A zsidómentő, aki sonkás szendvicset követelt a Knesszet büféjében

Noha idehaza kevéssé ismert a neve, Izraelben Ze’év (Vlagyimir) Zsabotyinszkij azt, akinek a nevét a legtöbb közterület viseli: a jobboldali cionizmus atyja napjaink izraeli jobboldalának fontos inspirálója. Ám ha idehaza kevesen ismerik Ze’év Zsabotyinszkijt, talán még annyian sem hallotak fiáról. Pedig ő is fontos szereplője volt a zsidóság huszadik századi történetének: szerepet vállalt a jobboldali cionista ifjúsági mozgalomban, a holokauszt alatt magyar zsidókat mentett, és szélmalomharcot vívott Izrael szekuláris identitásának megőrzéséért is. 50 éve halt meg Eri Zsabotyinszkij.

Eri Teodor Zsabotyinszkij 1910. december 26-án született Ogyesszában, ahol egykoron apja is meglátta a napvilágot, s talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy Eri beleszületett a jobboldali cionizmusba.[1] Tekintve, hogy édesapja neves cionista politikus volt, nem kell különösebben sokat gondolkodni, hogy középső nevét ki után kapta.[2] A család — apjának foglalkozásából, azaz cionista mozgalmárságából fakadóan — rengeteget utazott, ám nem csak az utazás forgatta fel Eri életét, hanem Eri is felforgatta a család életét.

Zsabotyinszkij életrajzai kitérnek rá,[3] hogy első — és egyetlen — gyermekének születése törést okozott kapcsolatában feleségével, Hanna Halpernnel. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy Zsabotyinszkij egy valódi nyelvzseni volt, aki anyanyelvén, az oroszon kívül kiváló minőségű cikkeket írt angolul, németül, franciául, illetve jiddisül és héberül is. Edgar Allen Poe Hollójának héber fordítását is ő végezte el.

Talán a sors fintora volt tehát, hogy a már ekkor is elismert újságíró és rétor Zsabotyinszkij fia farkastorokkal és nyúlszájjal született. Noha kemény munkával és műtétekkel ezeket a nehézségeket sikerült áthidalni, Zsabotyinszkij számára sokkot okozott fiának állapota. Az életrajzokból tudjuk, hogy a Zsabotyinszkij-házaspár kapcsolata már ekkor is laza volt: elvégre a mozgalmár férfi valódi szerelme a cionizmus volt, és rengeteg utazása miatt mindössze néhány havonta látta feleségét, akit egyébként sem érdekelt a mozgalmi élet. Maga Eri élete végéig úgy érezte, hogy hátráltatta apját céljainak elérésében,[4] ám ez talán mégsem volt teljesen igaz: fiának állapota végképp arra ösztökélte Zsabotyinszkijt, hogy a mozgalomba ölje energiáit, noha igaz, hogy a pár végül sosem próbálkozott újabb gyermekkel.

Érdekes módon Zsabotyinszkij csupán egy cikkében írt fiáról: Négy fiú című írásában, mely a széderestéken olvasott történetre épül, megemlíti az utolsó fiút, „aki még azt sem tudja, hogyan kell kérdezni”. „A hagyomány szerint ennek a fiúnak mindent el kell mondani, amit nem kérdez. De szerintem van, amikor jobb, ha az apa hallgat. Inkább csak szó nélkül megcsókolom a homlokát, hiszen ő az, aki a leghűségesebben őrzi a szent hagyományt: az, aki még beszélni sem tud róla”.[5]

A szöveg talán egy kicsit lenéző Erivel szemben, akinek a legkevésbé sem esett nehezére élete során hallatni a hangját, és talán ironikus is annak tükrében, hogy Eri a zsidó hagyomány izraeli szerepének egyik leghangosabb kritikusává vált. Ám az út az izraeli képviselőséghez a holokauszt időszakán át vezetett, mely során Eri megmutatta, hogy nem csupán nevében, de rátermettségében is a neves cionista vezető méltó utódja volt.

