A Brexit-válság árnyékában jól meghúzódik az olasz belpolitikai krízis, amely a britek uniós kilépésénél jóval nagyobb veszélyeket rejt magában. Nemcsak, hogy tisztán szélsőjobboldali, EU-ellenes, Moszkvából támogatott kormánya lehet ugyanis a második világháború után először egy nyugat-európai országnak, de az elszabaduló olasz államadósság miatt az euró is bedőlhet.
Matteo Salvini, a magyar kormányfő hőse, a vakációs időszakot arra használta fel, hogy afféle „beach boy”-ként a dél-olaszországi strandokon pózoljon, akivel csak lehet szelfizzen, és nevéhez híven megmentőként állítsa be magát.
A Liga pártnak, vagyis az egykor még az észak-olasz régiók elszakadásáért küzdő Lega Nord (Északi Liga) utódpártjának fenegyereke ugyanis azzal lopta be magát a déliek szívébe, hogy nem engedi kikötni az észak-afrikai menedékkérőket szállító hajókat az olasz partoknál. Salvinit egyre inkább kerekedő hasa sem zavarja a fényképezkedésben. Még büszke is rá, azt mondja: „proletárpocak” az.
Salvini szeretné egész Olaszországot is megmenteni, ezért döntötte be bő egy év regnálás után a politikaielit-ellenes, baloldali populista Öt Csillag és a szélsőjobbos Liga koalíciós kormányát, amely egyébként is elég valószínűtlen szövetség volt.
A két párt közötti közös nevező: a „rendszerellenesség” (értsd alatta a hagyományos, korruptnak tartott jobb- és baloldali pártok iránti megvetést) és bevándorlóellenesség azonban eddig kitartott, ha szinte minden másban marakodtak is (főleg a Torinó és Lyon között tervezett szupervasút megépítésével kapcsolatban).
Salvinit, aki eddig miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter volt, az bátorította fel saját kormányának megbuktatására, hogy míg 2013-ban ötszázalékos volt a Liga, a tavalyi választásokon a vezetésével 14 százalékot szerzett, az idei európai parlamenti voksoláson pedig dupla ekkora eredményt ért el, és támogatottsága azóta is nő, vagyis megfordult az arány a koalíciós partnerrel szemben.
Úgy fest, hogy Salvini az Öt Csillag Mozgalommal kötött szövetséget ugródeszkának használta ahhoz, hogy a hatalom csúcsára jusson.
A baloldali populisták népszerűsége pedig felére csappant, választóik elpártoltak tőlük az elvtelen koalíció miatt, és főleg azért, mert Salvini sikerrel exponálta magát a kormány erős, sőt legerősebb embereként, mondhatni hangadójaként.
Szemmel láthatóan a hatalom devalválta Giuseppe Conte pártonkívüli kormányfőt is. Az egykori egyetemi professzor, megelőzendő az ellene benyújtandó bizalmatlansági indítványt, maga adta be lemondását az államfőnek. Előtte azonban jól kiosztotta Salvinit a szenátusban elmondott beszédében.
Conte felelőtlennek nevezte Salvinit, aki szerinte a saját és a pártja érdekeit a nemzet érdekei elé helyezte.
A lemondott kormányfő felrótta szövetségesének azt is, hogy nem tisztázta: a Liga valóban kap-e támogatást Moszkvától, amint az a sajtóban megjelent (Salvini Vörös téri fotózkodásai nem segítenek cáfolni az értesülést), és Conténak az sem tetszik, hogy Salvini gyakran rózsafüzérrel a kezében szónokol (főleg a bevándorlás ellen).
Conte bevallotta, hogy 14 hónapja, vagyis a koalíció kezdete óta igyekszik magában tartani a véleményét, de most végre kipakolhatott. A lemondott, majd ügyvivőnek kinevezett miniszterelnököt persze meg lehet érteni, bár nyilván tisztában kellett lennie azzal, hogy kivel áll össze.
Salvini tehát szeretne miniszterelnök lenni, abban reménykedik, hogy előrehozott választásokat ír ki Sergio Mattarella államfő. Ebben az esetben a Liga utcahosszal nyerne, és egy kisebb szélsőjobbos párttal (Olasz Testvérek) összefogva meglehet a parlamenti többsége a kormányalakításhoz, estleg még számíthatnak a veterán Silvio Berlusconi pártjának, a Forza Italiának a renegátjaira.
