Az egész világ azt találgatja, hogy Rijád, illetve Washington hogyan reagál a szaúdi olajlétesítmények elleni hétvégi támadásra, amelynek nagy valószínűséggel Irán áll a hátterében. Akár lesz (katonai) válaszcsapás, akár nem, a helyzet minden bizonnyal tovább mérgesedik.
Folyamatosan változik a felállás, sorozatosan cserélődnek a játékosok a közel-keleti térség nagy sakktábláján. Meg lehetne tölteni egy történelemkönyvet csak azzal, ami idén nyáron, főleg az utóbbi egy hét alatt történt, de mégis megpróbáljuk röviden felvázolni a helyzetet.
Ha valakinek nem tűnt volna fel, Irán az 1979-es iszlám forradalom óta háborúban áll a Nyugattal, illetve Izraellel és a zsidósággal. Elég csak arra gondolni, hogy Teherán pénzzel, fegyverrel, kiképzéssel támogatja a libanoni Hezbollah síita terrorszervezetet, a gázai palesztin terrorcsoportokat (Hamász, Iszlám Dzsihád, Népi Front Palesztina Felszabadításáért), valamint különböző síita muszlim csoportokat Irakban és Szíriában. Ezek a formációk nem ismerik el Izrael létezéshez való jogát, és igyekeznek mindent megtenni a zsidó állam elpusztításáért.
Azt már szinte említeni sem érdemes, hogy az iráni központi ünnepségek visszatérő „motívuma” az, amikor a tömeg lelkesen skandálja, hogy „halál Amerikára, halál Izraelre”, ahogy ott nevezik a két országot: a nagy sátánra és a kis sátánra.
Emellett a nagy hatalmú Forradalmi Gárda titkos elitcsapata, az al-Kudsz Erő kibertámadásokban is benne van. A vizsgálatok szerint Teheránba vezettek a kilencvenes évek első felében argentínai zsidó létesítmények ellen elkövetett támadások szálai is, amelyekben több száz ember halt meg.
Irán az 1990-es évektől újította fel atomprogramját. Iráni ellenzékiek 2003-ban hozták nyilvánosságra, hogy Teherán titkos nukleáris tevékenységet folytat, egészen pontosan urándúsítással foglalatoskodik, ami felvetette a gyanút, hogy a mullahok atombombára szeretnének szert tenni.
Később bizonyítékokkal támasztották alá, hogy 2003-ig bizonyosan voltak ilyen törekvések. Hogy később mi történt, azt nem tudni pontosan, csak annyit, hogy az orosz Roszatom segédletével 2011-ben átadták az első iráni nukleáris erőművet, amely Busehrben található.
A nemzetközi szankciók hatására Irán 2015-ben belement abba, hogy a nemzetközi közösséggel kötött egyezmény értelmében átláthatóvá teszi atomprogramját, amelyet jelentősen visszafog. Cserébe a világ feloldotta a Teherán elleni büntetőintézkedéseket.
A Barack Obama által tető alá hozott atomalkut Donald Trump stábja hiányosnak találta. Persze a legfőbb gond nyilván az volt a megállapodással, hogy az előző amerikai elnök nevéhez fűződött, de más kifogás is volt vele szemben.
Leginkább az, hogy az kizárólag Irán nukleáris tevékenységével foglalkozott (amellyel kapcsolatban Washingtonban felmerült a gyanú, hogy a rezsim megvezethette a nemzetközi ellenőröket azzal, hogy nem tette teljesen átláthatóvá atomprogramját, bár a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség jobbára mindent rendben lévőnek nyilvánított).
Nem kezelte viszont azt az egyezmény, hogy az iszlám köztársaság lényegében a terrorizmus állami szponzora (lásd fentebb), és szó nélkül hagyta az iráni rakétaprogramot is.
Trump ezért tavaly úgy döntött, kilép a megállapodásból, és visszaállította az amerikai büntetőintézkedéseket Irán ellen, súlyos gazdasági károkat okozva ezzel a perzsa államnak. Az Európai Unió kétségbeesetten próbálta megmenteni az alkut, de mint kiderült: teljesen eredménytelenül.
Az amerikai elnök a kemény fellépéssel (ahogy Washingtonban mondják: „maximális nyomásgyakorlással”) igyekezett a tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a mullahokat, hogy egy szigorúbb és alaposabb szerződést kössön velük.
Teheránt ez nyilvánvalóan felbőszítette. Nyár eleje óta egymást érik az incidensek a Perzsa-öbölben, ahol több külföldi olajszállító tankhajót is aknatámadás ért, Washington szerint irániak álltak ennek háttérében. Az iráni légvédelem pedig lelőtt egy amerikai drónt júniusban, a jelek szerint nemzetközi terület fölött.
Trump akkori nemzetbiztonsági tanácsadója, a neokon héja John Bolton katonai csapást szorgalmazott Irán ellen, amit az elnök kevés híján meg is indított, de az utolsó pillanatban lefújta, mert „aránytalannak” ítélte meg, hogy emberek halhatnak meg.
A Közel-Keleten azonban az ilyesmit nem a humánum, hanem a gyengeség jelének tartják. Teherán nemrég bejelentette, hogy újból hozzáfog az urándúsításhoz, vagyis de facto ő sem tartja magára nézve kötelezőnek a 2015-ös egyezményt.
