Leszámolás egy mítosszal: hogyan győzött Izrael a függetlenségi háborúban?

Izrael első háborúját gyakorlatilag létezése napjától vívta arab szomszédjaival. 1948-ban az arab oldalon a fegyverzet meglehetősen egységes volt, az utánpótlás pedig biztosított, ezzel szemben Izrael teljesen szedett-vetett fegyverzettel rendelkezett.

Van egy közkeletű vélekedés, főként a szélsőjobbon, hogy Izrael Állam kizárólag a mögötte álló „mértéktelen” amerikai támogatásnak, nem utolsósorban az amerikai fegyvereknek köszönheti katonai sikereit, és hogy a „zsidók” ezek nélkül a fegyverek nélkül sehol, semmire sem mennének.

A valós helyzet azonban az, hogy ha áttekintjük a Cáhál (Cvá Háhágáná Lejiszráél, Izraeli Védelmi Erők) fegyverkezésének történetét az arab-izraeli háborúk kontextusában, kimutatható, hogy a hatnapos háborúig egyáltalán nem hangsúlyos az amerikai támogatás, katonailag még kevésbé, mint politikailag. A háborúkban használt izraeli haditechnikát vizsgálva pedig az látható, hogy a fenti vélekedés igencsak messze áll az igazságtól.

Célunk, hogy e cikksorozatban bemutassuk az egyébként közismert lefolyású arab-izraeli háborúkat az alkalmazott haditechnika szemszögéből, leszámolva az ezt övező mítoszokkal.

Az igazság az, hogy Izrael fennállásának első húsz évében elsősorban saját katonáinak magasabb kiképzettségi szintjében, a jobb és jobban alkalmazott harcmodornak, nem utolsósorban pedig erősebb motiváltságának köszönhette győzelmeit.

A késő hatvanas évekig részben „sufni-tuningolt”, de másodvonalbeli, lényegesen elavultabb fegyverzettel harcolt, mint arab ellenfelei, akik mögött a Szovjetunió nemcsak a részükre szállított akkori legmodernebb haditechnikával, hanem politikailag is ott állt, sőt, bizonyos esetekben a harcokban is részt vett.

Azt fontos elmondani, hogy az 1970-es évek közepéig, az elektronikus hadviselés, a precíziós, modernebb fegyverrendszerek megjelenéséig a Szovjetunióban fejlesztett haditechnikai eszközök nem maradtak el a nyugati fegyverektől, egyes jellemzőikben, bizonyos képességeikben meg is haladták azokat.

Eltekintve a különféle összecsapásoktól a brit mandátum fennállásának idején, Izrael első háborúját gyakorlatilag létezése napjától vívta arab szomszédjaival. David Ben Gurion 1948. május 14-én kiáltotta ki Izrael Állam függetlenségét, a fiatal országnak pedig már másnap Egyiptom, Szíria, Transzjordánia, Irak, Libanon, Szaúd-Arábia, Jemen és a fedajín szabadcsapatok egyesített erőivel kellett szembenéznie.

Az ellenfél minden tekintetben erősebb volt, de ez az erőfölény elsősorban papíron bizonyult igaznak. Már itt megmutatkozott, hogy a jobb kiképzés, jobb harcmodor és az erős motiváció – a túlélésért való küzdelem – képesek ellensúlyozni a haditechnika és az élőerő terén mutatkozó súlyos hátrányt.

Az államalapító Ben Gurion (középen) izraeli katonákkal, 1948-ban.

A függetlenségi háború három főbb szakaszban gyakorlatilag egy évig tartott, az utolsó fegyverszüneti egyezményt Szíriával 1949. június 20-án kötötte meg Izrael. Az arab támadás időpontjának pillanatában a reguláris arab hadseregek és Izrael is alapvetően második világháborús haditechnikával harcolt, mely ekkor még korszerűnek bizonyult.

