Büszke magyarként érvel Izrael mellett, New Yorkban csinált nevet magának a zsidó közösségben, és túlélt több terrortámadást. Ki Gulyás Virág, hogyan lett Izrael támogatója és milyen út vezetett a balettől a cionista aktivizmusig? Interjúnk!
Az olvasóink már ismerhetik markáns cionista publicisztikádat, és sok követőd van a Facebook-oldaladon, aminek a neve Almost Jewish. Talán mégis kevesen tudják: ki Gulyás Virág, honnan jön, hogyan lett belőle nagy Izrael-barát aktivista?
Az utam egyáltalán nem volt egyenes. Mindig meg is szoktam mondani, és le is írtam, hogy elég antiszemita beállítottságú háttérből érkeztem. Szerintem legalább kétféle antiszemita létezik: van, aki tudatosan zsidógyűlölő, meghitten az, és van, aki nem tud jobbat, nem ismeri a részleteket, zsidóvicceken nő fel. Én ebből a körből származom. Sokat gondolkodtam, hogy miért csak a zsidó sztereotípiákat ismertem, és a mai napig nem tudom megmondani, hogy ez honnan jött. Nem igazán hallottam a családban, az iskolában se ezt mondták, de mégis így nőttem fel. Ezt nehéz elképzelni a mai generációnak, mert ma ott van a közösségi média, és az van hozzád közel, amit akarsz. Amikor én nőttem fel, még nem volt internet és közösségi média, és ami beszüremlett, az építette fel az egyéniségedet és a gondolatvilágodat. Én nem tudtam semmi mást a zsidókról, csak néha láttam, hogy a Kazinczy utcában, a balettintézetem mellett sétálnak az ortodox zsidók.
Teltek az évek, mindig távolinak tűnt Izrael. Amikor 2011-ben kikerültem először Izraelbe, nem is akartam kimenni – nem titok, hogy egy fiú miatt mentem. De még akkor sem tudtam volna megmondani, hogy miért vannak averzióim, igaz akkor még nem is érdekelt az ok. Első alkalommal 2-3 hetet töltöttem ott, és ekkor valami elindult bennem. Feltettem a kérdést: miért vannak sztereotípiáim? Izrael szuper hely volt turistaként, sokszor visszamentem később is, és egyre inkább mélyült a dolog. Először csak érzelmi, később már szellemi érdeklődés is volt. Miért is gondolok negatívan a zsidókra? Feltettem magamnak a kemény kérdéseket. 2012-ben írtam egy cikket, és rögtön nagyon népszerű lett, 200 üzenetre keltem fel, amiket rabbik, szekuláris emberek, professzorok írtak. Megdöbbentem, hogy az én saját útkeresésem valakit érdekelhet! Később is jártam Izraelben, azóta már 20 alkalommal tértem vissza, és ott lenni európaiként, látni a fegyvereket megdöbbentő volt, teljesen más világ. 2014 nagy fordulópont volt, hiszen pont kint voltam, amikor a három srácot elrabolták, és kitört a nagy, majdnem háborús helyzet.
Mikor először kellett rohanni, mert szólt a sziréna, megértettem, mit jelentett békében felnőni. Így kezdtem el feltenni a kérdéseket.
Most Amerikában élsz, de korábban voltál Brüsszelben is, és előtte Svájcban, ha jól tudom. Hogyan kerültél ennyi országba?
Idehaza a Magyar Táncművészeti Főiskolán végeztem. Kaphattam volna szerződést itthon az Operaházhoz, de én kimentem Svájcba. Mindig is rebellis alkat voltam, én voltam az első lány, aki inkább a külföldet választotta. Svájcban 2,5 évet voltam, felvettek Royal Danish Ballet-be, de tudtam, hogy abba akarom hagyni a táncot. Volt egyfajta kettősség bennem, valamit akartam csinálni az agyammal is. A táncművészekről él a sztereotípia, hogy buták vagyunk, és ez mindig zavart, mert művelt családból származom, sokat olvastam, és mégis lenéztek. Ezért először nemzetközi kapcsolatokból szereztem BA-t, diplomata lettem, a brüsszeli állandó EU-s képviseleten dolgoztam, mikor Magyarország volt a soros elnök 2010-’11-ben. Utána kint maradtam Brüsszelben, 6 évig éltem ott, különböző EU-s ügynökségeken voltam kommunikációs menedzser. 2016-ban is éppen ott voltam a repülőtéren, amikor robbantottak. Másnap bementem dolgozni, és a kollégáim – mint nyugat-európaiak – arról beszéltek, hogy a mi felelősségünk, hogy megtámadtak. Én pedig, aki éppen túléltem a támadást, kérdeztem, miről beszélnek? Az volt a válasz, hogy „hát nem integráltuk őket”. Pedig harmadik generációs belgákról beszéltünk, akik kint éltek, beszélték a nyelvet. Én nem beszéltem franciául, de mégsem lettem terrorista.
