A német pacifizmus nincs többé

Németország hamarosan a világ harmadik legnagyobb védelmi költségvetésével fog rendelkezni, az USA és Kína mögött – írja Giles Fraser újságíró, az UnHerden megjelent véleménycikkében.

Tizenéves voltam, amikor apámat a British Aerospace Münchenbe küldte, hogy az Eurofighter Typhoononon dolgozzon. Egyikünk sem értette igazán, hogy mit csinált ott – én csak annyit tudtam, hogy egykori RAF-mérnök, cirkálórakéta-modelleket tartott papírnehezéknek, és nem akart beszélni a munkájáról.

De azt hiszem, volt némi fogalmam arról, hogy miben mesterkedik. Tizenhét évesen, amikor az érettségire készültem, és jobban érdekelt a müncheni lányok társasága, mint a körülöttem zajló politika, apám munkája tabu volt. A hidegháború volt a kamaszkorom játszótere.

Van azonban egy zavaró dolog, amire nagyon élénken emlékszem. Egy kisvárosban, Münchentől körülbelül 20 mérföldre északra volt ott egy olcsó, adómentes szupermarket és egy szabadidős létesítmény (beleértve egy golfpályát is) a katonák számára. Apám ott tanított meg golfozni és élvezni a jól eltalált ütés kielégítő hangját.

A város neve Dachau volt.

A golfklub közvetlen szomszédságában volt az egykori koncentrációs tábor.

Még 40 évvel később is nyugtalanító álmaim vannak arról a pályáról, tekintve, hogy mennyire nem megfelelő helyen volt. Némelyik álomban egy-egy labdát a pályán kívülre, arra a helyre vágok, ahol férfiakat, nőket és gyerekeket lőttek le és égettek el – a szórakozással töltött nyári vakációm közvetlen érzelmi kapcsolatba került a holokauszt borzalmaival.

Az álmok összekapcsolják apám titokzatos munkáját, zsidóságát, a tábor krematóriumait, Hitler arcát egy meggyalázott plakáton a dachaui kiállításon, a jégfürdőben kínzott, lefogyott férfiak képeit – mindez összekeveredik a saját nyári vakációs kikapcsolódásommal, a grillezéssel az Isar partján, a nudista kolóniával az Englischer Gartenben, és persze a saját kamaszkori botlásaimmal. Sok minden, amit az agyturkászomnak ki kell bogoznia.

Amerikai F-35-ös vadászbombázókkal szerelné fel Németország a Luftwaffét

Német sajtóértesülések szerint.

Természetesen bűntudatom volt, hogy ennyire jól éreztem magam.

A barátnőm pacifista volt; ahogy az összes korombeli ismerősöm akkoriban.

A 99 Luftballont énekeltük Nena-tól. Abban az évben, amikor Németországba érkeztem, 1981-ben, Bonnban béketüntetést tartottak, tiltakozásul mind a nukleáris fegyverek létezése, mind az amerikai és brit támaszpontok német földön való jelenléte ellen. Mintegy 300 ezer ember tüntetett aznap: keresztények, szakszervezeti tagok, diákok. Nem mondtam el az új barátaimnak, hogy mit csinál az apám.

Emlékszem a graffitikre is. München komolyan rendben tartott város volt, de a felüljárók alatt mindig gyűlölettel telt graffitikat rajzoltak a falakra, többnyire török Gastarbeiters – bevándorló munkásokról.

„Mi a különbség egy török és egy zsidó között? Negyven év”

– írta az egyik, amit nem tudok elfelejteni.

Mennyire más ma Németország, mint a nyolcvanas években. A berlini pályaudvarokon – igen, a vonatok is óhatatlanul részei a rémálmoknak – most ukrán menekültek tízezreit fogadják nagylelkű, nyílt szívű német önkéntesek, forró itallal és élelemmel látják el a gránátsokkot kapott családokat, tanácsot adva nekik, hol találhatnak állandó menedéket. Németország 2015-16-ban több mint egymillió, Szíriából, Afganisztánból és Irakból menekülő menekültet fogadott be.

Legalábbis az én életemben a németek voltak Európa lelkiismerete, akik a háborús vereségükre és nemzeti szégyenükre nemzeti öntudatuk újratermelésével válaszoltak.