Jelentős különbség volt azonban, hogy az arab oldalon a fegyverzet meglehetősen egységes volt, az utánpótlás pedig biztosított, ezzel szemben Izrael teljesen szedett-vetett fegyverzettel rendelkezett, elsősorban levetett brit, francia, német és Csehszlovákiában német alapokon gyártott fegyverekkel rendelkezett.

Ezekhez a megfelelő lőszerutánpótlás is folyamatosan probléma volt, különösen a háború kezdeti szakaszában, a saját gyártói kapacitás megteremtéséig.

Légierő az első időszakban szinte nem is létezett a zsidó államban, kevesebb, mint két tucat, 5-6 típusból álló, egyidejűleg működőképes repülőgép-flottára összesen 18 pilóta állt rendelkezésre, közülük tizenöten Mahal (Mitnádvé Huc Láárec, külföldi önkéntesek) katonák voltak. Létezett korábban a Hagana Serut Avir-ja, vagyis légiszolgálata, mely titkosszolgálati eszközökkel, civil fedőcégeken (Aviron Társaság, Palesztin Légiszolgálat) keresztül szerzett be repülni képes eszközöket, az embargó miatt gyakorlatilag bármit, ami repülni tudott.

Ez a korai légierő néhány erősen elhasználódott Taylorcraft könnyű repülőgépből és kétfedelű De Havilland biplánból állt, melyek katonai szolgálatra beállított civil repülőgépek voltak, és már 1947-ben a Hagana szolgálatába álltak.

Egyiptomi csempészektől sikerült a Haganának egy könnyű, kétszemélyes Fairchild F24-es gépet is zsákmányolni és hadrendbe állítani. A kis légierő gépeinek karbantartása, alkatrészellátása ugyancsak nehéz logisztikai kihívás volt.

Az első komolyabb beszerzést a brit megszállóknak köszönhették, akik 24 darab háborús maradvány Auster könnyű megfigyelő gépet hirdettek meg eladásra, ócskavasként.

Izraeli pilóta a Messerschmitt-klón Avia S-199 géppel, 1948-ban

Az Aviron fedőcég képviselője ezeket megvásárolta, és sikerült a 24 roncsból 12 működőképes repülőgépet összerakni. Összesen 28 könnyű, kétszemélyes repülőgépe volt a korai zsidó légierőnek a háború kitörésének pillanatában, úgyhogy nyomasztónak tűnt az egyiptomiak 40 modern brit vadászrepülőgépének, 10 bombázójának túlereje, ráadásul a többi arab állam légerőivel kiegészítve összesen több mint 100 komoly katonai repülőgéppel fenyegették Izraelt.

Ráadásul a függetlenségi háború első napjaiban sikerült Tel-Aviv bombázása során ennek a miniatűr légierőnek is súlyos károkat okozni, melyben az addig összeszedett gépállomány fele megsemmisült vagy megrongálódott.

Ezekkel a gépekkel nem tudtak az ellenséges légierőknek károkat okozni, de azt megtették ők maguk. Az egyiptomiak erősen támadtak egy repülőteret, ahol azonban még ott tartózkodott a kivonás alatt álló Royal Air Force néhány alakulata, és a brit Spitfire-ek jó néhány egyiptomi repülőgépet semmisítettek meg a kialakult légiharcban.

Volt még a Serut Avirnak néhány próbálkozása civil repülőgépek katonai felhasználására, például Amerikában vett könnyű Piper Cub-okkal, de végül a szervezet 1948. május 27-én feloszlott, és megalakult a Cheyl Haavir, az Izraeli Légihaderő.

A helyzet akkor javult jelentősen, amikor Csehszlovákiából sikerült beszerezni 25 darab Avia S-199 repülőgépet (lásd fenti képünkön), amely tulajdonképpen a legendás német vadászrepülőgép, a Messerschmitt Bf-109 G6  csehszlovák gyártású klónja volt. Gyengébb motorral készült, de annyira nem különböztek tőle külsőre, hogy az új zsidó légierőben a kódneve Szakén (Kés) lett, hasonlóan az alapot adó Messer szóhoz, mely németül, jiddisül egyaránt kést jelent.

