George Orwell „Antiszemitizmus Nagy-Britanniában” című esszéje sajnálatos módon nagyon jól „öregedett”.
Az antiszemita érzület ebben az országban régóta sajátosan középosztálybeli, „erényes” jelleget hordoz – írja Nicholas Lezard brit író a Jewish Chronicle oldalán megjelent véleménycikkében, amelyben George Orwell 1945-ös esszéjét vette górcső alá.
Ezra Pound, George Orwell és a kertvárosi antiszemitizmus
Lezard a cikk elején elmondja, hogy néhány héttel ezelőtt, amikor egy pro-palesztin tüntetés felvételeit nézte, észrevette a kedves, tisztes, középosztálybeli tüntetők túlsúlyát, és egy mondat bevillant a fejébe:
„Az antiszemitizmus ostoba, kertvárosi előítélete.”
A szerző kifejti, hogy ezek Ezra Pound szavai voltak, amelyek 1967-ben mondott Allen Ginsbergnek. A háború alatt Ezra Pound a fasiszta Olaszországból a legocsmányabb antiszemita propagandát sugározta, és így kért bocsánatot. Lezard szerint félretéve, hogy őszinte volt-e a megbánása, a „kertvárosi” jelző választása beszédes volt a híres költő részéről: valami szelídített, udvarias dolgot sugall; nem a vidék vad természetét vagy a város lökdösődő nyüzsgését, hanem valami fasorokkal szegélyezett, tisztes környezetet.
A JC szerzője elmondása szerint erre gondolt akkor is, amikor elküldték neki George Orwell 1945-ös esszéjének, az Antiszemitizmus Nagy-Britanniában című írásnak a linkjét.
„Egy 81 éves esszéhez képest ez meglepően aktuálisnak hat” – írja Lezard.
Az utóbbi időben terjed egy idézet belőle a közösségi médiában:
„Az antiszemitizmus egyik jellemzője, hogy az ember képes olyan történeteket elhinni, amelyek egyszerűen nem lehetnek igazak.”
A szerző úgy véli, ez a nemrég megjelent New York Times-cikk elleni érvként is megállja a helyét, amely arról szólt, hogy az izraeliek kutyákat képeznek ki arra, hogy megerőszakolják a palesztinokat.
Orwell esszéje azonban mást is mond az antiszemitákról:
„természetesen az antiszemita úgy gondol magára, mint józan emberre.
Valahányszor újságcikkben érintettem ezt a témát, mindig sok visszajelzést kaptam, és a levelek között mindig voltak kiegyensúlyozott, középosztálybeli emberek – például orvosok –, akiknek nem volt látható gazdasági sérelmük [a zsidók ellen].”
„Egy zsidó fiú egy magániskolában szinte mindig rosszul járt” – írja Orwell ugyanebben az esszében. „Természetesen le tudta küzdeni a zsidóságát, ha kivételesen vonzó vagy sportos volt, de ez egy kezdeti hátrány volt, ami egy dadogáshoz vagy születési jegyhez volt hasonlítható.”
Lezard leírja, hogy ezt olvasva eszébe jutott a saját iskolája, a Westminster, ahol egyszer megkérdezték tőle, hogy zsidó-e, és amikor azt mondta, hogy nem, így feleltek:
„Akkor nem bánod, ha azt mondod: ‘A zsidók a világ szemetjei, hajrá Adolf Hitler.’ Csak szavak, mondjad.”
„Visszautasítottam” – idézi fel Lezard.
Azonos iskola, eltérő életutak
A szerző megjegyzi, hogy teljesen véletlenül, ugyanabba az osztályba járt, mint Christopher Nineham, aki később az Izrael-ellenes Stop the War Coalition alelnöke lett, és nemrég letartóztatták, mert megszegte a rendőri korlátozásokat egy pro-palesztin tüntetésen. (A rendőrség azt akarta, hogy a tüntetők tartsanak megfelelő távolságot egy londoni zsinagógától. Egyes tüntetők ezt a távolságot csökkenteni akarták.)
„Nineham azt mondta, hogy a BBC előtt akart tüntetni, és én ezt készséggel el is hiszem, de hadd nevessek egy kicsit. Miért is tiltakozott volna ez a csoport? Hogy a BBC nem elég antiszemita? Hogy nem veszi elég komolyan a Hamász közleményeit? Ha valaki egy szép középosztálybeli hivatást akarna – ahol a vezetői szinten a magániskolát végzettek aránya magasabb, mint amit a statisztika indokolna –, akkor ennél jobbat nehezen találna, mint a BBC. Vagy, merem mondani, a The Guardian, amely a múltban meghívta Oszama bin Ladent és Abbász Aragcsit, az iráni külügyminisztert is, hogy írjanak nekik cikkeket.” – mutat rá Lezard a tüntetők képmutatására.
A szerző felidézi, hogy Orwell említ egy 1943-as zsidó szolidaritási eseményt is, ahol „az istentiszteleten jelen volt a város polgármestere díszruhában és lánccal, az összes egyház képviselői, valamint RAF-különítmények, honvédelmi alakulatok, ápolónők, cserkészek és mindenféle egyéb ember.”
Lezard szerint Orwell pontosan átlátta az eseményt, amely felszínesen megható volt, de tudta, hogy a résztvevők között legalább egy ember Oswald Mosley-féle [brit fasiszta vezető a második világháború idején] Feketeinges volt.
„És itt vagyunk újra, a golders greeni késelések után, a nyilvános részvét-megnyilvánulásokkal; és nem kisebb és nem kevésbé ismert figura, mint Pat McFadden munka- és nyugdíjügyi miniszter lett kijelölve arra, hogy a kormányt képviselje egy antiszemitizmus elleni tüntetésen.
Szerintem Orwell ezen meglehetősen elmosolyodott volna.
Mindenesetre érdemes figyelni az ilyen dolgokra: a kormány kertvárosi jellegű szolidaritási nyilatkozataira.”
– zárja cikkét a szerző.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