Hanna Halpern és Ze’év Zsabotyinszkij, középen fiuk, Eri. Fotó: Jabotinsky Institute

Több száz magyar zsidó egy hajón

A család 1919-ben Palesztinába költözött, majd Eri innen Párizsba ment tovább, ahol mérnöknek tanult. 1937-ben tért vissza a későbbi Izraelbe, ahol az apja által alapított cionista ifjúsági mozgalom, a Betár nácivja, azaz országos vezetője lett. A britek cionista aktivizmusáért még az év során börtönbe zárták, és ezt megismételték 1940-ben és ’45-ben is – igaz, ekkor már Eri illegális embermentői tevékenységéért.

Eri zsidómentői tevékenysége 1939-ben kezdődött, a Sakarya nevű hajóval. Mivel a britek eleve korlátozták, hogy egy évben hány zsidó vándorolhat be Palesztinába – és a második világháború kitöréséhez közeledve még tovább is szigorítottak a számokon –, a jobboldali cionisták az alijázás illegális megszervezésébe fogtak, s a brit tengeri őrség figyelmét kijátszva szállítottak több ezer zsidót Palesztinába.

A hajót 1939. március 15-én kezdték szervezni, miután a németek lerohanták Csehszlovákiát. Visszaemlékezések szerint a prágai Gestapo követelte, hogy minél több cionista hagyja el az országot – egyesek szerint főbelövés terhe mellett. A kezdeti 700 cseh zsidóhoz rövidesen körülbelül ugyanennyi román, 400 magyar, 200 osztrák és még több száz más nemzetiségű zsidó csatlakozott.[6] Azonban észben kell tartani, hogy a cseh itt főleg kárpátaljait és felvidékit jelentett, a román pedig erdélyit: így nem meglepő, hogy a közel 2400 fős utaslistán Bélák, Árpádok, Lászlók és Gézák tömegei sorakoznak csupán néhány szlávos nevű zsidó mellett.[7] Az utasok között volt Dov Grüner (Grüner Béla) is, a tragikus sorsú cionista szabadságharcos, akit a britek végeztek ki 1948-ban. A hajókon résztvevő magyarországi cionisták kivándorlásához a második Teleki-kormány is engedélyt adott.[8]

A Sakarya – mely török tulajdonú hajó volt, s egy török tartományról kapta a nevét – 1939. december 17-én indult el Romániából, ám Tenedos (törökül Bozcaada) szigeténél a britek elfogták a hajót, és február 13-án kísérték be Haifába, azonnal letartóztatva a hajó személyzetét és „szellemi atyját”, Erit is. (Őt már csak 1940 augusztusában engedték ki, apjának halálhírére).

Indulása előtt a hajó török tulajdonosai hatalmas biztosítási díjat követeltek, mivel féltek, hogy a britek le fogják foglalni a hajót (ahogyan az meg is történt). A források előteremtése pedig az amerikai revizionista cionistákra hárult, s ez az eset szülte a jobb- és baloldali cionisták későbbi, holokauszt felett való emlékezetpolitikai marakodásának egyik talán legnagyobb felháborodást szülő dokumentumát, mely egy levél volt, amit Henry Montor, a United Jewish Appeal (Egységes Zsidó [Menekültügyi] Felhívás, UJA) baloldali cionista elnöke írt Baruch E. Rabinowitznak, a marylandi B’nei Abraham hitközség Sakaryáért közbenjáró jobboldali rabbijának.

