A szexuális forradalom következménye a házasság elhagyása, a gyermektelenség, és férfi és női szerepek tagadása lett.
A 20. század során a világháborúk, a technológiai fejlődés és a különböző mozgalmak nyomán a nők helyzete pozitívan változott a nyugati társadalmakban. A törvény erejével lehetővé tették, hogy védve legyenek az erőszaktól, a házasságban és más kontextusban egyaránt. Szabadságot kaptak, hogy bármilyen karrier nyitva legyen számukra, és ezzel sokan éltek is. A pozitív fejleményekkel párhuzamosan azonban negatív folyamatok is elindultak.
A hatvanas évek szexuális forradalma azt ígérte, hogy felszabadítja a nőket az „évszázados korlátok” alól. Közel hatvan évvel később felmerül a kérdés, hogy vajon boldoggá tette-e ez a nőket (vagy a férfiakat)?
Soha nem volt ennyi egyedülálló, ennyi gyermektelen, ennyi gyerekét egyedül nevelő, és ennyi elvált nő a történelemben.
A progresszív feministák szerint az a baj, hogy még mindig nem elég nagy az egyenlőség a nyugati világban. Azonban egyre többen, sokan közülük feministák, azt hirdetik, hogy az igazi probléma a szexuális forradalom volt és az abból származó torzulások és rossz ideák. Mary Harrington, aki magát „reakciós feministának” nevezi azt állítja, hogy sok minden, amit ma a nemek viszonyában, vagy a nők helyzetében „progressziónak” tekintünk az egyáltalán nem nevezhető fejlődésnek.
Visszatérés a házassághoz
A hatvanas évek feminista mozgalmának egyik fontos része a „test felszabadítása” volt, amelyhez hozzátartozott az abortusz és a szexuális liberalizáció. Louise Perry, brit írónő a „The Case Against The Sexual Revolution” (A szexuális forradalom ellen) című könyvében levezeti, hogy a „szexuális felszabadulás” vagyis az alkalmi kapcsolatok megnövekedése egyértelműen káros a nők számára. Perry Jordan Peterson podcastjében elmondta, hogy nagyon alacsony azoknak a nőknek a százaléka, akiknek a Tinder-kultúra nem okoz sérüléseket. Mary Harrington nézete szerint megváltoztatta a nők hozzáállását a fogamzásgátló tabletta megjelenése, amely megszüntette a nem-kívánt terhesség veszélyét. Ezzel azonban a szükséges veszélyérzetet is megszüntette.
Louise Perry szerint ma ugyan nem divatos ilyet mondani, de korlátokra lenne szükség, különösen korlátok közé kell szorítani a férfiak szexuális indulatait. Szerinte a „metoo” botrány is tulajdonképpen arra volt kísérlet, hogy visszavezesse a korlátokat a nemek közötti kapcsolatokba.
Akármennyire is régimódinak tűnhet– jelenti ki Perry, de a legideálisabb egy nő számára a házasság intézménye.
Ő feministaként érvel a monogám házasság mellett, mivel leírása szerint ez az egyetlen intézmény, ami az évezredek során bebizonyította, hogy stabilitást ad mind a nők, mind a férfiak, mind a gyerekek számára. Perry szerint egyszerűen nincs jobb struktúra, nincs alternatíva. Ezt bizonyítja az is, ahogy Rob Henderson levezeti a „luxus hiedelmek” ideájában, hogy a nyugati elit ugyan progresszív nézeteket hirdet, mégis ők házasodnak meg az összes társadalmi réteg közül a legnagyobb arányban. Hasonló nézetet vall Mary Harrington, aki a szövetségen alapuló házasság koncepcióját szeretné újra bevezetni. Egy interjúban elmondta, hogy a mai bizonytalan világban az embereknek a legnagyobb biztonságot egy olyan kapcsolat adhatja, amely nem pusztán érzelmeken alapul.
Hogy ez mennyire ellentmondásos nézet lett a nyugati világban, azt mit sem ábrázolja jobban, hogy miután Danny Kruger konzervatív brit parlamenti képviselő nemrég egy konferencián elmondta: a férfiak és nők közötti házasság „a biztonságos és sikeres társadalom egyetlen lehetséges alapja„. A konzervatív brit miniszterelnök, Rishi Sunak elhatárolódott a kijelentéstől, azt állítva, hogy nem ért vele egyet.
A gyerek kérdés
Nemcsak a házasság népszerűsítése fontos a két írónő szerint, hanem, hogy aki teheti vállaljon gyermekeket is.
