Trexit, avagy Törökország végképp leválik a Nyugatról?

Az oroszoknak nagyjából azzal sikerült maguk alá gyűrni a törököket, mint amivel a magyarokat is: atomenergiával, földgázzal, kőolajjal, plusz fegyverek eladásával. Nincs túl sok esély annak megakadályozására, hogy Törökország végleg leváljon a Nyugatról és beágyazódjon az Oroszországgal és Iránnal kötött „természetes” szövetségbe.

„Az Sz-400-assal kapcsolatban már meghatároztuk a szállítás menetrendjét, megtettük a szükséges lépéseket” — így válaszolt Erdogan török elnök arra a Fehér Házból érkező nyomásra, hogy ha Ankara megveszi Oroszországtól a fejlett légvédelmi rendszert, akkor NATO-tagságát teheti kockára (úgy is mint trexit). Mike Pence amerikai alelnök egészen pontosan úgy fogalmazott:

„Törökországnak választania kell: a történelem legsikeresebb katonai szövetségében akar maradni fontos partnerként, vagy kockára akarja tenni ennek a partnerségnek a biztonságát azzal, hogy felelőtlen döntésével aláássa a szövetségünket”.

A trexit meglobogtatása azonban, amint a fenti idézet is jelzi, nem tántorítja el a törököket: a tervek szerint idén júliusban az oroszok leszállítják az Sz-400-ast, sőt moszkvai források szerint orosz „szakembereket” is küldenek, akik a kulcsfontosságú NATO-tagországban segítenek üzembe helyezni a rendszert, ami végképp kiverte a biztosítékot a szövetségesek körében.

Nem maguktól gondolták meg

De kezdjük az elején. A törökök 2011-ben kezdtek el aggódni, amikor a nagy hatalmú iráni Forradalmi Gárda egyik magas rangú parancsnoka kijelentette, hogy Teherán azonnal célba veszi a Törökországban lévő NATO-radart, ha az Egyesült Államok és/vagy Izrael megtámadná a perzsa államot. Ankara azóta jóval szívélyesebb kapcsolatokat ápol Iránnal, a félelem azonban megmaradt: a NATO védelmi ernyő nem fedi be Törökország teljes területét egy esetleges ballisztikusrakéta-támadással szemben, ezért kiegészítő légvédelmi rendszerre lenne szükség.

Természetesen először az amerikai Patriot rakéták jöttek szóba, csak 2017-ben jött be a képbe az orosz Sz-400-as. Az amerikaiak eleinte nem is vették túl komolyan azt, hogy az oroszok elhalászhatják előlük az üzletet. Arra gondoltak, a törökök csak jobb alkupozícióba akarnak kerülni, ezért lebegtették meg az orosz üzlet lehetőségét.

Mostanra viszont kiderült: a törökök elszánták magukat arra, hogy a legfejlettebb légvédelmi rendszert az oroszoktól vásárolják meg.

Az is világos, hogy nem maguktól gondolják ezt, de erről később.

Putyin és Erdogan: szívélyes, baráti (fotó: MTI/EPA)

Pedig Washington a szankciók mellett azzal is fenyeget, hogy elmarad a kereken száz darab, ötödik generációs F-35-ös lopakodó vadászgép ugyancsak idén esedékes szállítása a törököknek. Az amerikai vezetés szerint Ankara egyszerűen nem gondhatja komolyan, hogy kiteszik a pikétre a féltve őrzött gépeket, de legalábbis az Sz-400-as közelébe, hogy az orosz radarok kipuhatolhassák az egyenként kilencven millió dolláros F-35-ösök gyenge pontjait.

Washington értésre adta, hogy semmiképp nem küldenek lopakodókat olyan területre, ahol ott van az Sz-400-as, de a törököket még az alkatrészek gyártásából is kitehetik. Moszkvában erre rögtön bezengték, hogy akkor a törökök részt kaphatnak az Sz-400 egyes alkatrészeinek a beszállításából.

Egyébként nem csak az Egyesült Államoknak lenne félnivalója, ha az oroszok hozzáférnek a hétpecsétes titkokhoz.