A hétvégén pedig Irán térségbeli ősellensége, és egyben az Egyesült Államok szövetségese, Szaúd-Arábia legfontosabb olajlétesítményei kerültek drónokkal és cirkálórakétákkal elkövetett támadás alá. A szálak a jelek szerint ismét Teheránba vezetnek.
Szaúd-Arábia persze önmagában is megér egy misét. A legfontosabb azonban az, hogy ifjabb George Bush adminisztrációja különlegesen jó viszonyt ápolt Rijáddal (annak ellenére is, hogy a 2001. szeptember 11-i merénylők többsége szaúdi származású volt), az Obama-kormányzat viszont terhesnek tartotta a szoros szaúdi kapcsolatokat, és inkább Irán „megszelidítésével” volt elfoglalva.
Sokatmondó, hogy Trump első útja elnökként Szaúd-Arábiába vezetett, ahol elmondása szerint elképesztő fegyverüzletet kötött.
Az amerikai kongresszus viszont egyre inkább tehertételnek tartja a nőket és ellenzékieket elnyomó szaúdi rendszer barátságát, főleg a Hasogdzsi-gyilkosság, és a négy éve tartó véres jemeni konfliktus miatt, ahol a szaúdiak az Irán által támogatott húszi lázadók ellen harcolnak.
Az amerikai külpolitikának fel van tehát adva a magas labda a szaúdi olajlétesítmények elleni támadással. Az USA egyre inkább önellátó ugyan, ami a kőolaj-kitermelést illeti, de még nem teljesen független a szaúdi importtól, vagyis nem mindegy neki, mi történik a sivatagi királyságban. Másrészt hosszú évtizedek óta prioritás Washington számára, hogy biztosítsa a nemzetközi olajszállítási útvonalak biztonságát, ami most veszélybe került Irán miatt a Perzsa-öbölben.
Trump azonban nagyon nem akar háborút, ezt szavaival is kifejezte, és azzal is, hogy az Irán elleni katonai csapást, illetve rezsimváltást szorgalmazó Boltont a múlt héten elküldte. Az elnökválasztás előtt bő egy évvel nagyon nincs szüksége egy újabb véres közel-keleti konfliktusra,
másrészt pedig választási ígéretéhez is tartani akarja magát, mely szerint igyekszik kivonni Amerikát a költséges közel-keleti konfliktusokból. Harmadrészt pedig Washington számára inkább prioritás, hogy az amerikai külügy és a hadsereg megtalálja a válaszokat a kínaiak és oroszok egyre fenyegetőbb fellépésére.
Az amerikai vezetés aligha megy bele az Irán elleni katonai támadásba (hacsak nem történik még más, nagy horderejű incidens), inkább a kiberháborút mélyíti el Irán ellen, illetve – ahogy már jelezte is Trump – további szankciókat vezetnek be a mullahok ellen.
Rijád pedig egyedül biztosan nem indít Irán elleni válaszcsapást. Minimum zöld lámpa kellene ehhez Washingtonból, de inkább amerikai támogatás, illetve (regionális) katonai koalíció.
Ha Izraelben mégis Netanjahu maradna hatalmon, a zsidó állam támogatására bizonyosan számíthatnak a szaúdiak. Izrael a szíriai konfliktus kezdete óta igyekszik katonailag megakadályozni, hogy Irán terjeszkedjen a zsidó állammal szomszédos országban, másrészt, hogy fegyvereket (precíziós rakétákat) szállítson a Hezbollahnak.
Ha pedig Rijád és Jeruzsálem más, Öböl-menti arab országgal összefogva akciót indítana Irán ellen, a perzsa állam szinte bizonyosan célba veszi a térségbeli amerikai támaszpontokat. Csak a rend kedvéért: Szaúd-Arábiának és Iránnak is mintegy 400 ezres hadserege van. Az iráni katonaságot a világ tizenöt legerősebb hadserege között jegyzik.
A legfrissebb fejlemények közé tartozik, hogy Teherán minden eddiginél jobban elmélyítette a kapcsolatait Oroszországgal és Törökországgal (amelyek a világ második, illetve kilencedik legerősebb hadseregével rendelkeznek).
Sok tehát a bizonytalansági tényező, de az valószínűnek tűnik: akár lesz kemény válasz a szaúdi incidensre, akár nem, a helyzet eszkalálódik. Ha ugyanis elmarad a reakció, azt Irán a gyengeség jeleként értékelheti, ha pedig mégis lesz válasz, azt Teherán bizonyosan nem hagyja szó nélkül.
Az pedig teljesen más helyzetet teremt, ha kiderülne, hogy Irán közel került ahhoz, hogy atombombája legyen. Ezt bármely izraeli kormány egzisztenciális fenyegetésként értékelné. Az a különbség a 2015 előtti helyzethez képest, hogy az oroszok időközben leszállították Iránnak a fejlett Sz-300-as légvédelmi rendszert, vagyis jóval nehezebb lenne lebombázni az iráni atomlétesítményeket, mint 1981-ben az osziraki reaktort Irakban.
Azt az előrejelzést meg lehet kockáztatni minden további nélkül, hogy forró lesz az ősz a Közel-Keleten.
