Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyve a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt bonyolult viszonyáról szól, új hangon, és új megközelítésben. Pelle János recenziója.
Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyve a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt bonyolult viszonyáról szól, új hangon, és új megközelítésben. Ezzel már nagyon sokat mondtam el a munkáról, tekintettel arra, hogy történelmünk tragikus 1944-es esztendejéről utóbb felmérhetetlenül sok forrás, reflexió és eszmefuttatás született, kisebb könyvtárat töltenek meg csak az ezekről a hónapokról szóló emlékiratok is. Ugyanakkor olyan, kifejezetten Magyarország német megszállására, és az ebből fakadó politikai (tehát törvényhozó és a végrehajtó hatalomban, valamint a közigazgatási apparátusban végbemenő) változásokra koncentráló munka utoljára 1978-ban jelent meg, Ránki György tollából.
Ezt a feltűnő ellenmondást egyrészt a téma rendkívül erős átpolitizáltsága, másrészt a hazai holokauszt-tudomány lehetetlen helyzete, művelőinek egymás ellen feszülő indulatai magyarázzák.
Ideje volt, hogy egy fiatal, a belharcoktól a kora miatt is távol maradt történész, aki az Amszterdami Egyetem holokauszt és népirtás szakán szerzett mesterfokozatot, és járatos a téma nemzetközi szakirodalmában, állást foglaljon a magyar közigazgatás felelősségéről, abban, hogy a második világháború utolsó évében náci haláltáborokban elpusztították a magyar zsidóság háromnegyedét, több, mint félmillió embert.
Veszprémy világosan elhatárolja, kikről ír: a magyar közigazgatás mintegy kétszázezer alkalmazottjáról, vagyis a teljes akkori magyar népesség valamivel több, mint egy százalékáról, akik „ténylegesen és bizonyíthatóan részt vettek a holokausztban”. Abból indul ki, hogy a gettósító magyar bürokraták „nem egyszerűen fogaskerekek voltak egy gépezetben, hanem képesek voltak társadalmi csoportok tagjaiként reagálni, mégpedig az adott társadalom jellegzetességeinek megfelelően”.
A német megszállás előtti időszakról szólva leszögezi: „A korabeli Magyarországon nem volt mérvadó politikus, aki a zsidóság kiirtását tervezte volna, és a zsidóság fizikai eltávolításának vagy kitelepítésének felvetése is elsősorban a civil szférából és a politikából, nem pedig az államigazgatásból érkezett.”
Itt azért jeleznem kell a kétségeimet. Joggal merül fel a kérdés: a közigazgatás vezetői, mint például Endre László, aki „antiszemita önkormányzati lobbicsoportot” hozott létre, mennyiben tekinthetők mérvadó politikusoknak? És hová soroljuk az olyan befolyásos érdekvédelmi szervezetek vezetőit, mint pl. a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete), melynek az elnöke, dr. Orsós Ferenc egyszersmind a felsőház tagja is volt? Egy kevésbé ismert esetet idézek: báró Vay László, aki előbb a Hajdú vármegye és Debrecen főispánja, majd 1940-től a Magyar Élet Párjának Országos elnöke, és a parlament külügyi bizottságának tagja is volt, 1942 októberében már érdeklődött Wiscliczenynél, értesülve a szlovákiai zsidóság deportálásáról, hogy „vajon Magyarország is szerepel-e az áttelepítési programban?”
Persze, nem akarok Veszprémy könyvén olyasmit számon kérni, ami a témáján kívül esik, csak megjegyzem: a kormánypárt németbarát, antiszemita csoportjának tagjai, valamint a legerősebb ellenzéki erő, a Magyar Megújulás Pártjának 1944 március 19-e előtti szervezkedését, a különböző érdekvédelmi egyesületek működését nem tárták fel kellő mélységben. Arról sincsenek pontos információink, hogy a Magyar Királyi Honvédség vezetésén belül kik tartoztak a radiális, németbarát antiszemiták táborába. Márpedig a tragikus 1944-es év meghatározó szereplői, akik a német megszállás után a kezükbe ragadták a végrehajtó apparátust, ezekből a körökből kerültek ki.
