Izrael első háborúját gyakorlatilag létezése napjától vívta arab szomszédjaival. 1948-ban az arab oldalon a fegyverzet meglehetősen egységes volt, az utánpótlás pedig biztosított, ezzel szemben Izrael teljesen szedett-vetett fegyverzettel rendelkezett.
Van egy közkeletű vélekedés, főként a szélsőjobbon, hogy Izrael Állam kizárólag a mögötte álló „mértéktelen” amerikai támogatásnak, nem utolsósorban az amerikai fegyvereknek köszönheti katonai sikereit, és hogy a „zsidók” ezek nélkül a fegyverek nélkül sehol, semmire sem mennének.
A valós helyzet azonban az, hogy ha áttekintjük a Cáhál (Cvá Háhágáná Lejiszráél, Izraeli Védelmi Erők) fegyverkezésének történetét az arab-izraeli háborúk kontextusában, kimutatható, hogy a hatnapos háborúig egyáltalán nem hangsúlyos az amerikai támogatás, katonailag még kevésbé, mint politikailag. A háborúkban használt izraeli haditechnikát vizsgálva pedig az látható, hogy a fenti vélekedés igencsak messze áll az igazságtól.
| Célunk, hogy e cikksorozatban bemutassuk az egyébként közismert lefolyású arab-izraeli háborúkat az alkalmazott haditechnika szemszögéből, leszámolva az ezt övező mítoszokkal. |
Az igazság az, hogy Izrael fennállásának első húsz évében elsősorban saját katonáinak magasabb kiképzettségi szintjében, a jobb és jobban alkalmazott harcmodornak, nem utolsósorban pedig erősebb motiváltságának köszönhette győzelmeit.
A késő hatvanas évekig részben „sufni-tuningolt”, de másodvonalbeli, lényegesen elavultabb fegyverzettel harcolt, mint arab ellenfelei, akik mögött a Szovjetunió nemcsak a részükre szállított akkori legmodernebb haditechnikával, hanem politikailag is ott állt, sőt, bizonyos esetekben a harcokban is részt vett.
Azt fontos elmondani, hogy az 1970-es évek közepéig, az elektronikus hadviselés, a precíziós, modernebb fegyverrendszerek megjelenéséig a Szovjetunióban fejlesztett haditechnikai eszközök nem maradtak el a nyugati fegyverektől, egyes jellemzőikben, bizonyos képességeikben meg is haladták azokat.
Eltekintve a különféle összecsapásoktól a brit mandátum fennállásának idején, Izrael első háborúját gyakorlatilag létezése napjától vívta arab szomszédjaival. David Ben Gurion 1948. május 14-én kiáltotta ki Izrael Állam függetlenségét, a fiatal országnak pedig már másnap Egyiptom, Szíria, Transzjordánia, Irak, Libanon, Szaúd-Arábia, Jemen és a fedajín szabadcsapatok egyesített erőivel kellett szembenéznie.
Az ellenfél minden tekintetben erősebb volt, de ez az erőfölény elsősorban papíron bizonyult igaznak. Már itt megmutatkozott, hogy a jobb kiképzés, jobb harcmodor és az erős motiváció – a túlélésért való küzdelem – képesek ellensúlyozni a haditechnika és az élőerő terén mutatkozó súlyos hátrányt.
A függetlenségi háború három főbb szakaszban gyakorlatilag egy évig tartott, az utolsó fegyverszüneti egyezményt Szíriával 1949. június 20-án kötötte meg Izrael. Az arab támadás időpontjának pillanatában a reguláris arab hadseregek és Izrael is alapvetően második világháborús haditechnikával harcolt, mely ekkor még korszerűnek bizonyult.
Jelentős különbség volt azonban, hogy az arab oldalon a fegyverzet meglehetősen egységes volt, az utánpótlás pedig biztosított, ezzel szemben Izrael teljesen szedett-vetett fegyverzettel rendelkezett, elsősorban levetett brit, francia, német és Csehszlovákiában német alapokon gyártott fegyverekkel rendelkezett.
Ezekhez a megfelelő lőszerutánpótlás is folyamatosan probléma volt, különösen a háború kezdeti szakaszában, a saját gyártói kapacitás megteremtéséig.
Légierő az első időszakban szinte nem is létezett a zsidó államban, kevesebb, mint két tucat, 5-6 típusból álló, egyidejűleg működőképes repülőgép-flottára összesen 18 pilóta állt rendelkezésre, közülük tizenöten Mahal (Mitnádvé Huc Láárec, külföldi önkéntesek) katonák voltak. Létezett korábban a Hagana Serut Avir-ja, vagyis légiszolgálata, mely titkosszolgálati eszközökkel, civil fedőcégeken (Aviron Társaság, Palesztin Légiszolgálat) keresztül szerzett be repülni képes eszközöket, az embargó miatt gyakorlatilag bármit, ami repülni tudott.
