Feltáratlan forrásanyagok hiányában továbbra is homály fedi a magyar zsidók gettósításának és vagyonuk elrablásának pontos történetét – hangzott el egy budapesti történész fórumon.
1944-ben, a német csapatok bevonulását követően a magyar közigazgatás „rugalmas alkalmazkodásával, hihetetlen gyors folyamatként” alakítottak ki mintegy 160 gettót és 20 gyűjtőtábort a magyar ajkú zsidóság elkülönítésére – állapították meg a Holokauszt Emlékközpont rendezvényén.
A Páva utcai intézmény mintha kezdené megtalálni valós szerepét és betölteni társadalmi küldetését. Az utóbbi hónapokban több érdekes eseményt is szerveztek az év elején kinevezett Kovács Tamás igazgatása alatt szellemi vérfrissítést kapott intézményben.
Legutóbb egyik fontos kiállításuk megnyitójára számos külföldi diplomata mellett az amerikai nagykövet is eljött. Őt a Neokohn is elcsípte.
A mostani rendezvény inkább egy szűkebb szakmai közönség számára szerveződhetett – gondolhatnánk az egyik kis terem alig 20 fős közönségéből, pedig a téma nagyobb nyilvánosság számára is érdekes lehetett volna. A Gettósítás Magyarországon
Meghívott vendégei ugyan nem tartoznak (még) a magyar holokauszt ismertebb szakértői közé, ezzel együtt kutatómunkájuk során három különböző földrajzi régió – Kárpátalja, Duna-Tisza köze és Nógrád megye – zsidóságának múltjával és tragédiájával is alaposabban foglalkoztak.
A szakemberek a német megszállók és magyar segítőik által kidolgozott menetrend hasonlóságait elemezték. A moderátor kérésére elsőként tájegységek szerint mutatták be a zsidók helytörténeti sajátosságait, különös tekintettel az elmúlt 2-300 évre. Majd annak tükrében ismertették a német-magyar kooperáció következményeként 1944 tavaszán-nyarán, alig pár hónap alatt kifosztott és halálraítélt zsidók történeteit.
Tyekvicska Árpád, a Balassagyarmati Városi Könyvtár munkatársa, aki a közelmúltban egy külön monográfiát is készített egyik kollégájával a témáról, azt emelte ki, hogy a régió három meghatározó városának – Salgótarjánnak, Balassagyarmatnak és Losoncnak – csaknem kétharmada volt zsidó polgár, akik nagyban hozzájárultak a települések gazdasági és kulturális fellendítéséhez.
Habár az 1930-as évek közepéig „viszonylagos harmónia jellemezte a magyar zsidóság együttélését a többségi társadalommal”, azért számukra a zsidógyűlölet jelei már az 1882-es tiszaeszlári vérvádat követő pogrom alkalmával megjelentek. Sőt, később, 1919-ben is voltak erőszakos, gyilkosságokkal is végződő vandál antiszemita cselekmények.
-– ismertette Tyekvicska.
Végső István, a Duna-Tisza közének zsidóságát kutató történész elsősorban azt állapította meg, hogy bár Cegléd és Kiskunhalas adott az országnak hírhedt antiszemita parlamenti képviselőket, és voltak erős nyilas elköteleződésűek is a régióban, a zsidók alapvetően respektált és a közösségbe integrált szerepet betöltött polgárokként lehettek részesei a társadalomnak. Még akkor is, ha Végső szerint a „többségében neológ zsidók inkább tömbökben éltek.”
Akárcsak Végső, úgy Kosztyó Gyula, az este harmadik meghívott előadója is a Clio Intézet tudományos munkatársaként vett részt a beszélgetésen. A fiatal történész Kárpátaljáról érkezett.
A kárpátaljai zsidóság lélekszáma az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint 110 ezer fő volt, a történész azonban 95 ezer főben adta meg a közösség létszámát, s így ők adták a helyi lakosság 14 százalékát. Ebből csaknem kétharmadnyian falvakban éltek – mindössze egyharmadnyi kárpátaljai zsidó lakott a városokban.
— mondta a kutató, aki szerint ezek a zsidók antiszemita előítéleteket főként a velük élő ruszinok részéről tapasztaltak a nagy gazdasági világválságot követően.