Teljes mértékben egyet lehet érteni a szerzővel, aki megállapítja: Magyarországon „a kollaboráció többtényezős jelenség volt, amelyben szerepet játszott a németbarátság, a szovjetellenesség, a szervilizmus, a karrierizmus és az antiszemitizmus is”.
Megjegyzendő, hogy a vidéki zsidóság tömeges deportálását hónapok alatt lehetővé tevő kollaborációra egy olyan történelmi pillanatban került sor, amikor a szovjet csapatok a történelmi határra értek, s bár azt előre lehetett látni, hogy Hitler elveszíti a világháborút, az is világossá vált, hogy a nyugati szövetségesek nem vonulnak be a Kárpát-medencébe. Senki sem tudta, hogy mi lesz Magyarországon, ha a Szovjetunió érdekszférájába kerül, mindenesetre a balti köztársaságok, illetve Kelet-Lengyelország sorsa 1939 szeptembere és 1941 júniusa között súlyos aggodalomra adott okot.
Ilyen viszonyok között, amikor a németek bevonultak, erkölcsi bénultság vett erőt nemcsak a politikai eliten (melynek angolbarát tagjait a Gestapo nyomban letartóztatta), hanem a közigazgatási apparátuson és a „keresztény középosztályon” is. Ezzel magyarázható az is, hogy
Horthy kormányzó a helyén maradt, kinevezte a nácibarát Sztójay Döme „Quisling-kormányát”, és a későbbiekben ellentmondásos jelzéseket adott: „nagyrészt passzívan viselkedett a holokauszttal szemben, esetenként azonban maga is beleegyezett a deportálásokba, míg máskor felfüggesztette (majd újra engedélyezte) azokat”.
Veszprémy könyvének érdeme, hogy sok eddig ismeretlen hazai és külföldi (izraeli, romániai, szerbiai, szlovéniai, szlovákiai és holland) levéltári forrást használ fel, s ezekkel érzékelteti a magyar közigazgatás kollaborációját a holokausztban, ami olykor azt sem zárta ki, hogy egyes képviselői, a lehetőségeikhez képest részt vegyenek a zsidók mentésében.
Egy biztos: egyéni, vagy szűk körben szervezett mentőakciókkal nem lehetett feltartóztatni a népirtás gépezetét. Erre csak az adminisztráció tömeges, központilag szervezett szabotázsa lett volna képes, amire 1944 március 19-e és július 10-e között nem volt reális lehetőség.
A Gyilkos irodák című kifejezetten izgalmas könyv további érdeme, hogy a szerző vizsgálódásai körébe bevonja a holland zsidóság tragikus sorsát is. (Erről van egy kézirata is, Amszterdam, Auschwitz, Budapest. A hollandiai és a magyarországi holokauszt komparatisztikus perspektívában címmel.) Nos: amikor a komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező, a zsidóság iránti toleranciájáról nevezetes, a németek által megszállt Hollandiában, melynek londoni emigráns kormánya felszólította a helyükön maradt tisztviselőket, hogy „ne táplálják a német háborús gépezetet”, a hatóságok mégis vagy 140 ezer zsidót küldtek haláltáborokba,
nem lehet csodálkozni azon, hogy a magyar állam, melynek legitimitása 1944 március 19-e után formailag fennmaradt, közreműködött a népirtásban.
