Az Akik megmaradtak attól szép, hogy hiteles, és őszintén képes szólni a legnagyobb fájdalmak átéléséről, illetve feldolgozásáról.
Tóth Barnabás Oscar-díjra jelölt alkotása, az Akik maradtak, igaz és szép film, nagyszerű színészi alakításokkal. Pszichológiailag hitelesen mutatja két, iszonyú veszteséget szenvedett, traumatizált holokauszt-túlélő, egy gimnazista lány (Szőke Abigél) és egy, a negyvenes évei elején járó orvos (Hajduk Károly) összekapaszkodását a negyvenes évek végének Magyarországán, a koalíciós időszak végén, Rákosi pártdiktatúrájának kiépülése idején.
A két ember érzelmileg egymást támogatja és segíti, hogy feldolgozzák családjuk pusztulását. Klárának a szüleit és a kishúgát ölték meg, Körner Aladárnak a feleségét és két gyermekét. Klára, akit egy valahogyan megmaradt nagynéni vitt haza a zsidó árvaházból, van a nehezebb helyzetben: a gyászfolyamatban még a tagadásnál tart, és bűntudat is gyötri, amiért a gettóban nem tudta megmenteni a kishúga életét.
Szimptomatikus, hogy a serdülő lánynak nem jön meg az első menstruációja, és ezért viszi el a nagynénje a nőgyógyászhoz. Mintha Klára, aki nagyon szép, nem akarna nővé válni, nem akarná elkezdeni az életét. A nála huszonöt évvel idősebb nőgyógyász, Körner Aladár, aki már felnőtt férfi, lelkileg erősebb, de a trauma annyira megviselte, hogy képtelen újra megnézni a meggyilkolt családjáról készült fényképeket: ezt a megrázó feladatot végül Klára végzi el helyette.
Az orvos pótolja az elvesztett, szintén orvos apát Klára részére, a lány pedig a férfi elvesztett gyerekeit. Ugyanakkor ebben a kapcsolatban egy kibontakozó, elfojtott szerelem csirája is benne rejlik. Ami nem jut el a beteljesedésig, de mind a két embert arra ösztönzi, hogy „nyisson”.
Klára a tánciskolában megismert, hozzá korban illő fiúnak lesz a menyasszonya, Körner Aladár pedig egy eltűnt munkaszolgálatos özvegyét, a betegét veszi feleségül. Az élet pedig folyik tovább, immár az ötvenes években, és a történet eljut Sztálin haláláig. A szereplők addigra kilépnek a halottak árnyékából, bár az úgy-ahogy feldolgozott traumát feltehetőleg halálukig magukkal hurcolják.
A két főszereplő játéka lenyűgöző. Nem csodálnám, ha Szőke Abigélre Klára szerepének eljátszása után felfigyelnének a külföldi producerek is. Hajduk Károly pedig úgy tudja megjeleníteni a mérhetetlen fájdalmával együtt élő orvost, hogy az idősebb korosztályhoz tartozók, így e sorok írójának emlékezetében is több hasonló sorsot megélt ember emlékét is felidézi.
A film forgatókönyvét F. Várkonyi Zsuzsa tizenöt évvel ezelőtt megjelent Férfiidők leányregénye című könyvéből készült. Az író pszichológus, a nyilatkozata szerint maga is vagy harminckét családtagját, felmenőjét veszítette el a holokauszt során. Ez, és persze az írói tehetsége a magyarázata a feldolgozott történet hitelességének.
Mindazonáltal tárgyi tévedés is csúszott a forgatókönyvbe, egy fontos mellékszereplő kapcsán. Pista, Aladár gyermekorvos barátja, akit Lukáts Andor alakít, belép a Magyar Dolgozók Pártjába, majd rögtön ezután kap egy telefonhívást az orvosi kamarától, hogy jelentsen a kollégáiról. Ezt el is mondja Aladárnak, jelezve, hogy beszámol majd róla. Nos, ez a história azért sem lehet igaz, mert ebben az időben, 1945 és 1989 között nem volt orvosi kamara Magyarországon.
Mindezeken túl kommentárt kíván F. Várkonyi Zsuzsának az a nyilatkozata is, amit a regényéből készült film bemutatója után éppen a Neokohn portálnak adott.
