Putyin az ukrajnai invázióval csak erősebbé tette a NATO-t

Amerika vezető szerepe immár vitathatatlan – írja Edward Luttwak professzor, katonai stratéga és történész, aki a nagy stratégiáról, a geoökonómiáról, a hadtörténelemről és a nemzetközi kapcsolatokról szóló munkáiról ismert.

Luttwak szerint a háború a paradoxon, az ellentmondás és a határtalan meglepetés birodalma. Nem pusztán a tudatlanság vagy az ostobaság miatt van az, hogy a hadtörténelem bűnökről, ostobaságokról és vereségekről szól. Az ukrajnai háború mégis kivételes az ellentmondásainak szélsőségességében és meglepetéseinek nagyságában.

A „poszt-pacifista” német mainstream számára a legégetőbb paradoxon az, hogy az oroszok talán nem támadták volna meg Ukrajnát, ha előre látják Németország válaszát: azt, hogy

a Bundestag lemondja az új orosz gázvezetéket és befektet az LNG-terminálokba, fegyvereket küld Ukrajnába, megerősíti hűségét a NATO-hoz, és 100 milliárd euró értékben drasztikusan korszerűsíti fegyveres erőit.

Luttwak úgy gondolja, hogy az oroszok mindezt nem tudhatták, ugyanis egy nappal azelőtt, hogy Putyin megindította invázióját, a német kormány kijelentette, hogy az új orosz gázvezetéket mindenképpen megnyitják, és hogy nem küldenek fegyvert Ukrajnának; sőt, azt is megerősítette, hogy megakadályozza, hogy Észtország 122 mm-es ágyúkat szállítson Kijevnek.

Az egy hónappal ezelőtti távoli múltban ezek a kijelentések mind határozottan a főáramú álláspont képviselték Európa-szerte, bár észak-déli megosztottsággal. Dánia, Finnország, Norvégia és Svédország mind feltámasztották ősi balti kapcsolataikat, és ezért Oroszországot élő fenyegetésnek tekintették. Olaszországban és Spanyolországban azonban ritkaságszámba ment az ilyen hozzáállás, és deklaráltan Putyin-rajongó politikusok miniszterekké válhattak a különböző koalíciós kormányokban. Ami Franciaországot illeti, Macron nem ellenezte a német kormány ténylegesen oroszbarát álláspontját, mert ő is európai védelmet akart, természetesen Franciaország vezetésével (mint egyetlen európai atomhatalom).

Mindez mára feledésbe merült Európában, ahol a NATO központi szerepe és az amerikai vezetés nagyrészt vitathatatlan.

Az oroszok a NATO-t gyengének értékelték (mert gyenge volt), és ezért támadták meg Ukrajnát. Mégis, mivel ők támadtak, a NATO erősebb, mint évtizedek óta bármikor.

A német pacifizmus nincs többé

Németország hamarosan a világ harmadik legnagyobb védelmi költségvetésével fog rendelkezni, az USA és Kína mögött.

Minden ország hadseregében a hasonlóan hirtelen fordulat nem kis gondot okoz a jövő évi költségvetéseken dolgozó törzstiszteknek és köztisztviselőknek. A gyalogság ismét a csatatér királynője, mivel olyan páncéltörő rakétákkal van felvértezve, amelyekkel páncélozott járműveket pusztítanak el, és olyan hordozható légvédelmi rakétákkal, amelyek a helikopterek végzete, még ha a sokkal gyorsabb repülőgépeket nem is tudják elfogni. Luttwak állásontja szerint ez azt jelenti, hogy a jelenlegi harci helikopter- és páncélozott járműbeszerzéseket le kell állítani, amíg nem tervezik újra őket sokkal jobb védelemmel, azaz aktív védelemmel, amely felismeri és elfogja a beérkező rakétákat – ez a folyamat évekig is eltarthat (eddig csak Izrael rendelkezik aktív védelmi rendszerrel páncélozott járműveihez).

Ezzel szemben a páncélozott járműveket és minden mást megbízhatóan megsemmisítő gyilkos drónok bizonyított harci értékükhöz képest groteszk módon alulfinanszírozottak, főként azért, mert a légierő prioritásainak foglyai, amelyeket pilóták és egykori pilóta főtisztek határoznak meg.

Luttwak véleménye szerint csak politikai beavatkozással lehet leküzdeni a „repülő testvériség” fojtogató hatalmát – ugyanis úgy látja, hogy ők napjaink reakciós lovassága, amely a húszas években ellenállt a harckocsi fejlesztéseknek.

Luttwak azt írja, hogy a legfontosabb mégis az, hogy több gyalogság legyen, amelyet nagyon jól kell kiképezni, ami felveti a kötelező katonai szolgálat szükségességét (eddig csak Svédország vezetett be újból).

A szerző számára a nagystratégia szintjén a legnagyobb és messze legkövetkezetesebb felfedezés az, hogy annak ellenére, hogy évtizedek óta a „hatalom szétszóródásáról” beszélnek, különösen Kína, de Törökország, Irán, Brazília és Dél-Afrika felemelkedésével,

a világ kulcsait még mindig ugyanazok a régi G7-országok tartják a kezükben.

Amint az USA, Kanada, Japán, az Egyesült Királyság és az Európai Unió döntést hoz, bármelyik országot el lehet vágni a világ pénzügyeitől és a világkereskedelem nagy részétől.

Az orosz Aeroflotnak például le kellett állnia a külföldi repülésekkel, mert repülőgépei nyugati cégektől lízingeltek, és a pénzügyi szankciók megakadályozták a nekik történő kifizetéseket, ami a repülőgépek elkobzásához vezet, ha azok Oroszországon kívül szállnak le.