Pelle János összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
A kiváló magyar forrásgyűjtemény, a MTA Történerttudományi Intézet „A Wilhelmstrasse és Magyarország” c. kiadványa már 1967-68-ban, hosszú, elvtársias agyonhallgatás után számos forrás közlésével újból felvetette azt a korabeli, akkor sem titkolt problémát, hogy Magyarországon történelmi okok, jelesül a „birodalmi” Habsburgok „káderpolitikája” miatt, ennek következtében nem utolsó sorban német származásuk miatt sok volt a németbarát pl. a hadsereg tisztikarában, ezért a nem-németbarátoknak, netán angolbarátoknak óvatosnak kellett lenniük, különösen az Anschluss után közvetlen szomszédságunkba kerülő Harmadik Birodalomhoz esetleg fűződő kapcsolataik miatt, mivel akkoriban Hitlerék már nagyon rákaptak a „megszállósdira” – ahogy egyes politikusok, történészek az 1935-36-tól kezdődő népszavazást, remilitarizálást, az 1938-as Anschlusst is hívják. Az 1920-as „numerus clausus” törvény, mint első zsidótörvény emlegetésével, annak 1928-as módosítását agyonhallgatva keltett látszat az itteni permanens, állandó antiszemitizmusról mára már ezer sebből vérzik, főleg, mivel a módosítás szövege és parlamenti vitájának legfontosabb felszólalásai is megtalálhatók az interneten. A múlt századi „új antiszemitizmus” egyik kiváltója éppenséggel az is lehetett, hogy az oroszok által 1914-ben megszállt Galíciából a pogromok elől tömegesen menekültek át a Monarchia két államába az ottani zsidók, nálunk alaposan felborítva a „nemzetiségi összetételt”, a „Mózes-hitű magyarok”, az 1848-as éremeik miatt is nagy tiszteletnek örvendő hazafias zsidók rovására. Persze a „különítményesek” addig tartó, antiszemita „kilengései” után ez sokakban összekapcsolódhatott. És mivel az is mára kiderült, hogy még a kommunisták 1919. március 21-i hatalomátvételéről is csak két nappal később lehetett tudomást szerezni, mert pont akkor nem jelentek meg az újságok, összevetve azzal, hogy a „fehérterror” gaztetteiről első kézből a Népszava tudosított, a „teljes tárgyilagosság” nem is feltételezhető. És sokan adják az álnaívat, amikor az 1938-tól szinte egymás után megalkotott zsidótörvényeket nem hozzák kapcsolatba az Anschlussal és Hitlerék nyomásgyakorlásaival, netán azzal a lehetséges opcióval, hogy a németek időről időre az ország megszállásával fenyegetőztek. A Jugoszlávia lerohanása után öngyilkosságot elkövető Teleki Pál erről miniszterelnök ezt a lehetőséget már megemlítette 1939. szeptember 1-e után, amikor a lengyel-nagyar határon átengedték azt a rengeteg ottani menekülőt, akik aztán az ideiglenes emigráns lengyel kormánynak szolgálva harcoltak a Szövetségesek kötelékében. Az az Eckhardt Tibor is ezt hangoztatta, akit Horthy Amerikába küldött kapcsolatokat építeni, hogy a sarkos kijelentés után ne legyen a németek szeme előtt és aki nagy bölcsen aztán emigrációban, ott is maradt. A magyar történészek, levéltárosok viszont a témához kapcsolódó levél- és irattárakban az ezzel kapcsolatos „terhelő bizonyítékokat” nem találták meg, vélelmezhető módon azt vagy a németek, vagy a Szövetségesek emelték onnan ki, mert addigra már közös érdek volt ezt megtenni, hogy a háború utánra kidolgozott kezdeti „bűnös nemzet” és más egyéb, a „legyőzötteket „büntető” „koncepciókat” rákényszerítsék az érintett népekre, nemzetekre. A szovjet kérésre a Szövetségesek által átadott „háborús bűnösökkel” is az lehetett a fő bajuk, hogy mindezekről túl sokat tudtak, ezért kellett őket kivégezni, másokat pedig a Szovjetunióba elhurcolni bírósági tárgyalás nélkül, hogy onnan azután ne térjenek vissza. Újszászy egy speciális eset volt, mert visszahozták, majd megint elvitték, vagy nem, és itt lelte rejtélyes halálát.
