Desmond Tutura az utókor elsősorban a dél-afrikai apartheid elleni küzdelemben betöltött vezető szerepe miatt fog emlékezni. Az 1984-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett anglikán püspök, aki bátran szólalt fel országa fehér kisebbségi kormánya és a fekete többség kegyetlen elnyomása ellen, az apartheidellenes mozgalom arca volt akkor, amikor vezetőinek többsége – mint például a későbbi dél-afrikai elnök, Nelson Mandela – börtönben ült. Kampánya, amelynek célja az volt, hogy a világ az apartheid-rezsimet erkölcsi páriának tekintse, nemcsak a Dél-Afrikával szembeni bojkott támogatását segítette elő, hanem része volt annak a folyamatnak is, amely elindította azokat az eseményeket, amelyek a rezsim bukásához vezettek. Jonathan Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.
Miután az apartheid-kormány 1990-ben szabadon engedte Mandelát, majd az ország első teljesen szabad választásait követően, 1994-ben átadta a hatalmat az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak, Desmond Tutu elnökölt az Igazság és Megbékélés Bizottságában, amely a fehérek és a feketék által elkövetett atrocitásokat egyaránt megvizsgálta, bár egyikükkel szemben sem tett sokat, és néhány bűnösnek érdemtelenül felmentést adott.
De míg a legtöbb ember ezt csupán lábjegyzetnek tekinti életrajzában, sok zsidó emlékezetében Tutu Izraelhez való hozzáállása az, ami megragadt. Ha az ő életéről elmélkedünk, olyan dilemmával kell szembenéznünk, amely kényelmetlen olvasmány.
Sok fontos jótette nem feledteti azt, hogyan segített támogatást szerezni az antiszemita BDS-mozgalomnak, és hogy olyan retorikát folytatott a zsidókról és a zsidó államról, amely gyakran átlépte a káros sztereotípiák és a delegitimizáció határát.
Ezt megemlíteni egy olyan pillanatban, amikor a világ az ő emlékét ünnepli, egyesek talán ízléstelenségnek tartják. Mégis, bárkiről ki lehet mondani az igazságot, még olyasvalakiről is, aki olyan szorosan kötődik egy igaz ügyhöz, mint Tutu az apartheid elleni küzdelemhez.
Ám mindez különösen igaz az ő esetében, mert a lelkész az apartheid utáni ismertségét Izrael ellen használva nemcsak mélyen káros volt, de nézetei nagyrészt félrevezető állításokon és egyenesen valótlanságokon alapultak.
Ennél is fontosabb, hogy ez azt is illusztrálja, hogy az interszekcionalitásról szóló, egyre népszerűbb elképzelések – az az elképzelés, hogy a világ összes küzdelme könnyesén felosztható elnyomókra és elnyomottakra, és hogy mindazoknak, akiket az utóbbi csoportba sorolnak, mind igazuk van, és ugyanannak az általános erőfeszítésnek a részei, hogy a világot jobb hellyé tegyék – segítettek alátámasztani azt a mítoszt, hogy a palesztin háború a bolygó egyetlen zsidó államának felszámolásáért erkölcsileg egyenértékű az apartheid vagy a „Jim Crow” elleni küzdelemmel a polgárjogok előtti Egyesült Államokban.
Érthető, hogy Tutu a világot a dél-afrikai apartheidben szerzett tapasztalatainak prizmáján keresztül szemlélte. De annak a felfogásnak a felkarolása, hogy a palesztinai arabok helyzete nem különbözik a dél-afrikai nem fehérek helyzetétől, nem csak téves volt, de meg nem érdemelt erkölcsi jóváhagyást adott annak a nagy hazugságnak, amelyet az Izrael ellenes szervezetek terjesztettek arról, hogy Izrael egy „apartheid állam”.
Ennél is rosszabb, ha megnézzük Tutu zsidókról tett kijelentéseit az évek során. Ekkor ugyanis egy olyan embert fedezhetünk fel, aki olyan hozzáállást fogadott el, amely nem egyeztethető össze egy emberjogi mozgalom vezetőjének státuszával.
Ahogy Alan Dershowitz, a Harvard jogi professzora egy évtizeddel ezelőtt Tutu kritikájában megjegyezte, a zsidókról tett szerencsétlen megjegyzései között szerepelt a hagyományos mémek ismétlése arról, hogy a zsidók azt gondolják, „monopóliumuk van Istenre”, amit Jézus (jogosan) elítélt. Amikor a holokausztról beszélt, azt állította, hogy „a gázkamrák” „tisztább halálhoz” vezettek, mint amit az apartheid áldozatai elszenvedtek, noha minden borzalma ellenére az Afrikaner kormányzat nem a nem-fehérek kiirtására, hanem leigázására törekedett.
A témával kapcsolatos összevisszaságának újabb példájaként Tutu azt is követelte, hogy a zsidók „bocsássanak meg a náciknak a holokausztért”. Mégis, úgy tűnt, soha nem volt képes megbocsátani a zsidóknak azért, amit – tévesen – a palesztinok „elnyomásának” nevezett.