Ez a korai légierő néhány erősen elhasználódott Taylorcraft könnyű repülőgépből és kétfedelű De Havilland biplánból állt, melyek katonai szolgálatra beállított civil repülőgépek voltak, és már 1947-ben a Hagana szolgálatába álltak.
Egyiptomi csempészektől sikerült a Haganának egy könnyű, kétszemélyes Fairchild F24-es gépet is zsákmányolni és hadrendbe állítani. A kis légierő gépeinek karbantartása, alkatrészellátása ugyancsak nehéz logisztikai kihívás volt.
Az első komolyabb beszerzést a brit megszállóknak köszönhették, akik 24 darab háborús maradvány Auster könnyű megfigyelő gépet hirdettek meg eladásra, ócskavasként.
Az Aviron fedőcég képviselője ezeket megvásárolta, és sikerült a 24 roncsból 12 működőképes repülőgépet összerakni. Összesen 28 könnyű, kétszemélyes repülőgépe volt a korai zsidó légierőnek a háború kitörésének pillanatában, úgyhogy nyomasztónak tűnt az egyiptomiak 40 modern brit vadászrepülőgépének, 10 bombázójának túlereje, ráadásul a többi arab állam légerőivel kiegészítve összesen több mint 100 komoly katonai repülőgéppel fenyegették Izraelt.
Ráadásul a függetlenségi háború első napjaiban sikerült Tel-Aviv bombázása során ennek a miniatűr légierőnek is súlyos károkat okozni, melyben az addig összeszedett gépállomány fele megsemmisült vagy megrongálódott.
Ezekkel a gépekkel nem tudtak az ellenséges légierőknek károkat okozni, de azt megtették ők maguk. Az egyiptomiak erősen támadtak egy repülőteret, ahol azonban még ott tartózkodott a kivonás alatt álló Royal Air Force néhány alakulata, és a brit Spitfire-ek jó néhány egyiptomi repülőgépet semmisítettek meg a kialakult légiharcban.
Volt még a Serut Avirnak néhány próbálkozása civil repülőgépek katonai felhasználására, például Amerikában vett könnyű Piper Cub-okkal, de végül a szervezet 1948. május 27-én feloszlott, és megalakult a Cheyl Haavir, az Izraeli Légihaderő.
A helyzet akkor javult jelentősen, amikor Csehszlovákiából sikerült beszerezni 25 darab Avia S-199 repülőgépet (lásd fenti képünkön), amely tulajdonképpen a legendás német vadászrepülőgép, a Messerschmitt Bf-109 G6 csehszlovák gyártású klónja volt. Gyengébb motorral készült, de annyira nem különböztek tőle külsőre, hogy az új zsidó légierőben a kódneve Szakén (Kés) lett, hasonlóan az alapot adó Messer szóhoz, mely németül, jiddisül egyaránt kést jelent.
Ezeken a gépeken repülve aratták az első pilóták, Ezer Weizmann, Modi Alon és a többiek komolyabb légigyőzelmeiket. A titkosszolgálat szerzett ugyancsak kalandos módon, filmforgatási kiegészítőnek álcázva néhány új-zélandi Beaufightert, illetve sikerült az amerikai fegyverembargót megkerülve néhány P-51 Mustang-ot is vásárolni izraeli ügynököknek az USA-ban. Ezeket részben ládákban, szétszerelve csempésztek be az országba, mezőgazdasági gépalkatrészként, és hasonló módon, fedőcégeken keresztül.
Karibi felhasználást mímelve sikerült három darab, már civil felhasználásra átalakított B-17-est Csehszlovákiába csempésztetni, ahol a zatec-i repülőgépgyar (ahol az Aviak is készültek, és ahol az új izraeli pilóták képzése is zajlott) visszaalakította őket katonai használatra.
A háború végén a légierő külföldi önkénteseinek nagy része visszatért, de az izraeli pilóták már ugyancsak harcedzetten kezdhettek dolgozni az új légierő megteremtésén a jetkorszak küszöbén. Ekkor a légierő már komoly Spitfire és P-51 Mustang állománnyal rendelkezett, melyre lehetett alapozni.
Szárazföldi erők tekintetében sem volt jobb helyzet, a kevés tüzérség és harckocsi ugyancsak tucatnyi különféle űrméretet tüzelő és gyártmányú eszközből állt. A gyalogság gyakorlatilag a világháború minden amerikai, brit, német és francia fegyverét használta, alakulaton belül is vegyesen, egyszerre brit Lee-Enfield és német Mauser Kar98 karabélyokat, Sten és MP40 géppisztolyokat, gyakorlatilag bármit, ami lőni tudott, és a Hagana rá tudta tenni a kezét.
A lőszerutánpótlás nagyon komoly logisztikai kihívás elé állította a hadsereget, de képesek voltak úrrá lenni rajta, így
a háború végére sikerült többé-kevésbé egységes fegyverzettel és azokhoz megfelelő lőszerrel folyamatosan ellátni a csapatokat.