A recenzióban emlegetett Endre László csak a német megszállás után lett politikusból, mai terminológiával élve „kvázi-NGO”-prominensből, közigazgatási államtitkár. Nem tudom, hogy az emlegetett tisztviselők körében a megszállás utáni „tisztogatás-szerű”, német-barátokra történt kádercsere és a nem-németbarátok letartóztatása mennyire szerepel az ismertetett műben. Mint ahogy az sem derül ki, hogy a németek a közigazgatáson belüli hatásköri-illetékességi viszonyokat hogyan alakították át, ki kinek volt a felettese, vagy beosztottja. Az említett forráskiadvány Horthy Hitlernél tett négy klessheimi raportjának állandó résztvevőjét, Edmund Veesenmayert „Magyarország tényleges ura”-ként emlegeti, azaz de facto Horthy felettesének tekinti. Ami pedig a szerzőnek a holland zsidók tragikus történetéről szóló opuszát illeti, ebből is kiderül, hogy a németek által megszállt országokban kevés olyan „fasza gyerek” volt, aki bátran szembe szállt velük és tragikus sorsuk a többieknek is elrettentő például szolgált, tehát ennek a „hiányosságnak” a felhánytorgatása bizony tisztességtelen húzás volt az „urak”, „elvtársak” idején és ma is, részeként a „bűnös nemzet”-koncepciónak.
Kedves Misi, a fanatikus tömeggyilkos, Endre László nem volt „kvázi NGO-prominens”. 1938-ban a legnagyobb magyar megye, Pest-Pilis-Solt-Kiskun alispánja lett. Alispáni jogkörével élve számos zsidóellenes intézkedést adott, más önkormányzati vezetőknél ilyeneket kezdeményezett. Más kérdés, hogy ezeket Keresztes-Fischer belügyminiszter, akit a németek 1944 március végén Mauthausenbe deportáltak, addig következetesen megsemmisítette.
Na ja, az Anschluss utáni zsidótörvények szellemében, amelyeket azért hozott a Parlament, egyiket a másik után, hogy ne szállja meg Hitler az országot. Talán jobb lett volna, ha holmi bátor kiállás következtében ezt már akkor megterszik a németek, amikor még a háború sem tört ki?
Nem. Bár az idegek játéka volt, és Horthy is jól tudta, hogy az országot megszállhatják, sőt a vereség közeledtével meg is fogják szállni, mert itt mi leszünk a pufferzóna. (Mögöttünk már Bécs van.) De 3-4 évi haladék is sokak életét megmentette. A háborús részvételünk a németek szempontjából nem volt jelentős, a Wehrmacht nagyságrenddel nagyobb erőkkel vonult fel.
Szép megvédése ez az akkori hatalomnak. Gratula. Viszont hogyan lehet, hogy Eichmann azt nyilatkozta a pere során, hogy ha a magyar hatóságok nem működtek volna ennyire hatékonyan akkor nem sikerülhetett volna végrehajtani a magyarországi zsidóság likvidálását? Miért van az, hogy a mai napig az egykori tisztviselők vagy egyszerű emberek akik bőszen kivették részüket a zsidók elhurcolásában és vagyonuk ellopásában, büszkén emlékeznek arra, hogy milyen klassz volt amikor a zsidókat (szomszédaikat) a vasútállomásig verték végig?
Miért is működtek együtt a helyi hatóságok a megszálló németekkel szinte mindegyik érintett országban? Pont a Veszprémy László Bernát által említett holland példából levont következtetésem egy lehetséges magyarázat. A magyarországi „hatékonyságnak” lehetséges magyarázata, feltéve, hogy elhisszük Eichmannak a per során tanúsított, mentegetőzéssel felérő magyarázatát, az a németbarát tisztikar „németlelkűvé” válása a megszállás után.
