Zvi Yehezkeli, egy különleges izraeli újságíró szalonjában 2. rész.
Amichay Mihály Éva új sorozata, amely Zvi Yehezkeli izraeli újságíró heti stúdiumai alapján készül. A sorozat célja, hogy az európai műveltségű emberekkel megismertesse a Közel-Kelet világának mélységeit, összefüggéseit. Az első rész itt olvasható.
Az izraeli-palesztin konfliktus történelmi és vallási gyökerei
A második előadás során olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miként született meg a palesztin narratíva a cionista mozgalomra adott reakcióként, és hogyan fejlődött az évek során? Az izraeli arabok, akik nem népként definiálták magukat a cionizmus előtt, hogyan vették át a nacionalizmus fogalmait a mozgalom fejlődésére válaszul? De szóba kerül az arab országok, különösen Egyiptom döntő szerepe a PLO 1964-es létrehozásában, mint Izrael elleni harc eszközeként, gerillaháború révén, és a „legitim terrorizmus” fogalmának kitalálásában, illetve, hogy a PFSZ és a Hamász szerződései, hogyan tagadják mindkettő Izrael létezéshez való jogát, de míg a PFSZ nemzeti érvekre támaszkodik, a Hamász a vallási elemet hangsúlyozza. Az előadás vendége Dor Shahar, aki Hán Júniszban született és betért, első kézből beszélt az ottani Izrael- és zsidógyűlöletre nevelésről.
Az előadás aktualitásokkal kezdődik, és az első alkalommal Zvi arra hívja fel a figyelmünket, hogy miként fogadjuk a médiából ránk zúduló híreket. Ezt még az Izraelben élőknek is nehéz helyén kezelni, de éppen ma kérdezte meg tőlem egy magyar ismerősöm, hogy mi a helyzet ott, mert olyan sok szörnyűséget hallott… Forrásként egy ismert, magyar tv-s podcastját említette, aki egy „szakértővel” beszélgetett hosszan a háborúról… A hivatkozott műsort láttam, igaz, több részletben, mert rosszul viseltem azt a sok ostobaságot, ami ott elhangzott.
A Közel-Keletet nehéz megérteni európai műveltséggel, értékrenddel.
Nekem is vagy húsz év intenzív tanulásba telt, hiába éltem Tel-Avivban, ha a gondolkodásom az európai neveltetésemen alapult.
Elsődleges dolog, hogy az „érti a híreket”, aki ismeri a hely történelmét, a különböző folyamatokat a múltból, a mélyen húzódó összefüggéseket ezért megfelelő kontextusba tudja helyezni az újdonságot. Majd a későbbiekben szó lesz a média felszínességéről, hogy milyen károkat okoznak a köztudatba bedobott hasonlatok, mint például „Netanjahu olyan mint Hitler”, „az izraeliek ugyanazt csinálják Gázában, mint amit a németek a zsidókkal” – csak a szerző hiányos ismereteit árulja el, de fertőzőbb, mint a covid.
Vita Izrael biztonságának jövőjéről
Az aktualitás az előadás hetében a belbiztonsági szolgálat (Sabak) új vezetőjének kinevezése körüli vita volt. Az izraeli közvélemény megosztott volt, mint a legtöbb ilyen döntésben, de súlyos kérdés, hogy az elkövetkezendő években ki lesz ennek a szervezetnek a vezetője, hiszen ami 2023. október 7-én történt, az vitathatatlanul ennek a szervezetnek a hatalmas hibájából fakadt: nem ismerték fel a jelekből, hogy mire készül a Hamasz. Ugyanakkor ez a pozíció a régi, askenázi elit fontos „bástyája”, mindent megtesznek annak érdekében, hogy el ne veszítsék. Viszont a terrortámadás egyik tanulsága, hogy a szolgálat vezetője és a körülötte lévő döntéshozó testület értsen arabul, és nemcsak nyelvi, hanem kulturális szinten. Akkor és csak akkor fogja tudni a hírszerzési adatokból összerakni a várható történéséket. Mert Izraelben mindig voltak olyan emberek, akik látták a születendő jövőt, akkor is, amikor a győztes háború után visszaadtuk a Sínai-félszigetet Egyiptomnak, amikor az oslói megállapodás után beengedtük Arafat terroristáit, amikor 2005-ban kivonultunk Gázából… csak azok, – utólag már tudjuk – akik precízen megjósolták, hogy mi lesz, közel sem voltak döntési pozícióban. Ahhoz, hogy a hasonló helyzeteket elkerüljünk, elemi követelmény, hogy a belbiztonsági szolgálat és a katonai hírszerzés élére „arabisták” (olyan zsidók, akik tökéletesen ismerik az arab világot) kerüljenek.
