amiatt, hogy Medvegyevvel cserélgették egymás között az elnöki és kormányfői posztot, így tolva ki Putyin mandátumát.

Az oroszoknak pedig kezdett elegük lenni abból, hogy megint akadt egy élethosszig uralkodó vezetőjük, akárcsak a kommunizmus idején. Az ellenzéki megmozdulásokat azonban keményen felszámolta a hatalom.

Jelen sorok írójának szemtanúk mesélték el, hogy a 2013-14-es kijevi felkelés idején láttak orosz biztonságiakat az Euromajdanon (a részletek a hamarosan megjelenő Sorskönyv a frontról című könyvben), vagyis az ukrán fővárosban az orosz szolgálatok benne lehettek az események alakításában.

Mindez arra utal, hogy a Kremlben előre megtervezték a Krím elcsatolását és a kelet-ukrajnai katonai beavatkozást, amelyeket arra hivatkozva indítottak el, nehogy a „kijevi junta” átvegye a hatalmat ezeken a helyeken is, ahol egyébként jelentős számban élnek orosz ajkúak.

A Krím annektálását – ahol ugyancsak megmaradtak az orosz katonai bázisok – elsősorban az orosz állami sajtóban megjelenő propagandának köszönhetően óriási fegyvertényként kezelték (azt harsogták például, hogy a Krím mindig is az oroszoké volt, illetve hogy a félsziget olyan jelentőséggel bír az oroszok számára, mint a jeruzsálemi Templom-hegy a zsidóknak).

A közvélemény hamarosan az orosz történelem második legfontosabb sikerének tekintette a Krím „visszavételét” a második világháborús győzelem után, még akkor is, ha a „Novorosszija” projekt, vagyis az a terv, hogy Oroszországot egy Ukrajnából kiszakított hatalmas földsávval kössék össze a félszigettel, kudarcot vallott, elsősorban az ukránok szívós ellenállása miatt.

Putyin népszerűsége mindenesetre otthon az eddigi legmagasabbra ugrott fel, az orosz társadalom hirtelen elfeledte a Szovjetunió felbomlása óta felhalmozódott minden baját. A nemzeti büszkeség dagadt, Oroszország ismét tényező lett a világpolitika színpadán. Úgy tűnt: a hadsereg biztosította, hogy a Krím-félszigeti támaszpontok orosz kézen maradnak még akkor is, ha Ukrajna valahogy beverekedné magát a NATO-ba.

Csakhogy az oroszok mindezért nagy árat fizettek. A Putyin-rezsim nemzetközileg elszigetelődött, az ukrajnai ámokfutás miatt bevezetett nemzetközi büntetőintézkedések súlyos károkat okoztak a gazdaságnak.

Az orosz elnök arra számított, hogy előbb-utóbb elül a harag. Az agilis ukrán diplomácia azonban mostanáig ébren tudta tartani a nyugati országok lelkiismeretét, bár az első puhulás már megvolt azzal, hogy Moszkvát nemrég visszahívták az Európa Tanácsba.

Putyin „zöld emberkéi” komoly háborús tapasztalatokra tettek szert Szíriában (is)

Ilyen körülmények között indította tehát Putyin a szíriai beavatkozást. Egyértelmű célja az volt, hogy Szíriában maradjon meg az oroszbarát vezetés ezzel garantálva, hogy ott is továbbra is fenn lehessen tartani az orosz bázisokat, illetve a titkosszolgálati befolyást.

Moszkva így nemcsak a Fekete-, hanem a Földközi-tenger keleti medencéjének uraként is megerősíthette pozícióit. Putyin ilyen módon valamelyest kitört a nemzetközi elszigeteltségből, legalábbis a közel-keleti térség egyik legfontosabb katonai és politikai erőjévé lépett elő.

Ráadásul Oroszország ismét nemzetközi (katonai) szuperhatalomként pozicionálhatta magát, amely méltán várhatja el, hogy Washington egyenrangú partnerként kezelje.

Nem elhanyagolható, hogy az orosz hadsereg (és persze a több ezer zsoldosa, vagyis a Krím elfoglalásakor már bevált „zöld emberkéi”) komoly háborús tapasztalatokra tettek szert Szíriában (is). Meglehetősen jól feltalálták magukat és alkalmazkodtak a számukra új harci helyzethez, körülményekhez.

Közben az oroszoknak volt alkalmuk felvonultatni új fejlesztésű fegyvereiket a leendő vásárlóknak, ilyen módon „étvágyat” csinálva hozzájuk, főleg a precíziós irányítású rakétákhoz, amelyeket most először vetettek be élesben. Szíria emellett az orosz elektronikai hadviselési képességek próbaterepe is lett.