Ennél triviálisabb a dolog. A megszállt országok, így Magyarország köztisztviselőit egyszerűen megfélemlítették. Nem volt ez nehéz, hiszen a náci németek pont ugyanúgy, mit a sztálini Cseka, GPU, OGPU, NKVD (történelmi sorrendben) emberei anno, szemrebbenés nélkül agyonlőtték azt aki ellentmondott.
Az egyéb részekre nem reagálva jelezném, hogy a közigazgatási tisztogatásokra és a hatásköri illetékességre részletesen kitér a könyv, az előbbiről konkrétan a teljes negyedik fejezet szól.
És mi a konklúzió? Mert még nem volt módom a könyvet el is olvasni.
„…nem lehet csodálkozni azon, hogy a magyar állam, melynek legitimitása
1944 március 19-e után formailag fennmaradt, közreműködött a
népirtásban.”
A legitimitásunkkal a kutya se törődött 1944-ben. Akkor már a hadihelyzet egyértelmű volt, és az is, hogy minden útba eső államot elsöpör a szovjet hadsereg. Akkor a Kárpát medencére, (benne a megnövekedett magyar államra) mindenki csak úgy tekintett, hogy stratégiailag ez a terület a harcok szempontjából mit jelent. A németek számára pufferzóna volt ahol mégegyszer bevetik a maradék erőket az oroszok ellen. Bécs előtt megpróbálják feltartóztatni az ellenséget. Minden józan magyar és német pontosan tudta, hogy a háború elveszett.
Érdekesség az, hogy ebben a helyzetben miért folytatták ilyen hatalmas erőkkel a zsidóság fizikai megsemmisítését, hiszen maguk a németek tisztában voltak vele, hogy már csak hónapok kérdése, hogy mikor lesz legyőzve Németország. Persze ezt kimondani öngyilkosság volt, a „végső győzelmet” kötelező volt hangoztatni, aki hangosan kételkedett ebben azt kivégezték.
Veszprémy László Bernátot, mint történészt sehol nem jegyzik, kivéve talán a Szakály Sándor féle revizionista Veritas Intézetben, ahol korában munkatárs volt. Szakály fasiszta szimpátiáit az észak-amerikai hatóságok is ismerik, nevét az amerikai külügy jelentése is tartalmazza és nehézségei voltak a kanadai belépéssel amikor ott találkozott a helyi Vitézi Rend tagjaival. Az Orbán rezsim jelentős energiával relativizálja most már „tudományosan” is a magyar Holokausztot, miközben ünnepli Wass Albertet, Esterházy Jánost vagy éppen Dohnányi Ernőt. Remélem Veszprémy László Bernát könyvét amelyikben, ha jól értem, a szovjetellenességet (!) is a magyar holokauszt egyik okaként jelöl meg.. megfelelő helyére teszi majd a hiteles történész társadalom. David Irving-i „mélységekre” gondolok.
Hű, de unalmas már ez a téma! …csak azt nem értem: Hogy lehet az, hogy napjainkban Izrael után Magyarországon él a legtöbb zsidó… ???? Miért nem mennek Izraelbe, miért élnek a tömeggyilkosok között, illetve azok leszármazottjai között??
Vajon, számodra akkor is „unalmas” volna ez a téma, haa családod közvetlenül érintett volna ebben a népírtásban?! Ha nem tudnád, az itt élő magyar zsidók éppen olyan magyarok, mint bárki más. Aztán, ha még nem tudnád, Izrael határai nincsenek gumiból….területe a mi Dunántúlunk területének felel meg. Aztán, ha számodra ennyire unalmas ez a téma, akkor nem kell elolvasni!!!
Pontosítás: örülnénk, ha IL területe a Dunántúllal lenne egyenlő, de sajnos, annak még a fele sincs. Mo-nak egy ötöde, és anbak is 3/4-e lakhatatlan homokkő-sziklasivatag.