A Sakarya utaslistájának egy részlete. Alulról a hatodik Dov Grüner (Grüner Béla), a neves cionista mártír. Fotó: Jabotinsky Institute

„Halálos muníció a cionizmus ellenségeinek”

A levélben[9] Montor arról ír, hogy a Joint és a Zsidó Ügynökség által fenntartott UJA-t csak akkor érdekli az illegális bevándorlás támogatása, ha abban „a »kiválasztás« fontos szempontot játszik”. Montor szerint „a »kiválasztás« alatt azon fiatal férfiak és nők preferálását kell érteni, akiket Európában ipari és gazdasági téren termelő célokra képeztek ki, illetve más módokon felkészítettek a palesztinai életre”. Montor szerint a Sakarya esetében fennáll a veszély, hogy „az utazók egy jelentős része öregemberekből és öregasszonyokból áll, kiknek a sorsa ugyan minden zsidó legőszintébb törődésének kell, hogy tárgya legyen, de kik, valljuk be, egyértelműen nincsenek felkészülve a Földközi-tengeren való veszélyes áthajózásra”. A hajó körülményeit Montor „egy koncentrációs táborhoz” hasonlította. Ráadásul, bár

„nyilvános diskurzusok során megengedhetetlen egy zsidó számára, hogy akár még csak feltételezze is azt, hogy köreinkben bűnözők akadhatnak, de mivel ez egy bizalmas levél, ezért úgy vélem, helyes dolog ön előtt kiemelnem, hogy sokan [a hajó utasai] közül . . . prostituáltak és bűnözők — vagyis bizonyosan olyan elemek, melyek nem képesek hozzájárulni egy olyan zsidó nemzeti otthon felépítéséhez, melyben minden zsidó büszkeségét leli”.

Levelét így zárta:

„Palesztinának ma olyan fiatal emberekre van szüksége, akik értik, milyennek is rendeltetett a zsidó nemzeti otthon . . . nem engedhetjük meg, hogy még több halálos munícióhoz juttassuk a cionizmus ellenségeit, legyenek azok a brit kormány, az arabok, vagy akár a zsidó nép sorai között, azzal, hogy Palesztinát elárasztják a nagyon idős emberek, vagy a nem kívánatos személyek, akik ellehetetlenítenék a palesztinai életkörülményeket”.

Montor levele további elemzésre szorul. Mivel a holokauszt során tevékenykedő embermentők igen hamar felfogták, hogy nem menthetnek meg mindenkit, ezért lényegében az összes, ezzel foglalkozó oldal – cionisták és nem cionisták, zsidók és nem-zsidók egyaránt – a szelekció eszközéhez nyúlt. „Hasznos” és „haszontalan”, „emberi hulladék”, „kommunisták” és „kéregetők” – ilyen jelzőkkel vannak telve a második világháborús zsidómentések dokumentumai; az antiszemiták számára szaftos források, a zsidóság sorsát empátiával kezelő történész számára szomorú olvasmány. Montor levele ilyen értelemben nem lógott ki a szelekció elvét hangoztató források közül, ám kétségtelen tény, hogy szükségtelenül erős nyelvezetet használt, s állításai ráadásul igaztalanok is voltak.

A jobboldali cionisták által szervezett hajón a körülmények kétségkívül nem hasonlítottak egy koncentrációs táborhoz. Egy forrásokat igénylő levél valóban megmaradt a romániai Betár részéről: az utasok e szerint kétségkívül szegények voltak, ám „lágerhez” hasonlítani mégsem lehetett volna a hajó körülményeit.[10] A hajón a nők és a férfiak el voltak különítve, az alvóhelyiségek rendesen fel voltak szerelve, kellő mennyiségű mosdó volt, a higiéniára ügyeltek – a hajónak orvosi szobája is volt –, és két Betár-tag (betári) esküvője alkalmával még tortát is csináltak a konyhán.[11]