F-35-ösöket használ még a teljesség igénye nélkül az Egyesült Királyság, Olaszország, Hollandia, Dánia, Ausztrália, Kanada és Izrael. Nem is beszélve arról, hogy hirtelen orosz katonai „szakértők” jelenhetnek meg a NATO második legnagyobb hadseregének (több mint 500 ezres aktív állomány plusz közel 400 ezer tartalékos) otthont adó Törökországban.

Négy éve még fagyponton voltak

Mint ismert, az Oszmán Birodalom az első világháború után bomlott fel, és alakult meg a modern Törökország Atatürk vezetésével, aki kifejezetten jó kapcsolatokat ápolt a Szovjetuniót gründoló Leninnel. A második világháborúban viszont Ankara a náci Németországot segítette. Később a stratégiai fontosságú ország a NATO tagja lett, és egyben az Egyesült Államok vezette Nyugat fontos szövetségese.

A Szovjetunió felbomlása után rendeződtek az orosz-török kapcsolatok, amelyek nagyobb lendületet a 2000-es évek elején, az Erdogan vezette, iszlamista gyökerű Igazság és Fejlődés Párt (AKP) hatalomra kerülésével kaptak.

Az igazán nagy változások 2014-ben kezdődtek a térségben, amikor Oroszország egyoldalúan annektálta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, és ezzel lényegében bejelentette igényét arra, hogy a Fekete-tenger vezető hatalma akar lenni.

Egy évre rá Moszkva megkezdte a katonai műveleteket Szíriában, hogy megvédje az Aszad-rezsimet (a propagandamédiában azzal a cári időkből származó narratívával adta el a beavatkozást, hogy úgymond meg kell védeni a közel-keleti keresztény érdekeltségeket), és teljesen megváltoztatta a harci helyzetet.

Ez így a Szíriával határos Törökországnak nem volt teljesen ínyére (a törökök is benne voltak nyakig a szíriai konfliktusban, de ők Aszad megbuktatására játszottak), erre utal, hogy 2015 őszén lelőttek egy orosz vadászgépet a szír-török határon. Moszkva és Ankara között beállt a fagy, az orosz vezetés a vízumkényszertől kezdve a szankciókig igyekezett megbüntetni Törökországot.

2016 nyarán azonban, miután a török hadsereg állítólag meg akarta puccsolni Erdogant, hirtelen enyhülés állt be. Putyin nem sokkal később Szentpéterváron fogadta a török erős embert, aki bocsánatot kért a gép lelövéséért, és megköszönte a puccs alatt nyújtott orosz támogatást. Ezt úgy lehet lefordítani, hogy

valószínűleg igazak azok a híresztelések, melyek szerint a Szíriában lévő orosz titkos ügynökök értesítették Erdogant a készülő államcsínyről, ezért fulladt kudarcba a kísérlet. Ezzel Putyin örök hálára késztette Erdogant.

Közös orosz-török-iráni érdekek

Az „örök hála” abban nyilvánul például meg, hogy a törökök megveszik az Sz-400-ast. Emellett az oroszok építik meg Törökország első atomerőművét, de készül a Török Áramlat gázvezeték is, és továbbra is nagy mennyiségű kőolaj érkezik Oroszországból.

Ankara a Szíria-politikáját is módosította: Moszkva nyomására már nem az a stratégiai célja a háború sújtotta országban, hogy az Aszad vezette alavita (síita) erők kikerüljenek a hatalomból és megerősödjenek a szunniták (Törökország szunnita muszlim ország), hanem hogy ne alakuljon ki összefüggő kurd terület, illetve államkezdemény Szíria északi részén.

Az elhíresült Sz-400-as légvédelmi rakétarendszer (fotó: Wikipedia)

Emellett a gazdasági kapcsolatok is egyre mélyülnek: Ankara extra kedvezményekkel csalogatja az orosz üzletembereket. Összességében az oroszok viszik a prímet, amit az elemzők szemérmesen csak „aszimmetrikus” barátságként emlegetnek.

A szíriai háborúban Irán is rendkívül fontos tényező (gazdaságilag és katonailag lélegeztetőgépen tartja az Aszad-rezsimet), de az első hegedűs szerepét ők sem tudják elvitatni Moszkvától. Azt a tervüket viszont, hogy egy Irántól a Földközi-tengerig vezető „folyosót” nyitnának, még nem adták fel.

