A holokausztról szóló viták éppen olyan idősek, mint maga a holokauszt. De mégis miért törekszenek egyes narratívák kizárólagosságra, és miért nem kapnak teret más értelmezések?
1942 szeptemberében egy Mordekaj Senhabi nevű palesztinai szocialista-cionista javaslatot tett, miszerint a Zsidó Nemzeti Alap (Keren Hajeszod) állítson fel egy emlékművet a németek által Európában legyilkolt zsidóknak, „Izrael (népe) háborús halottainak és hőseinek”. Nem sokkal később létre is hozták az intézményt, mely a Jad Vasem nevet kapta. Talán meglepő, talán nem, de
a világ legismertebb holokauszt-múzeumának ötlete még azelőtt megfogant, hogy például a magyar holokauszt áldozatainak döntő többsége meghalt volna.
Az áldozatokra persze egyesek nem csak emlékezni akartak, de a napi politikába is bekeverték őket. A neves jobboldali cionista vezér, Ze’év Vlagyimir Zsabotyinszkij fia, Eri ugyanebben az évben azzal fenyegette Hayim Greenberget, az amerikai baloldali cionisták emblematikus alakját, hogy „feltárja csontvázaikat a szekrényben”, mint például „[Chaim] Arlozorov transzfer-szerződését Németországgal”. Ismét: a holokauszt még véget sem ért, de a tengerentúli cionista belpolitikában egymás zsarolására lehetett használni az annak során elkövetett bakikat vagy ellentmondásos lépéseket.
A holokauszt-emlékezet vitáinak vagy széles közönség előtt zajló diskurálásainak persze magyar vonatkozása is volt. 1943 június végén a XXII. (szegedi) neológ izraelita községkerület közgyűlésén hangzottak el érdekfeszítő sorok. Pap Róbert hitközségi és községkerületi elnök itt arról beszélt – miután megemlékezett Horthy István kormányzóhelyettes haláláról –, hogy
„a mi hittestvéreink is ott viaskodtak a kötelességteljesítés mezején és közülük sokan nem jönnek vissza többet. (…) Becsüljük meg mindannyiuk emlékét és higgyük, hogy eljön az idő, amikor a mi harctéren elhalt hittestvéreink is a nemzet halottaivá fognak felmagasztosulni”.
Pap természetesen a munkaszolgálatos halottakról beszélt így, akiket utólag természetesen a holokauszt, és nem valamifajta „nemes háború” áldozatainak tekintünk.
Ennél messzebb is ment Leitner Sándor nagyváradi ortodox hitközségi elnök, aki egyenesen egy munkaszolgálaton elhunytakra emlékező oszlop felépítésére tett javaslatot valamivel korábban, 1942 decemberében – azaz egy holokauszt-emlékművet akart állítani, bár ekkor még maga sem tudhatta, hogy egyszer így utalnak majd az efféle szobrokra. Sem Pap, sem Leitner nem tudhatta, hogy ők maguk egyszer majd a holokauszt-történetírás „fekete lapjaira” kerülnek majd a helyi zsidó tanácsok elnökeiként.
Miért érdekesek számunkra a fenti – kissé különös – források? A fentiek azt mutatják, hogy a holokauszt-emlékezetről már akkor is vitatkoztak, amikor az eseménysor még le sem zárult. Sőt: olyanok is javaslatokat tettek az emlékezet módjaira, akik – akaratukon kívül – maguk is az események – erőszakkal kényszerített és vitatható mértékű – részeseivé váltak. A fenti nézetek ma kétségkívül meglepők: elvégre – eltekintve bizonyos szélsőbaloldali köröktől, például London volt brit munkáspárti polgármesterétől vagy az Átlátszó egy szerzőjétől – senki sem gondolja komolyan, hogy – nagy vonalakban summázva – a gonosz cionisták feláldozták a világ zsidóságát Izraelért. Ami Eri Zsabotyinszkij számára politikai evidencia volt, az ma már jóformán a btk. határán mozgó teoréma. Hasonlóan meglepődnénk, ha valaki a munkaszolgálatosok halálát úgy írná le, mint a közös hazáért hozott önzetlen áldozatot – pedig ez Pap Róbert számára ugyanilyen evidencia volt.
Ebből tehát megérthető, hogy az emlékezet – és a holokauszt emlékezete is – mindig változik. Ez nem a dekonstrukció nézete, hanem egy az emberi természetből és a dolgok jellegéből fakadó jelenség.