Fokozott készültségben várja az IDF a Hezbollah lehetséges csapását

„Mi választjuk meg a helyet és az időt” — fenyegetőzött a Hezbollah vezetője.

Ezeken a gépeken repülve aratták az első pilóták, Ezer Weizmann, Modi Alon és a többiek komolyabb légigyőzelmeiket. A titkosszolgálat szerzett ugyancsak kalandos módon, filmforgatási kiegészítőnek álcázva néhány új-zélandi Beaufightert, illetve sikerült az amerikai fegyverembargót megkerülve néhány P-51 Mustang-ot is vásárolni izraeli ügynököknek az USA-ban. Ezeket részben ládákban, szétszerelve csempésztek be az országba, mezőgazdasági gépalkatrészként, és hasonló módon, fedőcégeken keresztül.

Karibi felhasználást mímelve sikerült három darab, már civil felhasználásra átalakított B-17-est Csehszlovákiába csempésztetni, ahol a zatec-i repülőgépgyar (ahol az Aviak is készültek, és ahol az új izraeli pilóták képzése is zajlott) visszaalakította őket katonai használatra.

A háború végén a légierő külföldi önkénteseinek nagy része visszatért, de az izraeli pilóták már ugyancsak harcedzetten kezdhettek dolgozni az új légierő megteremtésén a jetkorszak küszöbén. Ekkor a légierő már komoly Spitfire és P-51 Mustang állománnyal rendelkezett, melyre lehetett alapozni.

Szárazföldi erők tekintetében sem volt jobb helyzet, a kevés tüzérség és harckocsi ugyancsak tucatnyi különféle űrméretet tüzelő és gyártmányú eszközből állt. A gyalogság gyakorlatilag a világháború minden amerikai, brit, német és francia fegyverét használta, alakulaton belül is vegyesen, egyszerre brit Lee-Enfield és német Mauser Kar98 karabélyokat, Sten és MP40 géppisztolyokat, gyakorlatilag bármit, ami lőni tudott, és a Hagana rá tudta tenni a kezét.

A lőszerutánpótlás nagyon komoly logisztikai kihívás elé állította a hadsereget, de képesek voltak úrrá lenni rajta, így

a háború végére sikerült többé-kevésbé egységes fegyverzettel és azokhoz megfelelő lőszerrel folyamatosan ellátni a csapatokat.

A könnyű és nehéz tüzérség, valamint a páncélos erők tekintetében pontosan ugyanez volt a helyzet, szerencsére a támadó arab hadseregektől is tekintélyes mennyiségű fegyverzetet zsákmányoltak, melyek ugyan sokszor csak tovább színesítették az arzenált, de legalább voltak, rendelkezésre álltak. Ez egyébként később is így volt, a Cáhál szívesen használt mindig is nagy mennyiségben rendelkezésre álló szovjet zsákmány-fegyverzetet.

Izraeli katonák 1948-49 táján

Meg kell említeni, hogy annak ellenére, hogy szó szerint minden egyes töltényre szükség volt, Ben Gurion nem habozott a testvérháborút sem kockáztatni, ha Izrael hosszú távú érdekeit kellett szem előtt tartani.

A háború első fázisa 1948. június 11-én tűzszünettel zárult, az itt nyert idő pedig létfontosságú volt a Cáhál számára, hogy sorait rendezze. Június 21-22-én azonban a fiatal állam egyik legkomolyabb belpolitikai erőpróbája zajlott le, ekkor történ ugyanis az Altalena-incidens, az a sajnálatos esemény, amikor a Cáhál katonái az Altalena teherhajó fedélzetén lévő Irgun katonákkal voltak kénytelenek összecsapni.