Ez a folyamat – Vergangenheitsbewältigung, azaz „a múlt leküzdése” – volt az egyetlen módja annak, hogy Németország megbirkózzon a nácizmussal és a holokauszttal.

Senki sem akar belenézni történelmének legsötétebb részeibe.

Ez olyan, mintha felfedeznénk, hogy a szüleink gyilkosok voltak. A háború utáni évtizedes tagadás után a hatvanas években felnőtté vált új német generáció ragaszkodott a múlt feltárásához. Nestbeschmutzernek („fészekrontóknak”) nevezték őket, és kigúnyolták őket. De amit elkezdtek, az elindította azt a folyamatot, amely a modern Németországot létrehozta.

Ma az ország megáll, hogy az olyan események kapcsán, mint a kristályéjszaka és Auschwitz felszabadítása, a történész Susan Neiman szerint „nyilvános bűnbánati rítusokat” tartson.

Ott vannak a „botlatókövek” – a Berlin-szerte elhelyezett emléktáblák, amelyek azt jelzik, hol éltek zsidók, mielőtt a nácik deportálták őket. És ott van főváros központjában, amit nem lehetett kihagyni: a Holokauszt-emlékmű.

Hatalmasat kaszálhat a német hadiipar a Bundeswehr felfegyverzéséből

A Rheinmetall a jelenlegi egy- vagy kétműszakos üzemről folyamatos háromműszakos üzemre állíthatja át termelőegységeit, beleértve a szombati munkavégzést is.

Természetesen volt (és van) némi visszaesés – különösen keleten. De én soha nem találkoztam vele, eltekintve a felüljárók alá firkált grafitikkel. Németországban éltem a fal leomlása előtt. Számomra Németország a béke és a szeretet helye volt. De a rejtett titkok helye is.

Két héttel ezelőtt az új német kancellár, Olaf Scholz bejelentette, hogy a német védelmi kiadásokat 100 milliárd euróval megemelik. Ez magában foglalja a nukleáris fegyverek hordozására alkalmas F-35-ös vadászgépek vásárlását is.

Agyam racionális része úgy gondolja, hogy ez jó dolog, a németek felnőnek az orosz agresszió új korszakának kihívásához.

A németek túl sokáig nem tették hozzá a méltányos hozzájárulásukat a NATO-hoz – amit a NATO a GDP 2%-ában számolt ki. Egyesek azt mondanák, hogy más országok védelmi kiadásain élősködtek, és a saját kezüket tisztán tartották azzal, hogy másokra bízták a lehetetlen erkölcsi döntések meghozatalát, amelyek olyan diktátorokat tartottak távol, mint Aszad és Putyin.

Az érzelmi oldalam azonban gyászolja az 1981-es németországi szerelmes nyár mostani végét.

Putyin Ukrajna elleni háborúja lerombolta a Németországgal és a hadsereggel kapcsolatos tabukat. A háború után a németek fenntarthattak egy kis hadsereget, amely keletre, a Szovjetunió felé nézett.

A negyvenes évek romjai után az egyfajta alapértelmezett pacifizmus lett a norma.

2019-ben a német kormány még azt az amerikai kérést sem volt hajlandó megfontolni, hogy szárazföldi csapatokat küldjenek Szíriába. Egy évvel korábban a lakosság 72%-a ellenezte a német hadsereg bevetését Aszad ellen, még akkor is, ha az vegyi fegyvereket vet be a saját népe ellen.

„A német pacifizmus itt van, és maradni is fog” – írta a Die Zeit 2019-ben – „és nincs értelme azt kérni az országtól, hogy váljon olyanná, ami nem ő”.

Mindez még inkább rendkívülivé teszi az elmúlt hetek eseményeit.

A német pacifizmus nincs többé.

Németország hamarosan a világ harmadik legnagyobb védelmi költségvetésével fog rendelkezni, az USA és Kína mögött.

Egyesek úgy fogják érezni, hogy ez így van rendjén. Mások számára ez sötét és nyugtalanító emlékeket fog felidézni.

Számomra mindkettőt.

Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.

A Bundeswehr nem tudja megvédeni Németországot

A Bundeswehr szétverése nem a véletlen műve volt: Pontosan illett ahhoz a felfogáshoz, miszerint a német nemzet legfőbb feladata önmagát megszüntetni.