„Mit kellett tenned a túléléshez?”

Ezt a szörnyű, nehezen megválaszolható kérdést 1948-ban tették fel egy prágai születésű írónőnek, Izraelbe alijázó Ruth Bondinak az ismerősei, amikor elmondta, hogy a felszabadulásig több koncentrációs táborban is fogoly volt. Ezzel az emlékkel együtt felidézte, ő mit érzett ekkor: „És a szemükben ott égett a gyanú egy szikrája: Kápó? Prostituált?” Pelle János recenziója.

A holokauszt kollaborációval gyanúsított túlélőit Izraelben körülvevő gyanakvásról, a lefolytatott perekről szól Dán Porat Keserű számvetés című könyve, mely az izraeli levéltárak sokáig zárolt anyagai, rendőrnyomozati akták és bírósági jegyzőkönyvek, valamint a korabeli sajtó cikkei alapján készült, s több, figyelemre méltó, magyar vonatkozású ügyet is bemutat. Mielőtt azonban ezt az igazán érdekes könyvet méltatom, érdemes tágabb összefüggésben is szólni arról a precedens nélküli jogi környezetről, melyben az úgynevezett „kápó-perek” lezajlottak.

A Németországban 1935 szeptember 15-én egyhangú szavazással elfogadott elfogadott u.n. „nürnbergi törvények”, melyeket azután a „Harmadik Birodalommal” szövetséges országok egy részének törvénykezése is átvett, megfosztotta a zsidókat állampolgárságuktól. Ezzel ideológiai érvekre hivatkozva, formálisan „törvényen kívül” helyezték őket, vagyis azokat a jogi garanciákat, melyek addig az életüket és a vagyonukat védték, eltörölték.

Mindebből következett, hogy a holokauszt során a zsidó nép ellen végrehajtott bűncselekményekre semmiféle törvényes szankció nem vonatkozott Németországban, a Wehrmacht által megszállt területeken, így Lengyelországban, a balti államokban vagy Ukrajnában, de például Szlovákiában sem.

Így az ezeken a területeken elkövetett népirtás elkövetői felett nemzetközi bíróságnak kellett volna ítélkeznie. Ezt azonban az 1945 őszétől Nürnbergben ülésező nemzetközi bíróság nem vállalta fel, hiszen a genocídiumot, mint bűncselekményt csak 1948-ban kodifikálta az ENSZ egy, a tagállamok által elfogadott egyezménnyel.

Európában csak lassan állt helyre a jogrend, és különösen Kelet- és Közép-Európában, ahol a közel hatmillió zsidó áldozat többsége származott, a politika kezdettől fogva áthatotta és eltorzította a felelősségre vonást. Ilyen viszonyok között teljesen érthető, hogy a koncentrációs túlélői maguk bírálták el azoknak a viselkedését, akiket a gyilkosokkal való együttműködéssel gyanúsítottak. „Becsületbíróság” elé állították azokat a zsidó „tisztségviselőket”, akik velük együtt tértek vissza őseik földjére, Izraelbe. Ezek mindenekelőtt a gettókban átmenetileg döntéseket hozó Zsidó Tanácsok tagjai, az ő megbízásukból működő „rendfenntartó” zsidó rendőrök, illetve a koncentrációs táborok kápói voltak. Az életben maradtak különösen az utóbbiakat gyűlölték, gyilkosok bűntársainak tartották őket.

Zsidótanács-elnök a népügyészség célkeresztjében

Miért vádolta a népügyészség a kaposvári zsidó tanács elnökét a második világháborúba való sodródás segítésével? Veszprémy László Bernát írása.

Már az úgynevezett DP-táborokban (a Nyugat-Európában a hontalan személyek számára az amerikai hadsereg által fenntartott táborokban) ítéletet mondtak a „bűnössé vált” zsidók felett.

Ez a gyakorlat folytatódott Izraelben a függetlenség kikiáltása, 1948 májusa után, s tartott az ötvenes végéig, valójában az 1961-es Eichmann-perig, mely tudatosította az új állam polgáraiban a holokauszt valódi dimenzióit, és véglegesen kialakította annak a törvénykezésnek a kereteit, mely lehetővé teszi az ítélkezést népirtás valódi felelősei felett.