A könnyű és nehéz tüzérség, valamint a páncélos erők tekintetében pontosan ugyanez volt a helyzet, szerencsére a támadó arab hadseregektől is tekintélyes mennyiségű fegyverzetet zsákmányoltak, melyek ugyan sokszor csak tovább színesítették az arzenált, de legalább voltak, rendelkezésre álltak. Ez egyébként később is így volt, a Cáhál szívesen használt mindig is nagy mennyiségben rendelkezésre álló szovjet zsákmány-fegyverzetet.
Meg kell említeni, hogy annak ellenére, hogy szó szerint minden egyes töltényre szükség volt, Ben Gurion nem habozott a testvérháborút sem kockáztatni, ha Izrael hosszú távú érdekeit kellett szem előtt tartani.
A háború első fázisa 1948. június 11-én tűzszünettel zárult, az itt nyert idő pedig létfontosságú volt a Cáhál számára, hogy sorait rendezze. Június 21-22-én azonban a fiatal állam egyik legkomolyabb belpolitikai erőpróbája zajlott le, ekkor történ ugyanis az Altalena-incidens, az a sajnálatos esemény, amikor a Cáhál katonái az Altalena teherhajó fedélzetén lévő Irgun katonákkal voltak kénytelenek összecsapni.
Vezetőjük, Menachem Begin nem fogadta el Ben Gurion javaslatát arra, hogy csendben csempésszék partra a francia eredetű fegyvereket, elismerésre vágyott, és arra, hogy az Irgun a Hágánától függetlenítve, saját, most behozott fegyvereivel harcolva vegyen részt a háború elkerülhetetlen folytatásában.
Ben Gurion nem merte megkockáztatni, hogy politikai ellenfele saját fegyveres erő felett diszponáljon, ahogyan azt sem, hogy Izraelt a tűzszünet látványos megsértésével vádolhassák, ezért a Jichák Rabin parancsnoksága alatt álló Hágáná egységek két lépésben összecsaptak az Irgun harcosaival, a hajót elsüllyesztették, mindkét oldal veszteségeket szenvedett.
Az incidensnek 19 zsidó halott – köztük a magyarországi származású Dov Kellner – volt az ára, azonban Ben Gurion politikailag megerősödött, és tulajdonképpen ezen a napon született meg a zsidó állam politikailag is egységes fegyveres ereje, a Cáhál.
A háborút Izrael győzelmesen fejezte be, a jobban irányított és eredményesebb harcmodort – a kisebb támadásokra alapozó, az ellenfélnek nyugtot nem hagyó aktív védelmet – alkalmazó Cáhál minden arab hadsereg felett diadalt aratott, az ország végső határai pedig mindenhol jobban védelmezhetők voltak a területnyereségnek köszönhetően, mint lettek volna, ha az arabok is elfogadják az 1947-es ENSZ megosztási határozatát.
Ennek köszönhetően az ország sokkal jobb stratégiai helyzetből várhatta a következő összeütközést, mely végül 1956-ban következett be, ezúttal csak Egyiptom és Izrael között. A köztes időben nyílt mód alakítani, építeni a fegyveres erőket, és amennyire lehet, modernizálni a haditechnikát. Ebben elsősorban Franciaország nyújtott komoly segítséget, innen datálódik a Cáhál közel két évtizedes „francia korszaka”, mely meghatározó volt a következő két konfliktus során.
1949-ben már aláírták a francia-izraeli nukleáris együttműködési szerződést, és megépült az első izraeli reaktor Náhál Szorekben. Az együttműködés megteremtette a soha el nem ismert, de szinte minden hatalom által tényként kezelt izraeli atomütőerő kifejlesztésének alapjait.
Franciaország 1954-ben már komoly háborúban állt Algériában, ami arra kényszerítette, hogy az arab államok helyett más szövetségeket keressen érdekei képviseletére a Közel-Keleten. Az akkor hadügyminiszter Simon Peresz mindig is favorizálta a francia orientációt, és párizsi látogatásai után gyakorlatilag előállt az a helyzet, hogy Izraelnek bármilyen francia fegyverrendszer beszerzésére mód nyílott 1955 után.
A haditechnika élvonalát ekkor már egyértelműen az Egyesült Államok és a Szovjetunió fejlesztései képviselték, a világháború óta eltelt időszak konfliktusaiban is ezek játszottak vezető szerepet. Franciaország és Nagy-Britannia visszaszorult, de így is komoly gyártói és tervezői kapacitással bírtak, Izraelnek pedig nagyon is megfeleltek az így elérhető eszközök, melyek a következő háborúkban is bizonyítottak.
A szerző hadtörténész.
Bíró Ákos összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Már ekkor is megmutatkozott, hogy az arab népség tehetségtelen és korlátolt gondolkodású, de ugyanakkor bunkó és agresszív.
Igazi cigányok.
Hitvány francia fegyverzettel verték agyon az arabokat, amikor az amerikai segélynek még híre-hamva nem volt. Pont a Hatnapos Háború után kaptak észbe az amerikaiak, hogy hoppá, ezeket érdemes tömni.