Joga van ahhoz, hogy unalmasnak tartsa a témát még az illiberális demokráciában is, nem ezzel van a gond. Hanem a roppant nagy tájékozatlanságával, ami a kérdéseiből kiderül.
„Hogy lehet az, hogy napjainkban Izrael után Magyarországon él a legtöbb zsidó… ????” – Mit gondol, hány zsidó él Magyarországon? És milyen ismérvek alapján tekint Ön valakit zsidónak?
Miért nem mennek Izraelbe, miért élnek a tömeggyilkosok között, illetve azok leszármazottjai között?? – Nem hiszem, hogy sokan élnének még, akik akkor a közigazgatásban dolgoztak és a maguk módján hozzájárultak az ország „zsidótalanításához”. Ezeket az embereket én nem nevezném semmi esetre sem tömeggyilkosoknak, még ha a személyes felelősségük a zsidóság jogfosztásában, kifosztásában és deportálásában megkérdőjelezhetetlen. „Ügysegédek” voltak. A leszármazottaikkal mi baja van? A szülők bűne nem bűne a gyerekeiknek, és a gyerekek bűne nem száll vissza a szülőkre.
„Mit gondol , hány zsidó él Magyarországon ? ” Napjainkban egyre népszerűbbek a genetikai vizsgálatok. Egy amerikai cég, amely ilyen vizsgálatokkal foglalkozik, a beküldött minták alapján a következő megállapítást tette közzé: A lakosság számarányához viszonyítva , a beküldött minták alapján Magyarországon él a legtöbb zsidó. / Ők állítják, matematikai számítások alapján. Többen élnek itt, mint Amerikában -a lakosság számarányát tekintve. No, legfőbbképpen nem is ez a gond, hanem az, hogy az itt élő galíciaiak egy része állandóan uszít a magyarok ellen! Így felvetődik a kérdés az emberben: Miért vannak itt, amikor már kaptak az angoloktól egy országot,amelyet állandóan gyarapítanak a palesztinok rovására. Tehát van hely, mehetnek oda, ahol nem kell „ügysegédek ” leszármazottai között élniük! Mindenkinek ez lenne a legjobb! ” A leszármazottakkal mi a gond??” Na, ezt én is szeretném megkérdezni maguktól! Tudja, amikor az ember elolvassa Kertész Ákos nevű askenázi zsidó írását, amelyben a magyarokat genetikailag alattvalónak, a pocsolyában dagonyozó disznónak titulál, akkor -azt hiszem-, joggal fogalmazódik meg bennünk a kérés: menjenek a saját országukba, és hagyjanak minket békén! / Bár tegyük hozzá, hogy ez a Kertész Ákos nevű zsidó már útilaput kötött a lábára, mégsem hagyja békén a magyarokat! / Ha eljátszunk a gondolattal, hogy egy Izraelben élő magyar hasonló módon nyilatkoznak magukról, akkor világos, miről beszélek!
Annak ellenére,hogy nem szándékozok vitába szállni mocskos nyilasivadékokkal,volna egy-két szavam ehhez a hölgyhöz(sic).Természetesen elvárom,hogy ne tiszteljen meg válasszal!
Először is leszögezhető,hogy a németek nem szállták meg Árvalányhajlandot. Átvonuló területté tették az utolsó, alja,csicskásaik szeméttelepét.A saját országomból írok és jogosan undorodok a magafajta nyilas cafkáktól.Kertész Ákosnak minden szava kőtáblába vésendő.Mi „békén hagyjuk” magukat és csak az a kár,hogy már nincs egy Kozarek vagy Pradlik György, aki nem hagyná békén,hanem megcsiklandozhatná a nyakukat.Sebaj… legyen csak érdekes életük,de Nélkülünk.Ezen túlmenően mit jelent az,hogy „uszítanak a magyarok ellen”?Él ott vagy 6,8 különböző népből kiszakadt „Hunor-Magor két dalia, két egytestvér Nimród fia”valószínű,hogy a perzsa Nimrod két zabigyerekéből lettek az agyon magyarok?Abszolút nem Kedves nyilasivadék,
Hála a Teremtőnek nem kell magával közös levegőt szívnom. Üdvvizeletem küldöm az antiszemita szövege utáni szájmosáshoz.