Magyarország abban mindenképpen különbözött a megszállt vagy náci-csatlós más európai országok többségétől, hogy a területén élő zsidókat 1944-ig nagy tömegben nem hurcolták el, 1944-ben mégis azzal vált hírhedtté, hogy az addig biztonságosnak hitt körülmények között példátlan gyorsasággal és hatékonysággal deportálták őket.
Ehhez kellett az is, hogy a korábbi „lazább körülmények között felügyelő” államrendőrséget egy „idegen, új helyszínre vezényelt, radikális csendőrség” váltsa fel a terepmunkálatokkal.
A darutollasok „brutális nyomozóikkal, verőszobáikkal, a zsidó vagyon utáni éhségükkel” egy sokkal agresszívabb, egyben hatékonyabb rendszert honosítottak meg — mondta Tyekvicska Árpád, hangsúlyozva, hogy az egész elkülönítés és a deportálás „hihetetlen gyors folyamat volt”, ami azzal is magyarázható, hogy végtére is a „magyar közigazgatás rugalmasan alkalmazkodott”, különösen Baky László és Endre László államtitkárok „aktív pressziójának is köszönhetően.”
Azt a tényt, hogy az antiszemita belügyi vezetők, a Hitler-báb Sztójay-kormány áldásával háborús bűnökre szövetkeztek, senki nem vitatta, és mindhárom történész egyetértett abban is, hogy alapvetően egyértelmű német dominancia jellemezte a megszállás utáni gettósítás szerkezeti és szervezeti megvalósítását.
A hallatlan tempóban levezényelt elkülönítés sok esetben kaotikus állapotokat idézett elő Magyarországon. Erről beszélt Végső István, aki szerint ennek elsősorban logisztikai okai lehettek: akadtak olyan települések (például Szekszárd vagy Hódmezővásárhely), ahol a gettóban például szabadon lehetett ki-és bejárkálni, lévén nem volt zárható kapura idejük, energiájuk a város vezetőinek, akik Budapestről reméltek anyagi támogatást ahhoz, hogy „szakszerűen kivitelezhessék” a zsidókat likvidálandó állami intézkedéseket.
Végső szót ejtett a gettókról és a gyűjtőtáborokról is. Mint elmondta,
Magyarországon mintegy 160 gettót és vagy 20 gyűjtőtábort alakítottak ki 1944-ben.
Mint kiemelte: sok gettóban zsidókból verbuválódott „gettóőrségnek” kellett megoldani azt a feladatot, amit máshol a csendőrök végeztek el. Végső több visszaemlékezőtől hallott élményeket is felidézve arra a megállapításra jutott, hogy nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy minden gettóban ugyanolyan szervezett terror, éheztetések és nélkülözések zajlottak volna, mint azt ahogy a többség esetleg gondolná.
Az élet katasztrofális volt a régióban, sok helyen összeomlott a közellátás és káosz is eluralkodott
— fogalmazott Kárpátalja kutatója, Kosztyó Gyula, aki szerint több város polgármestere is szinte sürgető levelekben kérte a kormány támogatását ahhoz, hogy mielőbb túladjanak a gettósított zsidó lakosságon. A 31 ezer lakosú Munkácsra például 32 ezer környékbéli zsidó fogvatartott elrendezésének ügye hárult, teljesen megbénítva a helyi közigazgatást – tette hozzá.
A kutató a beszélgetés során több alkalommal is arról beszélt, hogy például a beregszászi levéltárban „olyan forráskutatási anyagok állnak hegyekben”, amelyek feldolgozása még várat magára, pedig valószínűsíthetően sok, ma még feltáratlan dokumentummal a történészek jobban rávilágíthatnának bizonyos összefüggésekre a témával kapcsolatban.
Az egyik jelenlévő megkérdezte, vannak-e olyan példák, amelyek pozitív oldaláról mutathatnák be azt a többségi magyar társadalmat, amelyik végignézte a történéseket, majd módszeresen és hidegvérrel magáévá tette deportált zsidó polgártársainak értéktárgyait, házát, földjét?
Kosztyó elmondta, hogy a nem zsidó helyi társadalom nagy többsége megelégedéssel, a ruszinok tétlenül fogadták a zsidók gettósítását. A nem zsidók kis százaléka igyekezett segíteni a zsidókat (Linner Bertalan beregszászi orvos például megtiltotta a megkülönböztető sárga csillag viselését zsidó orvos barátainak a kórház területén, Perényi Zsigmond Nagyszőlősön igyekezett élelmezni a gettóban élő zsidókat).