Mary Harrington a Triggernometry podcastben elmondta, hogy szerinte a hatvanas évek egyik következménye az volt, hogy a feminizmusnak az az ága, amely a „gondoskodásra” tette a hangsúlyt, teljesen háttérbe szorította a szabadságra fókuszáló feminizmust. Az anyai szerep fölé lett emelve a karrierista nő. Harrington szerint a félrecsúszás egyik oka egy történelmi félreértés, mely tévesen azt állítja, hogy a történelem során a nők kizárólag a „szülőgép” és „szakács” szerepre lettek kárhoztatva. Leírása szerint egészen az ipari forradalomig a munka az otthon köré épült. Mivel az átlagember földműveléssel foglalkozott, vagy valami mesterséget űzött, minden az otthonban zajlott. A nők ugyanúgy dolgoztak, mint a férfiak, különösen ruhakészítéssel kapcsolatos munkákat. Akkor is, ha épp kisgyermekeik voltak, a munka akkor sem állt le, gyerekkel a hátukon is dolgoztak. Miután az ipari forradalom kivitte a munkát az otthonból távoli helyekre, mint a gyárak, felborult az élet. A nők, ha dolgozniuk kellett már nem tudtak otthonról dolgozni, és közben a gyerekekre is figyelni. Innentől kezdve harc zajlott azért, hogy a nők visszatérhessenek az otthonba, gondoskodhassanak a gyerekekről. Ennek a harcnak egyfajta győzelme volt a „háziasszony” megjelenése, amely egy nagyon is modern jelenség.
Harrington szerint az lenne az ideális, ha a munka kedvezne a családoknak, mivel a nők ma már nem tehetik meg, vagy nem is feltétlen akarják megtenni, hogy kizárólag háziasszonyok legyenek.
Louise Perry is azon a nézeten van, hogy a feminizmus, különösen a progresszív feminizmus elhanyagolta az anya-szerep fontosságát. Ennek szerinte az az oka, hogy az anyaság és a liberalizmus nem fér össze egymással. Egy podcastben ezt úgy magyarázta meg, hogy a liberalizmusban az egyén szabadsága a prioritás. Viszont mikor egy gyermek születik a világra, sem az anya, sem a kisbabája nem egyén, hanem kialakul egy függő viszony. A baba nem tud az édesanyja nélkül létezni, és az anya is az első pár hónapban szinte együtt létezik a babájával. A gyerekvállalás az egyén vágyainak feladásával is jár, és ez ma nem divatos eszme. Perry szerint a modernitás szimplán nem segít a családoknak, különösen azért, mert megszűntek a több generációs családmodellek, amelyek segítették a gyereknevelést.
Az írónő szerint azok a nők, akik vállalhatnának gyermeket, de mégsem teszik meg, többségében megbánják ezt a döntést. Nagyon kevés ember van, aki olyan kielégítő karrierrel rendelkezik, hogy az pótolja a család hiányát.
A nemi szerepek
A hatvanas évek óta vezető pozícióba került a progresszív feminizmus, melynek egyik legkontraproduktívabb nézete az, miszerint a nők és a férfiak között nincs lényegi különbség. Ez vezetett többek közt ahhoz, hogy miért ne indulhatnának biológiai férfiak a nők versenyében. A feministák egy része (bár vannak jelentős ellenhangok) beállt a transz ideológia mögé. Mary Harrington szerint azért teszik ezt, mert az elit és vezető szakmákban dolgozó nőknek fontos, hogy semmilyen különbség ne legyen köztük és férfi munkatársaik között. De nem is ők azok, akiket aztán potenciálisan molesztálnak a börtönben, vagy a gimnázium uniszex öltözőjében.
Louise Perry és Harrington is egyetért abban, hogy figyelembe kell venni a nők és férfiak közti különbségeket, amik soha nem fognak megszűnni. Ez a különbség nemcsak biológiai, hanem pszichológiai is. Ennek a letagadása szerintük csak negatív következményekkel jár, mint például az a hazugság, hogy egy nő ugyanolyan könnyedén tudja felfogni az alkalmi kapcsolatokat, mint egy férfi.
Mary Harrington szerint például meg kell engedni a férfiaknak, hogy megtartsák a saját férfi tereiket, nem kell mindent koedukálttá tenni (angol férfi klubok, amatőr sport stb.). A munkában pedig el kell engedni a teljes egyenlőség gondolatát, amely a gyakorlatban nem megvalósítható, és valójában nem is törekedik rá senki. Harrington példának hozza fel, hogy az 50%-s kvótákat elsősorban a vezető pozíciókra alkalmazzák, de például senki nem harcol, hogy a kukások fele mindenképpen nő legyen.
Bár nem mondják ki, de mindkét feminista egyfajta klasszikus zsidó-keresztény házasság-párti nézetet hirdet, de szekuláris alapon.
Szerintük az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy a korlátok éppen, hogy védik a nőket. Nem a múltba való visszatérést hirdetik, hanem az olyan dolgok megőrzését, vagy újjáépítését, amik ha nem is tökéletesek, de a lehető legideálisabbak az emberek számára. Egyik írónő sem azt hirdeti, hogy törvényi hatalommal kellene rávenni az embereket, hogy térjenek vissza a hagyományos házassághoz, hanem önkéntes alapon. Mindketten arra jutottak, hogy volt több mint ötven éve kipróbálni a nőknek, hogy a gyakorlatban működnek-e a szexuális forradalom vagy a progresszív feminizmus eszméi. Ők arra jutottak, hogy nem működnek, és azt tanácsolják mindenkinek, aki teheti, hogy jobb, ha nem a saját kárukból tanulják ezt meg.
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Fotó: Unsplash