Fontos megjegyezni, hogy Oroszország abba a hatalmi-katonai vákuumba nyomult be a Közel-Keleten, amely azzal keletkezett, hogy az Egyesült Államok előbb 2003-ban bevonult Irakba, majd az Obama-éra alatt szinte teljesen kivonult. Az előző amerikai elnök deklarált célja volt a különböző külföldi konfliktusokból történő kihátrálás, és ezt a vonalat Trump is igyekszik úgy-ahogy követni.

Moszkva emellett a szíriai beavatkozással elvonta a figyelmet a kelet-ukrajnai konfliktusról. A világsajtó már nem a Donyec-medencében folyó öldökléssel, hanem a közel-keleti eseményekkel foglalkozott. Putyinnak a külföldi katonai fellépéssel a belpolitikai problémákról is sikerült elterelnie a figyelmet. Kapóra jön, hogy vannak külső ellenségek, akikre mutogatni lehet, ha gondok merülnek fel.

Erdogan: az amerikai csapatok elkezdtek kivonulni Északkelet-Szíriából a török hadművelet előtt

Washington előzőleg közölte, hogy az Egyesült Államok nem bonyolódik bele szíriai szövetségese, a helyi kurd fegyveres koalíció ellen indítandó török hadműveletbe.

Az egyik legnagyobb „vívmánya” azonban az volt Putyinnak a szíriai beavatkozással, hogy megállította az autoriter vezetők megbuktatásnak sorozatát. A rendszerváltások különösen akkor bőszítették fel az orosz vezetőt, amikor a „közel-külföldön”, az egykori Szovjetunió tagállamaiban, vagyis Oroszországhoz veszélyes közelségben törtek ki forradalmak, amelyeket Moszkva értelmezésében egytől egyig a CIA szított.

A Kreml számára a vörös vonal átlépését jelentette, amikor a két egykori szovjet tagköztársaság, Ukrajna és Grúzia az EU, illetve a NATO felé kezdett tájékozódni. Ezért indított háborút Moszkva 2008-ban a kaukázusi ország ellen, és ezért ragaszkodott az utolsó pillanatig az oroszbarát ukrán elnök, Viktor Janukovics hatalmon tartásához. A Kreml nyilvánvalóan a jaltai világrend fogságában vergődve igyekezett megakadályozni, hogy két szomszédja saját aspirációit megvalósítva átnyergeljen a Nyugathoz.

Az orosz vezetés felfogásában egyébként is az Egyesült Államok a 2003-as iraki beavatkozással destabilizálta a Közel-Keletet, és éppen ideje volt véget vetni az amerikai ámokfutásnak.

A szíriai polgárháborúba Oroszország a síita tengely, vagyis Aszad, Irán és a Hezbollah oldalán kapcsolódott be. Mint ismert, Szíriában ott vannak a befolyásos iráni Forradalmi Gárda tagjai is, akik részt vesznek a harcokban ugyancsak a kormányerők oldalán. Putyinnak az utóbbi időben sikerült magához édesgetnie a törököket is, akik egyébként a szíriai ellenzékiek oldalán vesznek részt a konfliktusban.

A zsidó állam értelemszerűen nagy figyelmet szentel a szomszédos országban zajló konfliktusnak. Jelen sorok írójának egy magas rangú izraeli diplomata úgy jellemezte a helyzetet, hogy „a pestis és a kolera” között lehet választani Szíriában. Izraelben vörös vonal, hogy Irán nem közelíthet az izraeli határhoz, vagyis nem tarthat fenn támaszpontokat, létesítményeket a határ közelében, és nem szállíthat fegyvereket a libanoni síita terrorszervezetnek, a Hezbollahnak.

Izrael évek óta intenzíven bombázza az iráni érdekeltségeket Szíriában, amit Putyin jóváhagy, bár vannak időszakok, amikor az oroszok türelmetlenebbek (a napokban éppen beszóltak Jeruzsálemnek).

Izraelben mindenesetre a konszenzus az, hogy a zsidók nem engedhetik meg maguknak, hogy az oroszok az ellenségeikké váljanak. Ahhoz az új felálláshoz azonban mindenképp alkalmazkodnia kell Jeruzsálemnek, hogy Moszkva megerősítette a befolyását és katonai szerepét a Közel-Keleten, és nyilvánvalóan nem szándékozik belátható időn belül kivonulni Szíriából.

Az a tény, hogy az izraeli kormány hosszú évek óta kifejezetten jó viszonyt ápol a Kreml urával, sokakkal nem feledteti, hogy az orosz kormányzat utóbbi időben folytatott külpolitikája (a grúziai és ukrajnai háború, a nyugati választásokba történő beavatkozási kísérletek, a propagandaháború, a tömegpusztító fegyverrel elkövetett támadások brit területen), represszív belpolitikája és az orosz hadsereg rendkívüli fejlesztése meglehetősen vészjósló.

Főleg, ha az Egyesült Államok valóban kivonul Szíriából, mint ahogyan azt Trump elnök bejelentette.