Nyugat-Európában tehát olyan szintű kulturális és morális sokk ért, hogy inkább Amerikába jöttem.
2016-ban költöztem New Yorkba, ahol megszereztem a második MA diplomámat, itt zsidó és közel-keleti történelemből a Touro College-n.
Nem ellentmondásos, hogy hazafias emberként mégsem Magyarországon boldogultál?
Európában nem találtam a helyemet. Nagyon hazaszerető patrióta vagyok, de otthon azt tapasztaltam, hogy az interjúkon ilyen kérdésekkel szembesültem: „Szóval ha a baletted abbahagytad, akkor majd ezt is abbahagyod?” Nem értették meg, hogy ha az ember karriert vált, attól az még nem egy buktató. Lehet, hogy nagyon is jó voltál benne, mégis abbahagytad! Az én sztorimra Amerikában viszont az volt a reakció, hogy „úristen, mennyire szuper, hogy ennyi dolgot csináltál, mennyi mindent elérhetsz még!” Itt az én sokoldalú hátterem jobban érvényesül, tudok vele mit kezdeni. Kijöttem úgy, hogy se családom, se senkim nem volt, és ma bátran és szemrebbenés nélkül mondhatom, hogy a zsidó közösségben nevem lett. Pár év alatt felépítettem valami olyat, amit nem hittem volna, hogy lehetséges. És ebben a magyar szerepemnek is nagy része van.
Miért különleges kint, hogy magyar vagy?
Az igazság az, hogy teljesen belemerültem abba, hogy Izraelt védtem. 2017-ben közölték az első cikkemet magyarul – éppen te fordítottad le –, és ezt követően kezdtek megkeresni, hogy mit gondolok Magyarországról, a magyar zsidókról vagy a magyar-izraeli kapcsolatokról. Magyarnak lenni külföldön ma nem könnyű, pláne a szerep, amit vállaltam: cionista, konzervatív, fehér, nő és magyar. Nagy támadási felületek ezek minden oldalról. Egy biztos, ma minden külföldi interjúmat úgy kezdem, hogy magyar vagyok és ahol csak tudom, próbálom helyretenni a sok „fake newst” Magyarországról.
Volt, hogy a magyar származásoddal támadtak?
Nagyon is sokszor támadtak azzal, hogy magyar vagyok, mind zsidó, mind nem-zsidó oldalról.
Ahhoz, hogy büszke magyar legyél külföldön, vastag bőr kell.
A támadás úgy kezdődik, hogy „ha magyar vagy, akkor nem szeretünk, mert Orbán is magyar. Őt nem szeretjük, nem szeretünk téged”. Igazából ugyanez a logika érvényesül a BDS részéről a zsidó diákokkal szemben az egyetemeken: mivel zsidó vagy, ezért felelős vagy Izrael tetteiért. Ugyanezzel a logikával támadtak engem is! És persze felmerültek ilyen vádak is, hogy a magyarok máig mind felelősek a holokausztért, hogy a vérünkben van az antiszemitizmus… Mikor ezt egy holokauszt-túlélő mondta nekem, erős morális kérdéssel szembesültem, hogy kijavíthatom-e: nem, mi fiatalok nem vagyunk felelősek olyasvalamiért, ami akkor történt, amikor mi még nem éltünk. De rájöttem, hogy túl sok mindenen túlment, az ő családját magyarok vitték el, inkább nem vitatkoztam vele.
Mennyire vannak tisztában kint a diákok az európai történelemmel? El kell nekik magyarázni, mi a nácizmus és a kommunizmus?