Ez nem zavarná a kínaiakat, akiknek légitársaságai nem függnek külföldi bérbeadóktól.

De az ukrajnai háború második napján Peking rájött, hogy Kína is a G7-ek világában él,

és gazdasága teljes mértékben függ az USA-ból, Kanadából, Ausztráliából, Brazíliából és egy sor más országból naponta érkező, állati és emberi élelmiszerrel megrakott ömlesztett szállítmányoktól.

Luttwak elmeséli, hogy Kína gazdasága önellátó volt, ha szánalmasan szegény is 1976-ban, amikor először járt ott, és a lakosság az alultápláltság határán állt. Szerinte azonban a mai kínai polgárok nem tudnák elviselni a hús, a tojás vagy tej nélkül. Tavaly Hszi Csin-ping haditengerészeti csoporttársai, köztük a joviális Luo Jüan nyugalmazott admirális, azt javasolták, hogy az USA-t egy-két amerikai hadihajó, esetleg egy repülőgép-hordozó elsüllyesztésével lehetne elriasztani attól, hogy megvédje Tajvant egy kínai inváziótól. Most Hszinek rá kell jönnie, hogy ha egy amerikai hadihajót elsüllyesztenének, megszűnne az élelmiszeripar számára kulcsfontosságú takarmányellátás.

Az ár, amit Kína már nem fog megfizetni Oroszország háborújáért

Pillanatnyilag a Moszkvának történő segítségnyújtás ára magasabb lehet, mint amennyit Peking ténylegesen fizetni akar.

A cikk szerzője végül felhívja a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok számára a legfontosabb azonnali tanulság az, hogy kül- és védelempolitikáját drasztikusan rontja a külföldi országokra vonatkozó alapvető hírszerzési információinak hiánya – nem azért, mert a CIA nem lopja el a haditerveiket, hanem azért, mert nem tud létfontosságú helyzetismeretet szerezni. Luttwak szerint ez a szervezeten belüli munkakultúra összeomlásának elkerülhetetlen következménye:

a régi időkben egy CIA-tiszt, akit egy olyan idegen országban való szolgálatra neveztek ki, amelynek a nyelvét nem ismerte, dühödten igyekezett minél többet megtanulni belőle.

Most azonban nagyon kevés CIA-tiszt beszél bármilyen idegen nyelvet. A feletteseik nem követelik meg tőlük, hogy megtanulják, ők maguk pedig túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy egymással csevegjenek ahhoz, hogy a helyiekkel beszélgessenek – kivéve az angolul beszélő helyi kollégákkal, akik többnyire azt mondják nekik, amit hallani akarnak.

Ez az oka annak, hogy Biden magas politikai árat fizetett Afganisztán tálib meghódításáért és Kabul gyors elestéért.

A CIA azt mondta a Fehér Háznak, hogy az afgán hadsereg talán évekig is kitart majd egyedül, és egyáltalán nem mondott semmit, ami arra utalna, hogy harc nélkül összeomolhat. Mivel nem tudtak tádzsik, üzbég vagy bármilyen pastu dialektust, a CIA tisztjei, akik hasztalanul dolgoztak Kabulban az irodájukból, nem hallották az utcán az afgán hadseregről szóló vicceket, vagy a vidám beszámolókat arról, hogy a hozzá nem értő bolondok egy szerény kenőpénz kifizetésével azonnal tisztekké válhatnak.

Mivel az amerikai tábornokok, köztük a médiasztár David Petraeus, határozottan elutasították a pastuk, tádzsikok, üzbégek és hazarák ezredeinek besorozását, akik esetleg etnikai okokból is harcoltak volna, ehelyett egy mitikus nemzeti „afgán” hadsereget hoztak létre, az eredmény az első naptól kezdve egy egyszerű csalás volt. Amikor eljött az idő, nem harcoltak, de még csak nem is menekültek: átadták az USA által szállított fegyvereiket a táliboknak.

Luttwak úgy látja, hogy Kijevben pontosan ugyanez történt, csak fordítva.

Akárcsak Kabulban, itt is CIA-tisztek voltak, akiknek nem ismerték fel a helyzetet. Nem hallgattak, nem értettek, és nem is beszéltek ukránul – azt hirdették, hogy felesleges, „mert mindenki beszél oroszul”, mielőtt szégyenlősen bevallották volna, hogy ők maguk sem tudnak. Ezért a CIA azt mondta a Fehér Háznak, hogy Zelenszkij el fog menekülni, hogy a kormány felbomlik, hogy az ukrán hadsereg nem fog harcolni, és hogy az oroszok 24 órán belül ellenőrzésük alá vonják Kijevet.

Mivel a Fehér Ház még mindig hitelt adott a CIA-nak, annak hosszú ideje tartó inkompetenciája ellenére, elrendelte a lvivi amerikai diplomáciai képviselet sürgős, sőt pánikszerű evakuálását.

Hacsak az USA nem orvosolja a CIA-problémáját azzal, hogy kiüríti és kifüstöli a helyet, majd újratölti olyan emberekkel, akiket érdekel annyira a világ, hogy megtanulják a nyelveit, az USA továbbra is vakon fog repülni – és a következő Ukrajnába fog zuhanni.

A CIA által kiképzett félkatonai alakulatokkal is számolnia kell az oroszoknak

„Már nyolc éve képezzük ki ezeket a fickókat. Nagyon jó harcosok. Ha az oroszok újabb inváziót indítanak, lesznek emberek, akik megkeserítik az életüket” – mondta CIA-s.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.