Biztosan elmondható például, hogy nem gondolkodhatunk ma már ugyanúgy a magyar zsidó vezetés kollaborációval vádolt tagjairól, mint akár néhány évvel ezelőtt – gondoljunk csak arra a konstruktív és fontos cikkre, amit Pelle János történész írt lapunk hasábjaira Rubányi Imre munkaszolgálatos orvosról, akit a népbíróság első fokon a holokausztban való részesség abszurd vádjában talált bűnösnek. Dan Porat izraeli történész nemrég megjelent könyve hasonló fontos kérdéseket boncolgat. A legkevésbé sem ismerünk tehát minden tényt, bár a történet nagy vonalakban ismert, folyamatosan tárnak fel új részleteket kutatások, melyek segítenek árnyalni és részletesebbé tenni a képet.
76 évvel Auschwitz felszabadítása után fel lehet tenni a kérdés: ördögtől való gondolat, hogy a holokauszt emlékezetét sem „birtokolhatja” örökké egyetlen ideológia, intézet vagy történészi klikk? A holokauszt emlékezetének kisajátítására több kísérlet is történt a múltban, gondoljunk csak arra a radikális nézetre, melyet egyes izraeli cionisták fogalmaztak meg, s mely úgy gondolt az áldozatokra, mint a „vágóhídra menő birkákra”, az „új cionista ember” ellentétjeire. (A hírhedt „Kasztner-perben” a magyar-zsidó embermentő vádlója, Smuel Tamir például így rontott a tanúként megjelent Freudiger Fülöpre, a fővárosi zsidó tanács ortodox tagjára: „az ön mentalitása (…) a diaszpóra-zsidók mentalitása”. „Létezik egyáltalán ilyen?” – kérdezett vissza a megilletődött Freudiger. „Szerintem igen” – felelte Tamir, megfeledkezve a tényről, hogy maga Freudiger is a cionista ügy halk, de elkötelezett támogatója volt – vagy talán nem is tudva róla. Ezért is lett volna fontos megismernie a tényeket narratívájának felállítása előtt…).
Ezek az értelmezési keretek mára diszkreditálódtak, mégsem mondaná senki, hogy a lelkes cionista Senhabi és Tamir, vagy a túlélő Pap „tagadták” vagy „torzították” a holokausztot. Egyszerűen más dolgokat tartottak fontosnak, vagy más hangsúlyokra igényt tartó társadalmi erők befolyásolták őket. A Jad Vasem létrehozásakor például a fő tárlat kialakítói nem érezhették fontosnak a vallásos zsidóság szenvedéseit, hiszen azokra alig utalnak néhány helyen. Kérdéses, hogy ma, a csendes „hárédi forradalom” után, vagy a közelgő demográfiai forradalom után tartható lesz-e a vallásos zsidóság ilyetén kiszorítása a holokauszt-emlékezetből?
Hasonló, napjainkban divatos értelmezési keretként lehet utalni a liberális demokrata narratívára, melynek torz végső következménye a szíriai kislánnyá maszkírozott Anne Frank. Tekintve napjaink növekvő nyugat- és észak-európai antiszemita atrocitás-hullámát, meddig fogja vajon megnyugtatni a golyóálló üvegek és rendőrautók mögé barikádozott nyugati zsidó közösségeket a propaganda, miszerint ne érezzék rosszul magukat, mert legalább jó emberek, és befogadták „napjaink Anne Frankját”?
A fentiek világos konklúziója, hogy senki sem sajátíthatja ki a holokauszt emlékezetét, egyetlen narratíva sem tarthat igényt egyeduralomra.
A holokauszt emlékezete senkinek sem a privát tulajdona, hogy politikai üzeneteket támasszon vele alá. Egyetlen magyarázat vagy interpretáció sem szolgálhat teljes magyarázattal vagy „megoldással”. Éppen ezért tehát mindegyik interpretációnak – nyilván kizárva a tagadó, relativizáló, vagy antiszemita olvasatokat – lehetőséget kell adni. S ami talán a legfontosabb: a holokauszt emlékét távol kell tartani a jobb és baloldal politikai csatározásának napi szennyétől, hiszen ez a holokauszt emlékét holmi nyelvi képpé silányítja, mellyel aztán a – talán – jó szándékú, provokálni akaró publicisták és politikusok a leadott karakterszám és az elérni kívánt hatás érdekében élnek.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.