Az, hogy Tutu állításai az izraeli gyakorlatról az apartheidhez hasonlítanának hamisak, mindenki számára nyilvánvaló, kivéve az anticionista propagandistákat. Ezzel a nevetséges összehasonlítással ellentétben Izraelben az araboktól nem tagadják meg az egyenlő jogokat a törvények alapján, és nem tiltják meg, hogy a zsidókkal együtt éljenek vagy akár csak utazgassanak, mint anno feketéknek tiltották Dél-Afrikában. Az izraeli arabok egy demokrácia polgárainak minden jogával rendelkeznek.
Manapság például egy arab párt, amely maga is vitatja a zsidók államhoz való jogát, bár vezetője, úgy tűnik, visszakozik ettől az álláspontjától, az izraeli kormányban ül és gyakorolja a hatalmat.
Júdea és Szamária arab lakosságát a Palesztin Hatóság antidemokratikus rezsimje irányítja autonóm módon. Hogy az arabok nem szerveztek önálló államot Izrael mellett – a Hamász zsarnokságától eltekintve Gázában, amely csak nevében nem független állam -, az nem a cionista erőfeszítések miatt van, hogy jogilag alacsonyabb rendű státuszba taszítsák őket. Sokkal inkább azért, mert a konfliktus elmúlt 100 éve alatt következetesen ellenezték a zsidók – akik ma az Izraelben, Júdea és Szamáriában és Gázában élők többségét alkotják, nem pedig a teljes lakosság egy kis kisebbségét, mint a fehérek Dél-Afrikában – jogát arra, hogy államuk legyen, függetlenül attól, hogy hol húzódnak a határai, és elutasítottak minden kompromisszumos ajánlatot, amely a kétállami megoldást jelentette volna.
Tutu nem volt hajlandó elismerni, hogy a palesztinok célja mindig is a zsidó szuverenitás felszámolása volt az ország minden részén, és nem csak a zsidók elűzése Júdeából, Szamáriából és Jeruzsálemből.
Még amikor konkrét eseményekről beszélt is, Tutu retorikája arról, hogy milyen az élet Izraelben, teljesen elszakadt a valóságtól.
Tutu például ellenezte a Fokvárosi Operatársulat 2010-es tel-avivi fellépését, mondván, hogy erre addig nem kerülhet sor, amíg „a régió izraeli és palesztin operabarátai egyenlő esélyekkel és korlátlan hozzáféréssel nem rendelkeznek az előadások látogatásához”. De természetesen az araboknak ugyanolyan joguk van jegyet venni egy előadásra, mint a zsidóknak. És ha a ciszjordániai arabokat – szemben azokkal, akik izraeli állampolgárok – biztonsági ellenőrzéseknek és korlátozásoknak vetik alá, az nem egy olyan merev ideológia miatt van, mint az apartheid, hanem azért, mert az izraeli zsidók olyan terrorakciókat szenvedtek el sorra, amelyek ilyen óvintézkedéseket igényeltek.
Valójában a palesztinok azok, akik a zsidók jelenlétét az ország egyes részein eltűrhetetlen, megbocsáthatatlan bűnnek tekintik. Ők azok, akik azt akarják, hogy azok a területek – ha nem is az egész ország – zsidómentes, azaz zsidó lakosoktól teljesen mentes legyen, akiknek az elképzelései leginkább az apartheid korabeli Dél-Afrika rasszista elképzeléseire hasonlítanak, nem pedig a cionisták.
Tutu azonban nemcsak ragaszkodott a zsidó állam rasszista bojkottjának támogatásához, hanem nem volt hajlandó elfogadni, hogy a Hamász céljai semmiben sem hasonlítanak az ő ANC-jének céljaihoz.
Tutu jól példázta, hogy az interszekcionalitás milyen hamis narratívákat támogat az összes színes bőrű ember küzdelmeinek egységéről alkotott kétes elképzelés nevében. Támogatta a zsidók önrendelkezési jogának megtagadását történelmi hazájukban, annak ellenére, hogy az izraeliek többsége szintén „színesbőrű ember”, mivel nem Európából, hanem a Közel-Keletről és Észak-Afrikából származik.
Miért volt Tutunak ilyen vakfoltja, amikor Izraelről és a zsidókról volt szó? Lehet, hogy nem tekintette magát antiszemitának. De mint olyan ember, akinek egész életét az elnyomók ellen küzdő kisebbségek gondolata kötötte le, könnyű volt számára, ahogyan azt az interszekcionalitás megköveteli, minden konfliktust egyformának látni. Izrael nem tökéletes, de nem érdemelte meg Tutu elítélő viselkedését.
Nincs mentség arra, hogy összekeverte saját tapasztalatait egy olyan palesztin nemzeti mozgalom ügyével, amelynek identitása elválaszthatatlanul összefonódik az Izrael kiirtásáért folytatott háborúval, és nem az igazságosságért folytatott küzdelemmel. Ezzel a gyűlölet és az intolerancia oldalára állt.
Tehát emlékeznünk kell Tutu apartheid elleni hősiességére, de ez nem menti fel az Izrael és a zsidók elleni gyűlölet igazolására tett erőfeszítéseit.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.