Az az állítás sem igaz, hogy az utasok öregek, anticionisták és „prostituáltak” lettek volna – voltaképpen a Betár éppen, hogy ugyanolyan rigorózusan válogatta a megmentetteket, mint a baloldali cionisták. Megvizsgálva két szervező – Eri Zsabotyinszkij és Jicak Ben-Ami – visszaemlékezéseit a hajóról, egyvalamiben mind a ketten szilárdan egyetértettek: a résztvevők többsége fital cionista mozgalmár volt. Eri szerint a cél az volt kezdetben, hogy „700 fő [jöjjön], akik közül 400 betári és revizionista . . . és 300 más, de lehetőleg minél több cionista”.[12] A végül kibővített utaslistáról pedig Ben-Ami írt úgy, hogy a többségük betári volt, és aki nem az volt, az is a vallásos cionisták, vagyis a mizráchi sorai közül került ki.[13]

Utasok a Sakarya fedélzetén, többen a Betár egyenruhájában. Fotó: Jabotinsky Institute

„Csontvázak a szekrényben”

Eri zsidómentő karrierje azonban itt nem ért véget. Egy amerikai kitérőt követően 1944 tavaszán Isztambulba ment, ahol egy revizionista csoport élén további – talán kevésbé gyümölcsöző – presszionálásba fogott, táviratok és levelek tömkelegével hívva fel a nagyhatalmak figyelmét az európai zsidóság szenvedéseire.

Levelei között szerepel a hírhedt „Brand-ügy” is: Kasztner Rezső cionista tárgyalótársát, Brand Jenőt 1944 májusában küldték ki a németek Isztambulba, hogy a „vért áruért” alku keretében kamionokat kérjen a szövetségesektől a magyar zsidóság életéért. Eri ekkor még elhitte, hogy az ajánlat valós, ám úgy vélte, hogy Brand – aki „azt állítja, hogy [Adolf] Eichmann nevében beszél” – „ajánlata, amely furcsa és elfogadhatatlan, bizonyítja a pszichológiai hadviselés hatását, úgyhogy folytatni kéne [a tárgyalásokat]” — javasolta John Pehle amerikai kormányzati tisztviselőnek, a Háborús Menekültügyi Bizottság (WRB) igazgatójának.[14]

Később arra jutott, hogy a Brandon keresztül érkezett ajánlatot azonnal fel kellett volna fedni a világ előtt, hiszen az aljas zsarolás volt – ám nem ez volt az egyedüli dolog, amiben Eri tévedett isztambuli munkássága során.[15] 1944 júniusában amerikai kollégái számára hosszas jelentés írt, melyben a megmaradt európai zsidó közösségek helyzetét elemezte. Magyarországra utalva azt írta, hogy „körülbelül május 15-ig a legnormálisabb ország volt Európában”. A dátum nem tévedés: nem Magyarország német megszállásának dátumát véti el, hanem nagyon helyesen utal a deportálások kezdetére, melyekkel Eri láthatóan tisztában volt. Miután jelentésében megállapította, hogy a kelet-európai és balkáni zsidóság közül a magyar zsidóság a legveszélyeztetettebb, levonta teljesen érthetetlen konklúzióját, miszerint „azt tervezem . . . hogy a bolgár [zsidóság megmentésére] koncentrálok”.[16]

Eri minden jel szerint július végére fogta fel, milyen helyzetben van a magyarországi zsidóság. Ekkor – nyilván korábbi tapasztalataira építve – azt javasolta, hogy adjanak palesztinai vízumot minél több magyar zsidónak, majd pedig amerikai forrásokból vegyenek török hajókat, amelyek a Dunán leszállítanák őket.[17] Eri körülbelül 8000 főt akart így megmenteni, és 100 ezer dollárt próbált összeszedni, ám a brit hatóságoknak rövidesen szemet szúrt, hogy egy neves palesztinai zsidó politikus ilyen nagy mennyiségű zsidó alijázásának szervezésébe fogott. Ezért nyomást gyakoroltak a török hatóságokra, hogy utasítsák ki Erit, ami 1945 januárjában meg is történt. Ezzel véget is ért Eri zsidómentő karrierje, mely nem csupán hangzatos bizottsági címekből, levelekből és táviratokból állt, hanem több ezer zsidó megmentéséből is a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején.