„Magyarországon egyáltalán nem tisztították ki az emberek lelkiismeretét, miközben az elfogulatlan nemzetközi hírek szerint azért a legaktívabb polgári részvétel a zsidók kirablásában, bevagonírozásában, megölésében Magyarországon volt.”
A mondat első fele a katarzis elmaradásáról helytálló. De ami a „legaktívabb polgári részvételt” illeti Magyarországon, érdemes óvatosabban fogalmazni. Ugyanis egyszerűen nem lehet eltekinteni attól, hogy nálunk a holokausztra a világháború utolsó évében került sor, egészen más politikai viszonyok között, mint például Lengyelországban vagy Ukrajnában. Ez a megkésettség ad magyarázatot arra is, hogy megmaradtunk és emlékezhetünk.
A túlélők számát 1945 végén 195 ezerre becsülték, ebből 144 ezer tartózkodott Budapesten. Arányait tekintve a fővárosi zsidó lakosság 50, míg a vidéki 75 százaléka esett áldozatul a népirtásnak. Ez az arány egyedülálló a németek által megszállt többi kelet-európai országhoz képest. Így is sok ezer zsidó gyerek vesztette el a szüleit, hiszen 1946 áprilisában a fővárosban 2800, vidéken 4000 árvát gondoztak a különféle otthonokban.
Egy becslés szerint 1945 után Budapesten a korábban házas zsidó férfiak 65 százaléka, a nők 70 százaléka maradt özvegyen. Az 1949-es népszámlálás, amely még kérdezte a vallási hovatartozást, 133.862 izraelita vallású magyar állampolgárt regisztrált az országban, ebből 101.259 fő élt a fővárosban.
F. Várkonyi Zsuzsának igaza van abban, hogy a deportálások a magyar állam, illetve a közigazgatás aktív közreműködésével zajlottak le, a polgári lakosság is részesült az elhurcolt zsidók anyagi javaiból, kiigényelte a lakásokat, stb. De pontosan ugyanez zajlott le más kelet-európai országokban is, csak évekkel előbb, és sokkal „eredményesebben”. A magyarok senki másnál nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak.
A kényszerű elfojtás, az új viszonyokhoz való alkalmazkodás, amit Klára esetében a gimnázium kommunisták által megfélemlített tanári kara szorgalmaz, szintén nem volt egyedi jelenség: a hatvanas évekig még Amerikában vagy Nyugat-Európában sem akartak tudni a holokauszt-túlélők traumáiról.
Magyarország térségünkben az egyetlen hely, ahol a súlyos veszteségek ellenére folyamatosan létező, jelentős számú zsidó kisebbség él, a 18. századtól napjainkig. (A zsidó jelenlét persze sokkal régebbre nyúlik vissza, de nem volt folyamatos.) Vagyis páratlan tapasztalatra tettünk szert az együttélésében, a konfliktusok feldolgozásában. Ez a magyarázata annak, hogy az írók és filmkészítők figyelemre méltó alkotásokat hoznak létre a témában.
Kiemelkedik közülük az Akik megmaradtak című film, mely attól szép, hogy hiteles, őszintén képes szólni a legnagyobb fájdalmak átéléséről, illetve feldolgozásáról, s tanúskodik az emberi lélek hihetetlen regenerálódó-képességéről.
Pelle János összes cikkét elolvashatja itt.