Így a zsidó „tisztségviselők” izraeli felelősségre vonását, melynek során a legsúlyosabb ítélet Jechezkel Jungster, a gross-roseni koncentrációs tábor „gonosz kápója” ellen hozták. Őt előbb halálra, majd  fellebbezés után  nyolc és fél évi börtönre ítélték az 1950-ben hozott, a „nácikat és kollaboránsokat büntető törvény” alapján. Itt érdemes megjegyezni, hogy Gross-Rosenben a Debrecenből deportált Roth Miklós is megfordult, és így írt le egy külső kommandót vezető auschwitzi kápót:

„Mindig feketébe öltözött óriás, szörnyű alak volt. Sok fogollyal végzett az ereje és a szadizmusa. Amikor munka után visszatértek a táborba, gyakran láttuk, hogy a foglyok valamelyik társuk élettelen testtét vonszolják.”

De vajon kit terhelt a felelősség azért, hogy zsidók ennyire eltorzultak, és a társaikat gyilkolták? A nácik hozták létre azt a gyilkoló mechanizmust, mely „rutinszerűen” hajtott végre kollektív megtorlásokat, és arra kényszerítette a Zsidó Tanácsok tagjait, hogy az áldozatok újabb és újabb tömegeit szolgáltassa ki a pusztulásnak. És ők ezt megtették, abban a reményben, hogy a többiek számára időt nyerhetnek az élethez… Míg végre rá kellett döbbenniük arra, hogy rájuk is, mindenkire halál vár.

Lehet-e a csodálni, hogy a koncentrációs táborokban, ahol az élelem legföljebb a vegetáláshoz volt elég, a munkavégzéshez semmiképp, egyesek, akiknek a családtagjait előzőleg elvesztették, maguk is elállatiasodtak? Ehhez a felismeréshez azonban csak az ötvenes évek elejére jutott el az izraeli igazságszolgáltatás, amikor legalábbis nagy körvonalakban fény derült az ördögi tervre, amit a nácik a zsidó nép kiirtására megvalósítottak.

Addig azonban számos, mai szemmel nézve vitatható ítélet született Izraelben, a „zsidó tisztségviselők” ellen, akik a zsidó államban kezdtek új életet.

Ezek közül magyar szempontból a leghírhedtebb a „Kasztner-ügy” volt, mely ráadásul összefüggött a korai izraeli belpolitikával, a kormányzó MAPAI (Izraeli Munkáspárt) és a MAPAM (Egyesült Munkáspárt) közötti politikai harccal is. Az előbbi az államalapító Ben Gurion szociáldemokrata irányzatú pártja volt, az utóbbi pedig tőle balra állt, és a kommunista párttal rokonszenvezett. Kasztner Rudolf alijázása után a MAPAI államtitkára volt, és Jungster elítélése után, 1952-ben egy Grünwald Malakiel nevű, 1938-ban Bécsből kivándorolt zsidó kampányt kezdett ellene, a nácikkal való kollaborálással vádolva őt.

Kasztner a „Zsidó Mentőbizottság” vezetőjeként, a nácikkal való alkudozás után 1685 zsidót menekített Svájcba, akiknek többsége fizetett az „utazásért”. Grünwald azzal vádolta őt, hogy a többi magyarországi zsidó áldozatot tudatosan megtévesztette, azért mentek, „mint a birkák a vágóhidra”. A per formálisan rágalmazás miatt folyt, és 1955 júniusában Halévi bíró felmentette Grünwaldot, amit a sajtó így kommentált: „A bíróság döntött: a MAPAI, egy a mentőbizottságban ténykedő híve és knesszetjelöltje, R. Kasztner eladta a lelkét a Sátánnak és quisling volt”. Ettől az uszító kampány felerősödött, és oda vezetett. hogy Kasztnert 1957 március negyedikén, éjfél tájban, azután, hogy hazament a magyar nyelvű izraeli újság, az Új Kelet szerkesztőségéből egy Zeev Ekstein nevű férfi agyonlőtte.

1958 januárjában az izraeli Legfelsőbb Bíróság újra tárgyalta Kasztner ügyét. A felülvizsgálat során „Simon Agranat bíró azt a véleményét fogalmazta meg, hogy a bíróság nem képes belehelyezkedni abba a helyzetbe és azok közé a körülmények közé, amelyben és amelyek között a per főszereplői tíz évvel korábban Magyarországon cselekedtek. Egy szaktörténészekből álló bizottság jobban hozzá tudott volna férni a történelmi forrásokhoz és jobb eséllyel tárta volna fel az igazságot, állította. Ez volt az első alkalom, amikor a bíróság elismerte: lehetetlen bíróság elé állítani bizonyos embereket, akik a háborús évek körülményei között éltek és hoztak döntéseket.”

Mit olvastak a Neokohn szerzői 2020-ban?

Új magyar és angol könyveket mutatunk be, de klasszikusokat is felelevenítünk a 2020-as polgári év zárásaként. A Neokohn szerzőinek könyvajánlója.