…” ne tiszteljen meg a válasszal…” Nocsak, nocsak … 🙂 Maguk úgy félnek az igazságtól , mint a tűztől …! ( Jaj, bocs’, de ennek a magyar szólásnak semmi köze magukhoz , mármint a „tűz ” szóra gondoltam ! ) Szóval maguk azonnal nyilasnak titulálnak valakit , aki nem a maguk szája íze szerint beszél! Helytelen , Gyuri Kom ( 🙂 ) ! Igen , él itt egy-két hunor-magor dalia ( úgy tűnik , a maga nagy bánatára… 🙂 ) Szóval ez Magyarország !! Akinek ez nem tetszik , húzzon el jó messzire !! Ennyi !! Nincs ebben semmi sértő!! Úgy gondolom , hogyha én -magyarként és nem zsidó származásúként – Izraelben hasonló módon beszélnék magukról , akkor nem hiszem , hogy a Moszad szó nálkül hagyná ! Nemde ?? Különben idéznék Bajcsy-Zsilinszki Endrétől néhány gondolatot ( tudja ő az , akit a németek kivégeztek !! ) : ..”csak egy nép van a föld kerekén , amely magában hibát nem talál … a zsidók ! …Enélkül az önimádat nélkül nem lehetett volna megmaradni, hiszen tehetségben sokkal különbek voltak a hellének, államalkotó képességben és vitézségben a rómaiak, hódító erőben a törökök, a hunok és a magyarok. Na, és hogy napjainkra térjek át : Innen , a maga által „szeméttelepnek ” titulált orrszágból üzenem magának : az ukrajnai háború miatt több száz ortodox zsidó menekült Magyarországra ! ..és nem holmi sátorban , tornacsatnokban kaptak helyet , hanem Balatonöszödön , a volt korményüdülőben !! Onnan gyönyörködnek a Balatonban , eszik a kóser kajákat . Érdekes , nem ? Miért nem Izraelbe menekültek ?? Miért van itt a sok férfi , akiknak harcolniuk kellene Ukrajnáért ?? Hm ?? Ejnye, ejnye…! Végül azt tanácsolom magának : felejtse el a magyar nyelvet ! Maga nem méltó arra , hogy ezen a nyelven megszólaljon !!!!!!!!!!!!
1. Endre László említése és egyebek kapcsán úgy vélem, hogy a kérdést nem a megszállástól, a tulajdonképpeni holokauszttól, hanem az Anschlusstól kellene vizsgálni.
2. Érdekes, a drágalátos Amszterdami Egyetem „holokauszt és népirtás szakot” létrehozott, miért nem „antiszemitizmus-kutató szakot” hozott létre?
3. Ha eddig a magyar közigazgatás gépezetének rótták fel a holokausztban való részvételt, akkor az említett politikusok hogyan is kerülnek képbe és a megszálló németeknek, Edmund Veesenmayernek, Adolf Eichmannak a neve pl. nem került említésre még ebben a recenzióban sem?
4. A műben mennyire vannak részletesen bemutatva a megszálló németeknek átadott közzgazgatási hatáskörök és illetékességek?
5. Milyen természetűek azok az „új” források, amelyekről a rencenzens említést tesz? És mi a helyzet az 1960-as években még hiányosnak tartott levéltári-irattári forrásanyaggal? Ja, hogy aabból is csak a német megszállás alatti részt vizsgálták, ezért nem tűnt fel az Anschlusstól odáig tartó rész hiányzó mivolta.