Abban pedig mind a három ország egyetért, hogy minél inkább meg kell akadályozni az amerikai érdekek érvényesülését Szíriában.

Teherán fontos kérdésekben számíthat a másik két ország támogatására (lásd az atomalku Washington általi felmondásának bírálata, a Teherán elleni szankciók ellenzése, a Forradalmi Gárda terrorszervezetnek nyilvánítása elleni felszólalás). Ez a Szíria kapcsán kialakult, bonyolult orosz-török-iráni hármas szövetség egyébként eléggé váratlanul érte a világot. Ráadásul ezek így hárman külön béketárgyalásokon, az ENSZ-től függetlenül igyekeznek rendezni a maguk módján a szíriai helyzetet.

Folyamatosan romló török-amerikai viszony

Az orosz-török mézesévekkel párhuzamosan gyors ütemben romlanak Ankara és Washington kapcsolatai, és ebben nem az Sz-400-as körüli balhé az első elem. A hangot az adta meg, hogy a török kormány az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen hitszónokot vádolja a 2016-os puccskísérlet megszervezésével, de hiába kéri az amerikaiaktól a kiadatását.

Tavaly tovább mérgesedett a viszony amiatt, hogy Törökország alig akarta kiengedni a börtönből Andrew Branson amerikai keresztény lelkipásztort, aki abszurd vádak miatt került hűvösre. A törököket rendkívül bosszantja, hogy Washington hathatós támogatást nyújt az Észak-Szíriában harcoló kurdoknak, akiket Ankarában terroristákként könyveltek el.

Amiatt is erősen megorroltak, hogy az amerikai elnök elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként. Lényegében előre lehet tudni, hogy Ankarának nem fog tetszeni Trump vejének, Jared Kushnernek a közel-keleti béketerve sem,

ami állítólag hamarosan nyilvánosság elé kerül. (A korábban Izrael egyik legfontosabb szövetségesének számító Törökország egyébként az AKP emelkedésével egyre inkább ellenséges a zsidó állammal szemben.)

Moszkva nem mindig szalonképes eszközei

Az utóbbi években nagy helyezkedés, mondhatni átrendeződés zajlik a világpolitikában, ennek egyik főszereplője a magát globális aktorként pozícionálni igyekvő Oroszország. Moszkva külpolitikájának egyik legfontosabb eleme lett az a szovjet időkből származó beidegződés, hogy ahol lehet, borsot kell törni az amerikaiak orra alá (ez Trump elnökké választásával sem változott lényegileg). Mindez kihat az orosz-török kapcsolatokra, meg persze az egész Közel-Keletre is.

Például úgy, hogy az oroszok igyekeznek minél inkább éket verni a törökök és a Nyugat közé. Ebben fontos szerepet játszik a Törökországban is a médián keresztül erősen megnyilvánuló orosz propaganda, amely

Amerika-ellenes szövegeivel, és a bevett fogásaival (lehetőleg minél több — akár egymásnak ellentmondó — narratívát adni az eseményekről, hogy minél nagyobb legyen a bizonytalanság) gyanakvást kelt a Nyugat-ellenes összeesküvés-elméletekre egyébként is fogékony törökökben az Egyesült Államok és a NATO iránt.

Ezt még jobban elősegíti, hogy a török kormány, amely a puccskísérlet óta még inkább nacionalista és Nyugat-szkeptikus, mára szinte teljesen elfojtotta a független médiát.

Egy neves nyugati külpolitikai szaklap nemrég azt írta: még nem késő megakadályozni, hogy Törökország átálljon az oroszok oldalára. Józanul átgondolva azonban szinte elkerülhetetlen, hogy a 80 milliós ország végleg leváljon a Nyugatról, és beágyazódjon az Oroszországgal és Iránnal kötött „természetes” szövetségbe. Főleg, mivel Moszkvának megvannak a maga nem mindig szalonképes eszközei, hogy befolyása alatt tartson egy országot.

Abban azonban szinte mindenki egyetért, hogy Törökország és Oroszország (amelyek a történelem során több háborút is vívtak egymással) egyre erősebb szövetsége, amelyhez Irán is becsatlakozott, a következő években biztosan meghatározza a Közel-Kelet arculatát.

A szerző az ATV külpolitikai szerkesztője.