Az Anschluss, azaz Ausztria Harmadik Birodalom általi „bekebeleztetése” (1938. március 12.) után Magyarország annak közvetlen szomszédjává vált. Magyarországnak a náci Németországgal való szorosabb kapcsolata még akkor alakult ki, amikor a cseh(szlovák) Edvard Benes spiritus rectorsága alatt, francia támogatást is élvező Kisantant befagyasztotta a kereskedelmi kapcsolatokat és szinte csak Hitler országa maradt meg partnernek. Hitlert is az eszelősen bosszúvágyó Franciaország által, a legyőzött Németország földbe döngölésének „titkos” céljával túltolt büntetése „termelte ki”. Az Anschluss után, kábé a Burgenland visszaadása iránti magyar kérelem Hitlerék által történt elutasítása után – ez nyilvánosságra hozott hír volt, amit még a budapesti Zsidó Gimnáziumban is meggyászoltak – az ország megszállása, mint alternatíva felbukkant, elsődleges cél volt tehát ennek elkerülése, megúszása. Igencsak lehetséges, hogy az első bécsi döntés, „Dél-Szlovákia” visszadása emiatti kompenzáció volt és nem Magyarország „kérte”, hanem Hitler „adta”, „tukmálta”. Ennek a megszállással való fenyegetőzésnek akár közvetett bizonyítékai is lehetnek a még abban az évben, nem feltétlenül önként és dalolva meghozott zsidótörvények, amelyek azért számos kiskaput is tartalmaztak, a hasonló német jogszabályokhoz képest, ahogy az EMIH főrabbija fogalmazza, élni hagyták a magyarországi zsidóságot. Az eme „tényállást” bizonyítani képes iratok – hazai történészek és levéltárosok 40-45 évvel ezelőtti megállapításai szerint, eltűntek a helyükről. Ennek, a megszállással való fenyegetésnek a realitását a szaktörténészek a II. vh. kitörésétől, Teleki Pál miniszterelnök ezzel kapcsolatos megnyilatkozásától, Lengyelország lerohanásától már kezdik elismerni. A Rongyos Gárda által „felszabadított” Kárpátalja (ruténföldi megyék) utáni lengyel-magyar határon sokan menekültek át hozzánk, maradtak nálunk, vagy mentek tovább a németek által megszállt hazájukat szolgálni a londoni ideiglenes lengyel kormány vezetése alatt. Nem sokkal később „Nyugat-Ukrajnába”, az egykori Galíciába bevonultak a szovjetek, a Molotov-Ribbentrop-paktum megállapodásának megfelelően, a lengyel-magyar határ szovjet-magyar határ lett. A Jugoszlávia, azon belül Szerbia lerohanásában való részvételbe is ilyen fenyegetéssel keveredhetett bele Magyarország, ezt a tényszerűen csorbult szuverenitást és annak veszélyeit felismerve is, választhatta Teleki Pál akkori miniszterelnök az öngyilkosságot. Utóda, Bárdossy is, feltehetőleg ilyen komplex nyomásgyakorlás után üzent hadat a Szovjetuniónak, akik aztán a nyugati Szövetégesektől ki is kérték őt, mint „háborús bűnöst” és a magyar Népbíróság ítélete után ki is végezték – talán, mert különben még el talált volna járni a szája. Ha akkor Magyarország a náci kívánalmaknak bármely esetben, amikor a németek „kértek” valamit, ellenszegült volna, akkor már a kezdetekkor megszállták volna az országot és a „végső megoldás” (Endlösung) jóval korábban, „sikeresebben” következett volna be hazánkban. Az pedig senkit se tévesszen meg, hogy a német Bundesarchiv gondosan őrzi a fényképeket, filmhíradókat a magyar „közigazgatás””embereinek” a német megszállás után a zsidóság deportálásában való tevékenységéről, sajátmagukat gondosan „kiretusálva” a háttérből. Veesenmayerék első dolga volt a magyar tisztikarban és államigazgatásban tevékenykedő „kulcsembereket”, középvezetői szintig, lecserélni a saját német származású, vagy németbarát kádereire, a lecserélt nem-németbarátok egy része pedig élvezhette a hazánkba is kitelepült Gestapo vendégszeretetét. Sajnos az Eichmann-per „rosszkor” zajlott le és nem biztos, hogy a vádlott minden állítását, pl. a magyar deportálásokat illetően, korrektül idézte a korabeli elvtársi magyar sajtó. Azóta pedig nem vették elő alaposan ezt az „anyagot”. Apropó: Borhi László magyar történész nyilatkozta egyszer, hogy a németek és osztrákok komoly pénzeket áldoznak arra, hogy az ilyenfajta történelemhamisításaikat „karbantartsák”, terjesszék. Bizony, pénzkérdés is az, hogy Magyarország nem tudja hasonlóan erélyesen cáfolni ezeket és más, akár vádnak is tekinthető tudatosan hamisított „elmarasztaló” német, osztrák és egyéb nemzetek történészei által hangoztatott állításokat, amelyekből a „vonatkozó” „megállapításokat” az akkori tizenéves, ma inkább kilencvenes éveit taposó holokauszt-túlélő magyarországi zsidóság egy része is készpénznek tekint, különféle okokból kifolyólag. Hogy a XX. századi magyar antiszemitizmus milyen okok folytán lett olyan, amilyen, az a jelenleginél alaposabb kutatást igényelne, habár bizonyos céloknak nemigen felelne meg annak az eredménye.