Semmit sem tudnak utóbbiról, el kell nekik magyarázni, hogy a kommunizmus nem jó dolog. Mikor például a Columbia Egyetemen tartottam előadást, sok diák mondta, hogy nekik ez a céljuk, hogy Amerikában szocializmus legyen. A kommunizmus szerintük ingyen kenyér és egyenlőség. De eszükbe sem jutnak a részletek. Ez leginkább a presztízses, gazdag egyetemekre jellemző, ahol azt hinné az ember, hogy az elitet nevelik. Ahol én tanultam, kicsit más hely volt. Az egyetem zsidó alapítású, és mindenki zsidó volt, szinte én voltam egyedül nem-zsidó. Ott azért másképp látták a dolgokat. Vagy vegyük például az ’56-osokat, akiknek a szüleik akkor mentek ki. De akik nem kelet-európaiak vagy nem zsidók, vagy nem hallottak a kommunizmusról, teljesen más világban élnek. Mindenki el van foglalva a fehér privilégiummal, de amit nem tudnak, hogy Amerikában születni a legnagyobb privilégium. Ki van privilegizáltabb helyzetben: egy afrikai vagy egy amerikai fekete? Az amerikaiak fel sem fogják, mit jelent, hogy nem tudtál cenzúra nélkül újságot írni, hogy milyen rendszerbe születtek bele a szüleink.
A világ közben felgyorsult, mindenkinek van véleménye, és a közösségi média ebben igazán nagy fertő. Mindenki szörnyen felületes.
Tegnap már több százan voltak Torontóban az utcán, palesztin zászlót lengetve, hogy meg kell menteni a palesztinokat – miközben több száz rakétát lőttek Izraelre!
Milyen fogadtatásban részesülsz, amikor hazajössz a fenti élményekkel? Hogyan tekintenek itthon egy magyar hazafira, aki cionista is?
Vannak, akik megértik azért. A felszínen még biztosan mozog a zsidókkal szembeni érdektelenség. Ha kimondom, hogy cionizmus, akkor kapok hideget, meleget. A cionizmusnak van egy negatív kicsengése. Pedig – leegyszerűsítve – ez semmiben nem más, mint büszke magyarnak lenni, mint amiről 1848 vagy 1956 szólt: arról szól, hogy legyünk szabadok! A cionizmus ugyanerről szól, csak más szót használnak rá. Annyiról szól a gondolat, hogy legyen egy saját ország.
Én úgy látom, hogy fontos fordulópont volt a 2015-ös migrációs válság is.
Tudni kell, hogy a migrációs kérdés nem kimondottan „zsidókérdés”.
Ami a zsidókkal kezdődik, az sosem áll meg a zsidókkal.
Amit Izrael évtizedek óta eltűr, és ma is eltűr, az Európában most kezd megjelenni, lásd a terrortámadásokat. Ha pedig valaki elkezdi firtatni, honnan jöttek a támadók, akkor az iszlamofóbia vádja éri. Pedig nem iszlamofóbia megállapítani, hogy szinte az összes támadás elkövetője iszlamista volt. Aki ezt kimondja, arra lesújt az eltörléskultúra. Nehéz újságírónak vagy aktivistának lenni ma, mert az eltörléskultúra él és virul. Pár hónapja írtam egy cikket arról, hogy az eltörléskultúra lényegében az ember emberi mivoltával megy szembe, azzal, hogy az ember változik. Biztos mondtam én is olyasmit 15 évesen, amit ma nem úgy gondolnék, és biztosan ma is mondok olyat, amit majd 50 évesen másképp látok majd. Amit az eltörléskultúra figyelmen kívül hagy, az az emberi fejlődés.
Mivel töltöd az idődet most?
Többek közöz End Jew Hatred mozgalom egyik vezető tagja vagyok. Lényegében a BLM-mozgalmat próbáljuk másolni olyan értelemben, hogy ők sem a semmiből lettek. Ez a mozgalom 5-6 éven át nőtt a föld alatt, időt töltöttek a stratégia, szlogenek kidolgozásával. Sajnos a zsidó oldalon nincsen konzekvencia, felháborodás, ha megölnek egy zsidót. Van némi tiltakozás, de ennyi. Nézzük csak meg Franciaországban a Sarah Halimi-ügyet! A palesztinok bezzeg tudnak mozgósítani, az üzletek elleni és egyetemi bojkottra tömegeket szednek össze. Nyilván az is benne van, hogy a fiatalok szívesen tüntetnek, és ezek a nézetek főleg köztük népszerűek. Egy teljes generáció ilyen felületes nézeteken nő fel.
