100 éve, 1922. március 1-jén született Jichak Rabin Nobel-békedíjas izraeli politikus, katona és miniszterelnök.
Rabin Jeruzsálemben látta meg a napvilágot, szülei Oroszországból vándoroltak be. Mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, de már középiskolás korában csatlakozott a zsidó állam létrehozásáért küzdő földalatti Hagana mozgalom rohamosztagához, a Palmachhoz. (A Palmach vezetője a későbbi hadügyminiszter, Móse Dajan volt.)
A második világháború után a Palesztinába illegálisan érkező zsidó bevándorlók kiszabadításánál segédkezett, 1946-ban a britek a Gáza-övezetben hat hónapra be is börtönözték.
Az izraeli függetlenségi háború idején (1948-1949) a Jeruzsálemet védő Harel brigád parancsnoka volt, később ő vezényelte 50 ezer palesztin kitelepítését.
A következő két évtizedben egyre magasabb rangokat töltött be a hadseregben. 1964-ben kinevezték vezérkari főnökké, 1967-ben egyik kidolgozója volt a hatnapos háború terveinek.
1968. január 1-jén távozott a katonaságtól, nem sokkal később a kulcsfontosságú washingtoni nagyköveti posztra nevezték ki. 1973-ban tért haza, s a Munkapártban kezdett politizálni. 1973 decemberében lett a Knesszet, a parlament tagja, Golda Meir 1974 áprilisában vette be kormányába munkaügyi miniszterként.
Amikor Meir az 1973-as Jom Kipur háború következtében lemondásra kényszerült, az új arcnak számító Rabint jelölték utódául. Rabin lett az első izraeli miniszterelnök, aki már az ország területén született.
Három évig vezette a kabinetet, erre az időszakra esett az entebbei kommandóakció, amelynek során izraeli egységek Ugandából mentették ki egy palesztinok által eltérített repülőgép izraeli utasait.
1977-ben mondott le, amikor kiderült, hogy felesége illegális bankszámlát tart fenn az Egyesült Államokban. Utóda Simon Peresz külügyminiszter lett, de a Munkapárt elveszítette a következő választást. 1979-ben aláírták az izraeli-egyiptomi békeszerződést.
Rabin 1984-ben tért vissza a Munkapárt-Likud nagykoalíciós kormányába, ahol a védelmi tárcát vezette és 1985-ben ő terjesztette elő a libanoni csapatkivonásról és a biztonsági övezet kialakításáról szóló javaslatot. Amikor azonban 1987-ben a megszállt területeken kirobbant a palesztin felkelés, az intifáda,
Rabin a vasököl politikájával válaszolt, az „ésszel, hatalommal és ütlegekkel” való harc útját választotta.
Rabin ugyanakkor nem zárkózott volna el a palesztinokkal való tárgyalásoktól, de a keményvonalas Likud-párti Jichak Samir kormányfő nem volt hajlandó erre.
Rabin 1992-ben ismét a Munkapárt vezetője, majd a párt választási győzelmét követően Izrael huszonötödik kormányának élén az ország tizenegyedik miniszterelnöke lett. Kormányfői ars poeticáját így fogalmazta meg:
„Zsidó államot akarunk, nem pedig két nemzetből állót”.
Ennek szellemében cselekedett, a legfontosabbnak és a béke zálogának a biztonságot tartotta.
Az egykori héja, a dúsan dekorált és vereséget soha nem szenvedett katonatiszt, belátva, hogy a konfliktusnak nem lehet katonai megoldása, olyan lépésre szánta el magát, amit csak tőle fogadtak el.
1993. szeptember 13-án Washingtonban kezet fogott az addig terroristának minősített Jasszer Arafat PFSZ-vezetővel, és aláírta vele az elvi megállapodást a palesztin autonómiáról.
Rabin, Arafat és Simon Peresz izraeli külügyminiszter ezért a következő évben megkapta a Nobel-békedíjat. Rabin 1994. július 24-én Washingtonban Huszein jordániai királlyal is aláírta a két ország között 46 éve fennálló hadiállapot végét jelentő nyilatkozatot, majd októberben a végleges békeszerződést.
Rabin, Peresz és Arafat 1995. szeptember 28-án állapodott meg a palesztin autonómia kiterjesztéséről szóló békemegállapodásban.
Hat héttel később, 1995. november 4-én Rabint egy tel-avivi békenagygyűlés után meggyilkolta egy szélsőjobboldali zsidó merénylő.