Vagy mennyire lehet örülni annak, ha az elhárítás meghiúsít egy terrortámadást? OK, sikerült azt a terroristát likvidálni, aki a támadásra készült, de mi van azokkal, akik ugyanilyen szándékkal készülődnek?
Egy támadás két elemből áll: szándék és képesség. Hiába semmisítjük meg rövidebb-hosszabb időre a képességet, ha a szándék változatlan. A támadás a folyamat vége, persze, örülünk, ha nem sikerült végrehajtani, de a szándék felszámolása sokkal mélyebb megértést, és műveleteket követel, és ebben Izrael nagyon gyengén teljesít. Ezzel szembe kell nézni, hogy változtatni lehessen rajta. Ha nem csupán a pillanatnyi helyzetet vizsgáljuk, hanem a térség történetének utolsó 100-150 évét, akkor kiderül, hogy a terror végigkíséri az egész időszakot.
Még mindig az aktualitásoknál tartunk: Gázában tüntetések voltak a Hamasz ellen – volt a hírekben. Az izraeliek szívében lévő békevágy képes ezt a hírt pozitívan értékelni, mint reménykeltő motívumot, hogy nicsak, mégis vannak Gázában „jó emberek”, akikkel majd lehet szövetkezni a „rosszak, a Hamasz ellen”. De aki ismeri az arab „trükköket”, az gyanakvással nézi a Hamasz-ellenes feliratú táblákkal tarkított menetet, amit még az Al Jazeera is közvetít… ennek a tüntetésnek az igazságtartalma nagy valószínűséggel annyi, mint azoknak a képeknek, amelyek megjelentek az újságírás szégyeneként a gázai, genetikai betegségekkel rendelkező csontsovány gyerekekről, a termetes anyjuk ölében, mint a gázai éhezés „dokumentuma”. A félretájékoztatás az arabok régi, jól bevált, hatásos fegyvere.
A konfliktus
Az előadás fő témája a konfliktus: Valóban, ez a palesztin és a zsidó nép közti viszály? Mióta identifikálják a térség arab lakosai magukat palesztinoknak? A zsidók akkor váltak egy néppé, amikor kivonultak Egyiptomból, elfoglalták Kánaánt, megkapták a Tízparancsolatot, a törvényeket, közös nyelv, kultúra és a közösség által elismert irányítás alatt éltek. Amikor a második Szentély lerombolása után szétszóródtak a világban, mindenütt csak egy etnikumként, olykor csak egy vallás követőiként léteztek. A legújabb kori bevándorlással kezdett újra összeállni a nemzet, és az államalapítással váltak újra egy néppé a különböző országokból visszatérő zsidók. Az izraeli lét alapja ettől kezdve ebben a hármas kapcsolatban írható le:
Izrael országa (Erec Israel-ארץ ישראל), a Tóra (Torát Israel-תורת ישראל), Izrael népe (Ám Israel- עם ישראל)
Egyik elem sem kihagyható!
A magyar is hasonlóan írható le: a vándorló törzsekből a honfoglalással vált egységes néppé, az adott területen, azonos nyelvet beszélve, a belső konfliktusok ellenére is kialakuló közös vezetéssel, és nem véletlenül, a kereszténység felvételével. Több, mint ezer éves, helyhez kapcsolódó történelemmel a háta mögött senki nem kérdőjelezheti meg létjogosultságát.
A zsidó nép a szétszóratása előtti, helyhez között történelme kb. 1300 éves, és az ezt követő majd kétezer évben sem veszítette el kapcsolatát a földdel. Mindig éltek a területen zsidók, és újabban egyes genetikai vizsgálatok szerint a területen élő muszlimok egy része is erős hasonlóságot mutat a zsidó népesség genetikai állományával, vagyis vélhetőleg a muszlim behatolás idején ott élő zsidók egy része áttért a muszlim vallásra. Az első, jelentősebb zsidó visszavándorlás az 1880-as években kezdődött. Izrael története tehát nem 1948-tól eredeztethető, hanem 3300 évvel ezelőtt kezdődött.
