Megint repülnek a kövek, a saját készítésű bombák, az ürülékkel megtöltött zacskók, minden percben robbanással fenyegető bebetonozott gázpalackok várnak az állam több mint ezer rendfenttartó alkalmazottjára. A hadszíntér már jó néhány napja egy Lützerath elnevezésű, most már csak pár házból álló apró település Északrajna-Vesztfália nyugati részén.
A közigazgatásilag Erkelenz városához tartozó a településnek valaha száz lakosa volt, azonban azok már régen elköltöztek, miután házaikat jó pénzért eladták ar RWE német elektromos műveknek. Ezekben a házakban, a fákon felépített faházakban és sátrakban már jó ideje mintegy 150 zöld-baloldali úgynevezett „aktivista” lakik, akik erőszakkal akarják a település lebontását megakadályozni, hozzájuk csatlakozott időközben körülbelül további 700 harcos.
A bontásra azért fog sor kerülni, mert az RWE ezen a területen külszíni fejtéssel barnaszenet akar kitermelni. A terület a garzweileri szénbányákhoz tartozik, amelyeknek fontos nemzetgazdasági szerepük van, mivel az energiafordulat óta a barnaszén a német áramtermelés egyik legfontosabb pillére.
Ami ugyan abszurdan hangzik, hiszen az energiafordulatot pont azért kellett és kell végrehajtani, hogy a föld ne izzon el az emberiség által kibocsátott széndioxid növekvő mennyiségének következtében, de hát mit tegyünk, ha az atomerőműveket kikapcsoljuk, gázvezetékeinket felrobbantatjuk, akkor nem marad más csak a szén.
Az esemény előtörténetéhez tartozik, hogy a garzweileri szénbányák további üzemeltetése egy a Zöld párt és személyesen klímaminiszter Robert Habeck által elért kompromisszum eredménye. A kompromisszum úgy szól, hogy Lützerath helyén az RWE ugyan folytathatja a külszíni fejtést, de ezért Németország nyolc évvel korábban a tervezettnél, már 2030-ban teljesen felhagy a szénből történő energiatermeléssel. A keletnémet tartományok miniszterelnökei – és messze nem csak ők – ugyan kész őrületnek nevezték az egyezményt, de ennek sem lett eddig semmiféle következménye.
Időközben egy szuper-NGO alakult „Lützerath kiüríthetetlen” néven, amely magában foglalja azokat a szervezeteket, amelyek már eddig is erőszakkal próbálták meg Németország kőkorszakba való visszatérését kikényszeríteni.
Ezekhez tartozik a Zöld párt holdudvarához tartozó és Amerikából pénzelt „Utolsó generáció”, ezenkívül az iskolakerülők egy milliárdos volt gyártulajdonos palántája által vezetett és szintén amerikai pénzzel táplált szervezete, a Fridays for Future (FfF), valamit az „Ende Gelände” (a lefordíthatatlan név körülbelül annyit jelent mint „Itt a vég”) elnevezésű, baloldali radikális rendszerváltást követelő szervezet.
Hozzájuk csatlakozott még több B-celeb, a kommunista Die Linke pártelnöke és a szent Gréta is, aki pont Lützerathban kíván hosszú idő óta először megint a néphez szólni.
Pénz úgy látszik van elég, az ellenállást támogatókat ingázó buszok szállítják a harc színhelyére, még egy rockkoncert megrendezésére is futotta. A vállalkozó kedvű harcosok számára „civil ellenállásra felkészítő nyilvános akció-edzést” tartottak, melyet minden jogállamnak, amelyik valamit is ad magára, azonnal be kellett volna tiltania. De hát a jó érdekében az ilyen apróságok esetében szemet lehet hunyni.
Mindez történik az állami TV, a rendszermédia és 200 jelentéktelen, de magát nagyon fontosnak tartó nyilvános személyiség támogatásával, akik a kis település megvédésében a széndioxid elleni végső harc szimbólumát látják és ezért nyilvános nyomást gyakorolnak a kormányra.
Az úgy látszik senkit sem befolyásol, hogy eddig minden bíróság helyénvalónak és törvényesnek találta az RWE szándékát a tulajdonában lévő területen és elutasított minden ez ellen benyújtott kérvényt.
Miközben e tudósítás készül, Lützerathban barikádok épülnek, petárdák, benzinesüvegek és kövek repülnek a kiürítést biztosító rendőrök ellen. A rendőrség attól tart, hogy a radikálisok hatalmukba keríthetik a 96 méter magas hatalmas kotrógépeket, amivel iszonyú károkat okozhatnak. De ha Németországban szélsőbalosok és radikális zöldek vetnek be erőszakot, akkor azt „civil ellenállásnak” nevezik, és akik az atrocitásokért felelősek, azok a média és a politikusok hősei.
Így érthető, ha a Reemtsma-csemete Luise Neubauer (FfF) az egész társadalom szószólójának vizionálja magát, mondván: „Az egész társadalom kész arra, hogy harcba szálljon egy biztonságos és fenntartható világért, és ezt fogjuk Lützerathban bebizonyítani.”
Neubauer számára a klímaradikálisok kicsiny fanatikus és erőszakos csoportja nyilvánvalóan azonos az egész társadalommal.
Ezzel a felfogással nem áll egyedül: A Zöld párt pontosan azért hizlalja az adófizetők pénzén a klímaradikális csoportokat, hogy az újabb és újabb örült intézkedéseket (mint például a szénerőművek előrehozott kikapcsolását) a nép akaratával indokolhassa meg.
Kíváncsian várjuk, hogy az állam ebben az esetben is kapitulál-e az erőszakkal szemben, mint szilveszter éjszakáján a tomboló migránsok esetében. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy pontosan ez várható, a kettős jogrendszer itt is működik.
Ugyanúgy, mint ahogy a migráns gyilkosok és erőszakoskodók maximum egy ideggyógyászati beutalásra számíthatnak, a baloldali és zöld politikai célok érdekében erőszakot elkövetők is szokásszerűen számíthatnak a jog engedékenységére.
Így például a közveszélyes „Utolsó generáció” tettesei, akik blokádjaikkal milliók életét teszik pokollá, eddig csak kisebb pénzbüntetésekben részesültek, melyeket amerikai barátaik azonnal kifizettek, és minden ment tovább – a rendszermédia jóindulatú támogatásával.
Philipp Amthor, az ellenzékben levő CDU parlamenti képviselője valószínűleg magát akarta bátorítani, amikor kijelentette: „Az erőszak-monopólium az államnál van, és nem a mindenféle klímakáoszt szítóknál”. Ez elvben így igaz. De az erőszak-monopóliumot ugyanúgy, mint a törvénytelenségek megbüntetését nem ideológiai preferenciák alapján, hanem minden polgárral szemben azonosan kellene érvényesíteni. A jogállamiság akkor ér véget, amikor bizonyos csoportokra a törvények nem vonatkoznak, vagy azért, mert migránsok, vagy mert az államilag meghatározott úgynevezett „jót” akarják erőszakkal megvalósítani.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.