Vezetőjük, Menachem Begin nem fogadta el Ben Gurion javaslatát arra, hogy csendben csempésszék partra a francia eredetű fegyvereket, elismerésre vágyott, és arra, hogy az Irgun a Hágánától függetlenítve, saját, most behozott fegyvereivel harcolva vegyen részt a háború elkerülhetetlen folytatásában.

Ben Gurion nem merte megkockáztatni, hogy politikai ellenfele saját fegyveres erő felett diszponáljon, ahogyan azt sem, hogy Izraelt a tűzszünet látványos megsértésével vádolhassák, ezért a Jichák Rabin parancsnoksága alatt álló Hágáná egységek két lépésben összecsaptak az Irgun harcosaival, a hajót elsüllyesztették, mindkét oldal veszteségeket szenvedett.

Az incidensnek 19 zsidó halott – köztük a magyarországi származású Dov Kellner – volt az ára, azonban Ben Gurion politikailag megerősödött, és tulajdonképpen ezen a napon született meg a zsidó állam politikailag is egységes fegyveres ereje, a Cáhál.

Az Izraeli Véderő csak „hollywoodi hadsereg” – üzente a Hezbollah feje titkos óvóhelyéről

Naszrallah 2006 óta bújkál titkos rejtekhelyeken az izraeli erők és titkosszolgálat elől.

A háborút Izrael győzelmesen fejezte be, a jobban irányított és eredményesebb harcmodort – a kisebb támadásokra alapozó, az ellenfélnek nyugtot nem hagyó aktív védelmet – alkalmazó Cáhál minden arab hadsereg felett diadalt aratott, az ország végső határai pedig mindenhol jobban védelmezhetők voltak a területnyereségnek köszönhetően, mint lettek volna, ha az arabok is elfogadják az 1947-es ENSZ megosztási határozatát.

Ennek köszönhetően az ország sokkal jobb stratégiai helyzetből várhatta a következő összeütközést, mely végül 1956-ban következett be, ezúttal csak Egyiptom és Izrael között. A köztes időben nyílt mód alakítani, építeni a fegyveres erőket, és amennyire lehet, modernizálni a haditechnikát. Ebben elsősorban Franciaország nyújtott komoly segítséget, innen datálódik a Cáhál közel két évtizedes „francia korszaka”, mely meghatározó volt a következő két konfliktus során.

1949-ben már aláírták a francia-izraeli nukleáris együttműködési szerződést, és megépült az első izraeli reaktor Náhál Szorekben. Az együttműködés megteremtette a soha el nem ismert, de szinte minden hatalom által tényként kezelt izraeli atomütőerő kifejlesztésének alapjait.

Franciaország 1954-ben már komoly háborúban állt Algériában, ami arra kényszerítette, hogy az arab államok helyett más szövetségeket keressen érdekei képviseletére a Közel-Keleten. Az akkor hadügyminiszter Simon Peresz mindig is favorizálta a francia orientációt, és párizsi látogatásai után gyakorlatilag előállt az a helyzet, hogy Izraelnek bármilyen francia fegyverrendszer beszerzésére mód nyílott 1955 után.

A haditechnika élvonalát ekkor már egyértelműen az Egyesült Államok és a Szovjetunió fejlesztései képviselték, a világháború óta eltelt időszak konfliktusaiban is ezek játszottak vezető szerepet. Franciaország és Nagy-Britannia visszaszorult, de így is komoly gyártói és tervezői kapacitással bírtak, Izraelnek pedig nagyon is megfeleltek az így elérhető eszközök, melyek a következő háborúkban is bizonyítottak.

A szerző hadtörténész.

Whatsappon keresztül igyekszik izraeli katonai titkokhoz jutni a Hamasz

„Mizu haver, megvan az ütemterv?” Ilyen és ehhez hasonló üzenetekkel próbálják becsapni az izraeli katonákat magukat bajtársnak kiadó palesztin ügynökök.