Eri azonban sosem bocsátotta meg a baloldali cionistáknak Montor tevékenységét és azt, ahogyan – szerinte – a Zsidó Ügynökség elbaltázta a Brand-ügyet. Ítéletei azonban néha elhamarkodottak voltak. Eri 1942-ben azzal fenyegette Hayim Greenberget, az amerikai baloldali cionisták emblematikus alakját, hogy „feltárja csontvázaikat a szekrényben”, mint például „[Chaim] Arlozorov transzfer-szerződését Németországgal”,[18] s 1950-ben, már Kneszet-képviselőként egy Golda Meirrel folytatott vitájában pedig felvetette, hogy talán a Zsidó Ügynökséget vizsgálóbizottság elé kéne állítani a holokauszt során tanúsított inkompetenciája miatt.[19] A Zsidó Ügynökség valóban követett el hibákat a holokauszt során, ám ezek kétségkívül kíméletlen vádak volt Eri részéről: a jobboldali cionisták ugyanúgy elszalasztottak lehetőségeket embermentések terén, ugyanúgy kötöttek alkukat antiszemitákkal zsidó életek érdekében, és ugyanúgy válogattak a zsidó menekültek között, mint baloldali kollégáik.

Eri Zsabotyinszkij. Fotó: Jabotinsky Institute

A Vallásos Zsarolás Megelőzéséért Felelős Liga

Eri ezt követően katonának állt az izraeli hadseregben, és szolgált is az 1948-as függetlenségi háborúban, majd 1949 januárjában a jobboldali Herut listáján került a Kneszetbe. Képviselői tevékenységével kapcsolatban igaza lehetett annak a halála utána megjelent cikknek, mely azt írta, hogy „valószínűleg több fejfájást okozott saját pártjának, mint tulajdon baloldali ellenségeik”.[20] Attól kezdve, hogy franciául szólalt fel a Kneszetben – tiltakozásképp amiatt, hogy a héber nyelv nem élvezett hivatalos státuszt az új országban –, odáig hogy kilépett a Herutból, mert az Amerika-párti külpolitikát képviselt, Eri képviselősége éppen olyan nyughatatlan volt, mint egész élete. (Kilépését a ház nem fogadta el, de ez őt mérsékelten zavarta).

Kneszet-képviselőként Eri a bevándorlásra való feljogosítás minél szélesebb kiterjesztése és a nemzetbiztonsági kiadások növelése mellett kardoskodott, de kedvenc témája nem ezek, hanem a vallásosok Izraelre gyakorolt hatásának visszavágása volt. Eri megannyi beszédében hívta fel a figyelmet a haredi-állam „lopakodó veszélyére”, mely veszély véleménye szerint elsősorban a szombat erőszakos megtartásában nyilvánult meg.

Eri ezért 1951 tavaszán alapító tagjává vált a Vallásos Zsarolás Megelőzéséért Felelős Ligának, mely jobb- és baloldali tagokat egyaránt tömörített, s ironikus módon tagja volt a Zsidó Ügynökség holokauszt alatti embermentésekért felelő tagja – akin korábban Eri rendszeresen köszörülte a nyelvét publicisztikájában –, Jicak Grünbaum is.