Nagyon örülök, hogy világosan kimondtad amit sokan elhallgatnak.
1./ A Kisantant blokádja, ami addig belföldi termék volt, pl. a só nos még feláron sem akarták nekünk eladni. Aki nem látja, hogy az 1920 után helyzet gazdasági okokra is visszavezethető.. Sajnos nekünk ténylegesen a német orientáció volt a gazdaságilag kijelölt út, ott tudtunk csak komolyabb üzletet kötni. Nem nagyon volt mozgástér és több lábon állás.
2./ Azzal, hogy Bécs már a Birodalom része lett egyértelmű volt a gleichschaltolás a háború végén. Mi voltunk itt a Birodalom határon a pufferzóna, és a megszállásunkat már évekkel korábban kidolgozták arra az esetre, ha erről jön az ellenség. A Margaréta tervet egyesek szerint már Sztálingrád után kidolgozták, de mindenki egyetért abban, hogy 1943-ban készen volt, 1944 márciusában csak le kellett venni a polcról.
Hallottam Várkonyi idézett, szerencsétlen megszólalását és nagyon örülök, hogy a szerző ilyen korrekt módon teszi rendbe a dolgot. Ugyanakkor becsúszik egy kifejtetlen összevetés, miszerint „a fővárosi zsidó lakosság 50, míg a vidéki 75 százaléka esett áldozatul a népirtásnak. Ez az arány egyedülálló a németek által megszállt többi kelet-európai országhoz képest”. Kifejtetlenségében nem érthető, hogy a környező országokban ennél magasabb vagy alacsonyabb arányú volt-e a veszteség. Nem tudok pontos számokat, de Tiso Szlovákiájában nagyon kevesen élték túl a háborút, és azok is jobbára a Magyar Királyságba menekülésüknek köszönhetően. Romániában pedig olyan kegyetlenséggel gyilkoltak és nem csak a Vasgárda tagja, hogy a németek is elborzadtak.
Visszatérve Várkonyira, joga van gyűlölni ezt az országot, de ehhez nem kell legendáriumot kreálni. Ezek a szerencsétlen mondatok nagyon nehezítik több évtizeddel a tragédia után is a kibeszélést, a megértést, az elfogadást. Pedig jó lenne lassan elkezdeni ezt is. És szerintem igény is, hajlandóság is lenne a társadalomban. Aztán néhány ilyen rugdosódó mondat vissza-visszaveti gyorsan a lassú nekigyürkőzést.
Kedves Midaas,
összevetésem az áldozatok arányát illetőleg nem kifejtetlen. A „németek által megszállt országokról” írtam. Romániát nem szállták meg a németek, ezért ott a holokauszt túlélők aránya nagyobb volt, mint Magyarországon. (Észak-Erdély kivételével.) Viszont Szlovákiában, Lengyelországban, a balti államokban, Kelet-Ukrajnában stb. az áldozatok száma elérte a 90-95 százalékot, ami jóval magasabb a magyarországinál.
Kedves János! A kép sehol sem egyértelmű. Pl. egy lengyel zsidó elhajózott a Svédországban elő rokonaihoz, és a háború végén hazament. Vagy éppenséggel idejött és túlélte. A gyerekorvosom anno egy lengyel zsidó volt aki kiszabadult a gettóból, idejött és nem ment haza. Kicsit törte még a nyelvet, de itt ragadt, megnősült, stb. Ő most egyszerre lett túlélő lengyel zsidó és a nálunk élő zsidóság tagja. (Emlékszem rá, hogy mennyit alkudoztam vele. „Megszúrsz? Csak egy kicsit. Fájni fog? Bizony, fájni fog, de számoljál háromig.” Mire odaértem, már be is adta az injekciót.. )
Kérlek, ne az elenyésző kivételekből ítéld meg a lengyelországi zsidóság tragikus sorsát. Ajánlom megtekintésre az Ida című Oscar-díjas lengyel filmet.
Valóban elkerülte a figyelmemet, hogy megszállt országokat említett, azonban a kifejtetlenség annyiban megállt, hogy nem lehetett megállapítani, milyen előjelű eltérésre, egyedül állásra gondol. Köszönöm a pontosítást!