Bár az olaszok a második világháború óta nem kultiválják a szélsőséges pártokat,
a gazdasági nehézségek, a bevándorlási válság és az elittel szembeni csalódottságérzés hatalomba segítheti az első szélsőjobbos kormányt a második világháború után Nyugat-Európa egyik magállamában.
Salvininek ráadásul nagyszabású tervei vannak az EU-ra nézve is, amit nem is rejtett véka alá az európai parlamenti választások kampányában. Szeretné, ha vezetésével összefognának az euroszkeptikus, szuverenista erők Európában. Miniszterelnökként erre több esélye lenne, ráadásul más országok is követhetnék a példáját.
De ne szaladjunk előre. Az ősszel ugyanis az olasz parlamentnek el kell fogadnia a jövő évi költségvetést, vagyis az államfő valószínűbb, hogy nem ír ki előrehozott választásokat, amíg nincs meg a büdzsé.
Ráadásul az Öt Csillag Mozgalom, bármennyire is megveti a „régi rendszer” pártjait, összeállhat a balközép Demokrata Párttal (PD), amely tavalyig kormányozta Olaszországot. Brüsszelben ezt kedvezően fogadnák. Salvini így ellenzékbe kerülne, de – ahogy a dolgok jelenleg festenek – jól meg is erősödne.
Már jó előre megfenyegette egyébként az Öt Csillagot és PD-t, hogy ne merjék „megpuccsolni a demokráciát”, vagyis nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy a Liga a legnépszerűbb párt. Ha Salvini ellenzékbe kerülne, áldozatként állíthatná be magát, és a kormány minden hibáját a maga javára fordíthatná.
Jelen állás szerint csak idő kérdése, hogy Salvini, aki jól kiaknázta, hogy Brüsszel lényegében cserben hagyta az olaszokat a bevándorlási válságban, kormányfő legyen Olaszországban, amitől a brüsszeli és az üzleti eliteknek is a hideg futkos a hátán. És nemcsak azért, mert Salvini belügyminiszterként nyíltan flörtölt a fasizmussal.
Olaszország ugyanis jelenleg Európa beteg embere gazdaságilag és pénzügyileg. Az államadósság a GDP 130 százaléka fölött van, ami nemzetközi viszonylatban is az egyik legmagasabb, és óriási kockázat nemcsak az olasz, hanem főleg a francia bankoknak (utóbbiaknak a Bloomberg becslései szerint több mint 280 milliárd euróval tartozik az olasz állam).
A munkanélküliség 11 százalék, minden harmadik fiatal munka nélkül van. Az adókat az olaszok magasnak tartják, miközben az állami szolgáltatások viszonylag alacsony színvonalúak.
Salvini azonban hallani sem akar semmiféle költségvetési fegyelemről, sőt várhatóan inkább növelné az olasz adósságot, ezzel ráadásul tovább mélyítené a konfiktust Brüsszellel (amely éppen a költségvetési hiány alacsonyan tartását kéri).
A jobboldal populista politikus nemrég igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy nem akar kilépni az euróövezetből, de az események könnyen kicsúszhatnak az irányítása alól. Ez óriási veszélyt jelentene az euróra (amiről korábban úgy nyilatkozott, hogy az az „emberiség elleni bűncselekmény”). A Liga nem is titkolja, hogy egy párhuzamos fizetőeszköz, az úgynevezett mini-BOT bevezetésén gondolkodik.
Salvini még véletlenül sem akarja elismerni az ország felelősségét a gigantikus adósság felhalmozásában. Az olaszok jelentős része pedig szíves-örömest elfogadja, hogy a bajaikért Brüsszel, a korrupt elitek és a bevándorlók a hibásak. Jellemző, hogy a brit brexitreferendum idején az olaszok közel fele ki akart lépni az EU-ból.
Valószínűleg nem járunk távol az igazságtól, ha az olaszok mostani kiábrándultságát, válságérzését a kilencvenes évek első felének hangulatához hasonlítjuk, amikor a Szovjetunió felbomlása és a korrupciós botrányok súlya alatt összeomlott lényegében a teljes pártrendszer.
A brexit, az amerikai-kínai kereskedelmi háború mellett tehát az EU-nak szembe kell nézni egy olyan válsággóccal, amelyhez képest a görög krízis smafu volt, amely a történelem legnagyobb államcsődjéhez vezethet, és amely megrendítheti, vagy akár maga alá is temetheti az eurót. Csak a rend kedvéért: az olasz gazdaság a harmadik legnagyobb az eróövezetben, és a világon is benne van a top tízben.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.