A Liga alapító nyilatkozata szerint „egyetlen elv köt minket össze: úgy hisszük, hogy a hit és a vallás minden ember magánügye”. Mint állították, ők nem akartak küzdeni sem a vallás, sem pedig a vallásos emberek ellen, és igenis tiszteletben tartották mindenkinek az érzékenységét. „Nem akarunk megzavarni, ha imádkozol, nem akarjuk elvenni a kóser ételedet, és annak sem vagyunk ellene, ha a jesivában akarsz tanulni. De ti se zavarjatok minket: tartsátok meg a sabbatot az otthonaitokban, és hagyjátok, hogy mindenki a saját lelkiismerete szerint élhessen!” – szólt egyik kiáltványuk.[21]

Hogy aztán a gyakorlatban is így kommunikáltak-e a vallásosok felé, az már kérdéses. Egy tüntetésükön, melyet a sabbat nyilvános megtartásra ellen szerveztek, a „sötétség erőivel” szemben szólították utcára „a progresszív munkásosztályt”. A tüntetést a jobboldali Eri a kommunista párttal, a Makival és a szovjetbarát munkáspárttal, a Mapammal együtt szervezte, ám a több ezer remélt tüntető helyett alig egy-kétszázan mentek utcára: úgy tűnik, az izraelieket már akkor sem zavarta különösebben, ha a „sötétség erői” „magánügyeikbe” trappoltak.[22]

1951-ben a szervezet beperelte a jeruzsálemi önkormányzatot, mert szombatonként elzárták a Jesurun zsinagóga előtti utcát a közlekedés előtt, hogy a járművek ne zavarják az imádkozókat. A legfelsőbb bíróság azonban a zsinagóga javára döntött: „A közigazgatásnak általános hatósága keretein belül feladata, hogy tekintettel legyen a vallásos megfontolásokra, mint az általános közélet részeire. A zsinagóga előtti út lezárása az imádkozás ideje alatt beletartozik ebbe” – szólt az ítélet.[23]

Eri Zsabotyinszkij felesége oldalán egy 1964-es megemlékezésen, amikor egy napra apjának nevét kapta meg egy New York-i köztér. Fotó: Jabotinsky Institute

A cionizmustól a baloldali messianizmusig

Ennek ellenére Zsabotyinszkij nem vetette el teljességgel a hagyomány szerepét a zsidó életben. Mint egy beszédében figyelmeztett, az anticionista ortodoxok — azaz a Neturei Karta — és a judaizmust teljes egészében elvetni akarók két veszélyes szélsőséget jelentettek: „A Neturei Karta dühös, fanatikus táborával szemben az agresszív ateisták semmivel sem kevésbé fanatikus csoportja kezd kialakulni”. Persze a vallásosok szemében ő maga volt az „agresszív ateista”; Eri egyik kedvenc retorikai fogása volt, hogy követelte: a Kneszet büféje vegye fel menüjébe a sonkás szendvicset is.[24]

Eri elképzelései a vallásról, a zsidóságról és a zsidóság szerepéről azonban valóban összetettebbek voltak a fenti forrásokból kialakítható képnél. „Hiszem, hogy a judaizmusnak nagy és fontos szerepe lesz még. Nem az lesz a szerepe, hogy judaizálja Izraelt, hanem hogy judaizálja a világot: hogy elvigye a judaizmus és a zsidóság moralitását az egész világba” — mondta egy helyütt.[25] Eri ezek mellett nem csak a világ judaizmus égisze alatt való békés egyesülését vallotta, de azért is kritizálta a cionista mozgalmat, mert elutasító volt az arabok izraeli nemzethez való csatlakozásának gondolatával szemben.

A messianisztikus baloldaliság nem állt messze Eritől életének utolsó éveiben: ekkor már az 1948-ban elmenekült maroniták hazatérésének elfogadása mellett érvelt, zsidóság és arabok helyett csak „Kánaán lakóiról” beszélt, és határozottan Szovjetbarát külpolitikai nézeteket képviselt.[26] Az arab nacionalizmussal szembeni kritikáját is antifasiszta retorikába bugyolálta: „Manapság a Hitler-féle antiszemitizmus moraja ismét hallatszik a világban, a Közel-Keleten a kolonializmus készül feltámadni az arab imperializmus formájában” – írta az ötvenes évek elején.[27] A „cionista” szót ekkor már egyfajta szitokszóként használta – de nem azért, mert feladta volna a zsidó állam eszméjét, hanem mert a fogalmat egy az arabokkal szemben intoleráns és szűklátókörű, Amerika-párti, kapitalista világnézettel azonosította. Talán mondani sem kell, hogy nem sok elvbarátja maradt az izraeli jobboldalon.

