Ugyan a történészek szerint kortársai mostohán kezelték, David Wolffsohn nélkül nem lenne ugyanaz a cionista mozgalom, mint ma. 105 éve halt meg Herzl Tivadar „láthatatlan örököse”.
David Wolffsohn 1856-ban született Darbenai városában, a mai Litvánia területén, mely akkor még az orosz birodalom része volt. Édesapja Talmud-tudós volt, ő maga pedig vallásos és polgári tanulmányainak elvégzését követően fiatalon megházasodott, majd a német birodalom területére költözött, ahol kereskedésbe fogott.
Kölnben sikeres fakereskedővé vált, és vagyonos üzletemberként egyike volt a cionista mozgalom kevés praktikus, gyakorlatias felfogású, szervező tagjainak.
Herzl okkal hívta őt „az egy szem praktikus embernek ezer dilettáns között”.
Wolffsohn már Kölnben is egy vallásos pre-cionista szervezet tagja volt, és ő volt az, aki a hagyománytól távol álló Herzllel megértette, hogy szükség van a judaizmushoz ragaszkodó kelet-európai zsidó tömegekre a mozgalom sikeréhez.
Ellentétben a szekuláris Herzllel, Wolffsohn nem volt hajlandó szombaton utazni, ami nehézségeket okozott közös palesztinai látogatásuk során 1898-ban. Herzlhez azonban végletesen hűséges volt: mikor a Siratófalnál meglátta, hogy egy arab a zsebébe nyúl, testével védte a cionista vezetőt, noha az arab végül csak zsebkendőjét kereste.
Nem meglepő, hogy Izrael állam lobogójának mai verziója a hagyományhű Wolffsohn ötlete volt: mint érvelt, minél jobban hasonlít a lobogó a táliszra, a zsidó imasálra, annál jobban fognak hozzá kötődni a hagyománytisztelő zsidók.
Wolffsohn azonban jóval idősebb is volt a mozgalom tagjainak többségénél, ráadásul üzletemberként kevéssé volt a szavak vagy a grandiózus politikai gesztusok embere, mint Herzl. Támogatói szerint mikor megválasztották a cionista mozgalom élére 1907-ben, végre egy józan, érett, pénzhez értő ember került a Cionista Világszervezet elnöki székébe. Kritikusai azonban ugyanennek az árnyoldalait is meglátták: szerintük Wolffsohn öreg, unalmas, a nagy képet át nem látó egyén volt, aki nem tudott bánni a szavakkal. Ha nagyot próbált nyilatkozni, akkor rendszeresen túl nagyot is mondott: egy 1914-es interjúja, melyben a cionizmus „egész világon” való elterjedését vizionálta, máig az antiszemiták egyik kedvenc idézete.
Az igazság valahol a kettő között volt: Wolffsohn ideje nagy részében valóban a szentimentális kelet-európai tagok lázadozásával hadakozott, ám vezetése alatt konszolidálódott is a mozgalom pénzügyi helyzete — mikor 1911-ben átadta helyét, a cionista szervezet története során először nem volt eladósodva. Jellemző módon szerény emberként nem akart a mozgalom élére kerülni, ő maga Max Nordaut győzködte, aki viszont nem fogadta el a posztot.
Wolffsohn meggyőződésesen a „török vonal” híve volt, azaz az oszmán birodalommal egyezségben akart engedélyt kapni a palesztinai zsidó letelepedésre. Ezért 1907-ben Isztambulba látogatott, ám a törökök csak 26 millió fontos kölcsönért cserébe engedtek volna be 50 ezer zsidót a Szentföldre. Utóbbiba ugyan Wolffsohn nem mehetett bele — hiszen a mozgalom büdzséje ennek az akkor hatalmas összegnek alig 1%-a volt –, végig fenntartotta a tárgyalások vonalát.
1908-ban Wolffsohn Magyarországon is járt, ahol gróf Andrássy Gyula belügyminiszterrel is tárgyalt, ám nem tudta elérni a cionista mozgalom legalizációját, történészek szerint többek között Szabolcsi Miksa liberális zsidó újságíró hatására, aki a cionizmus ellen hangolta a kormányt.
Az orosz birodalom szülöttjeként nyitott volt az éppen ekkor felívelő baloldali cionisták javaslataira, s közben az arabokkal való békés együttélés mellett is érvelt. Tevékenységének végéig a „török vonal” híve volt, ám nem láthatta előre az első világháborút és az oszmán birodalom szétesését. Bizonyos értelemben azonban mindenkinél előbbre látó is volt: mint a tárgyalások fenntartásra ellenére vélte, a legjobb az lenne, ha a zsidók nem egy nagyhatalomra támaszkodva érnék el végső függetlenségüket.
Ezt aztán 1948 májusában látta be a cionista mozgalom.
Wolffsohn egészségét felemésztették a mozgalom bajos ügyei, és 1911-ben lemondott, majd három évvel később — 1914. szeptember 15-én, a polgári naptár szerint éppen 105 éve — meg is halt. Halála előtt nem sokkal arról beszélt egy cionista történésznek, hogy „életrajzomban semmi érdekes sincsen az átlagos olvasó előtt”.
Ez azonban nem teljesen igaz:
halálával nem egy szürke üzletember, hanem a látnoki — ám kevéssé praktikus — Herzl által hátrahagyott mozgalom elrendezője és irányba állítója, az arabokkal való megbékélés szónoka, a cionista ügy gyakorlatias megvalósítója és nem utolsó sorban a hagyomány rendíthetetlen híve szállt sírba.