1952-ben a Technion Műszaki Egyetem tanára lett, a matematika doktorává pedig 1955-ben vált. Ezt követően az Addis Abebai Egyetem természettudományi karjának dékánja lett. A hatvanas években édesapjának, Ze’év Zsabotyinszkijnek újratemetésén munkálkodott, és 1964-ben nagy dicsőség közepette el is érte ezt.

Eri 1969. június 6-án hunyt el. Politikusnak határozottan kevésbé volt sikeres, mint apja, ám egyike volt a holokauszt során valóban eredményeket felmutató izraeli embermentőknek. A baloldali Új Kelet nekrológjában talán kicsit lenézően csak „a revizionista [azaz jobboldali cionista — V. L. B.] vezér fiaként” utalt Erire,[28] pedig egyvalami vitán felüli ezzel az életúttal kapcsolatban: nem az atyja által meghatározott mederben haladt, és kétségkívül eltérőt – még ha nem is hasonló mércével mérhetőt – alkotott.

*

[1] Eri Zsabotyinszkij tömör életrajzi adataiért lásd: Jabotinsky Institute (Tel-Aviv [továbbiakban JI]), A4-2/6. 95.

[2] Eri életrajzai és önéletrajza is kihagyja, hogy középső neve Teodor volt. Az adathoz lásd házassági anyakönyvi kivonatát: JI, A4-1/5. 3.

[3] Joseph B. Schechtman: Fighter and Prophet. The Vladimir Jabotinsky Story. The Last Years (New York: Yoseloff, 1961), 500.

[4] JI, A4-13/6. 2.

[5] JI, F-1911/202/EN. 1911. április 17.

[6] JI, A4-18/13. 122.; Ua. K6-4/14/1. 135, 138.

[7] JI, K6-7/2/2, passim.

[8] JI, HT10-16. 3.

[9] JI, HT10-16, Henry Montor levele Baruch Rabinowitz számára (1940. február 1.)

[10] JI, K6-3/2/1. 25.

[11] JI, K6-4/14/1. 139.

[12] JI, A4-18/13. 122.

[13] JI, K6-4/14/1. 139.

[14] JI, HT11-3/4. 34. Eri Zsabotyinszkij távirata John Pehle számára, 1944. június 2.

[15] JI, HT11-3/4. 84. Eri Zsabotyinszkij jelentése az Emergency Committee to Save the Jewish People of Europe [Peter Pergson] számára, 1944. augusztus 28.

[16] JI, HT11-3/4. 84. Eri Zsabotyinszkij jelentése az Emergency Committee to Save the Jewish People of Europe [Peter Pergson] számára, 1944. június 14. 38-39, 42-43.

[17] JI, HT11-3/4. 62, 67, 84.

[18] JI, HT3-4/6. 4-5. Eri Zsabotyinszkij levele Peter Bergson számára, 1942. szeptember 3.

[19] Tom Segev: The Seventh Million. The Israelis and the Holocaust (New York: Henry Holt, 1991), 252.

[20] JI, A4-16/3. 22.

[21] Tom Segev: 1949. The First Israelis (New York: Henry Holt, 1986), 247.

[22] Segev: 1949. I. m. 248.

[23] Winfried Brugger, Michael Karayanni: Religion in the Public Sphere: A Comparative Analysis of German, Israeli, American and International Law (Berlin: Springer, 2014), 143.

[24] Segev: 1949. I. m. 244.

[25] Segev: 1949. I. m. 245.

[26] JI, A4-16/3. 22.

[27] JI, A4-2/6. 96.

[28] Új Kelet, 1969. június 8.