A mai palesztinok egészen a zsidó bevándorlásig és államalapításig csak arabokként definiálták magukat. Annál is inkább, mivel ennek a népességnek a nagy része a zsidók letelepedése után érkezett a környező arab országokból. Dr Mordechai Kedar elemezte az arab családneveket, amelyek az eredetükre utalnak (בגדאדי=Bagdadi [Bagdadból való], חלבי=Chalabi [Aleppóból való], אל-מסרי=Al Masri [Egyiptomból való]) Az első kettő az Oszmán Birodalom egy-egy városa volt.
Az El-Carmel arab hetilap, ami 1908-ban indult, kezdetben pozitívan fogadta a zsidó bevándorlást, hiszen munkalehetőségeket, infrastrukturális fejlődést jelentett, de később a betelepülők földvásárlásai ellen léptek fel.
Az Oszmán Birodalomban a területet Jeruzsálemi Vilajetként tartották számon, csak az első világháború során győztes britek által kialakított mandátumi területet nevezték Palesztinának. A név a második Szentély lerombolása után a rómaiaktól ered. Kezdetben a rómaiak Judea provinciának hívták a területet, de a Bar Kochva vezette felkelés leverése után (i.sz.135) Hadriánusz császár dühében, hogy a zsidók emlékét is eltörölje, a bibliabeli ellenségről – akik akkor már többszáz éve eltűntek -, a filiszteusokról nevezte el.
1917 végén került nyilvánosságra Arthur James Balfour brit külügyminiszter nyilatkozata a „zsidó otthon” megteremtésének támogatásáról. A bevándorlók újabb csoportjai érkeztek Európából, a zsidó lakosság egyre szervezettebbé vált.
Az arab zavargások 1920-ban a „nabi Musza” ünnepen kezdődtek Jeruzsálemben, zsidó üzleteket törtek össze, tulajdonosaikat megölve – kilenc halálos áldozattal, de az atrocitások nem múltak el, 1921-ben Jaffában és Jeruzsálemben is támadtak, ekkor már 47 zsidó halott volt. A britek egyre inkább az araboknak kedveztek, 1922-ben kiadták a Fehér Könyvet, amely a zsidó bevándorlást igyekezett fékezni. Ez még akkor is érvényben volt, amikor az európai zsidóság elpusztítása már elkezdődött. A briteket nem kevés zsidó ember halála terheli.
Az arab zavargások eszmei vezetője Hadj Amin al-Husszeini, akit 1921-ben neveznek ki jeruzsálemi főmuftinak, és komoly szerepe volt az 1936-os arab lázadásban is. Bár ekkor a lázadók célpontja elsősorban a brit kormányzat volt, és a brit katonák kemény válasza következtében sokan meghaltak az arabok közül, Jaffában mindmáig láthatók az akkori házrombolás nyomai, a zsidó települések is megszenvedték a támadásokat. A lázadás felszínre hozta az arab népességen belüli ellentéteket – a halálesetek egy része ennek a következménye volt.
(1941-ben al-Husszeini Berlinbe repült, Hitler meleg fogadtatásban részesítette, viszonzásul 1943-ban 25 000 boszniai muszlimot toborozzon a Waffen SS-be.)
Muszlimok a zsidók ellen
Ezeknek a támadásoknak egyértelműen vallási felhangja volt, nemzeti hovatartozásról szó sem volt.
Ehhez ismerni kell az iszlám létrejöttét, azt a tényt, hogy Mohamed „beépítette” az iszlámba a zsidóság és kereszténység legfontosabb alakjait, mondván, hogy ezek a vallások az iszlám megjelenése után érvényüket vesztették. Az iszlám győzelmét igazolta a zsidók szétszóratása a világban, és a jeruzsálemi, keresztény királyság bukása. Csakhogy, ha a zsidók visszajönnek, és lerombolt szentélyük helyére is igényt tartanak, akkor a tézis megdől: a zsidók mégsem vesztették el a Mindenható támogatását, vallásuk nem veszítette érvényét. Akkor és azóta is a jelszó az Al Aksza felszabadítása – bár az akkor és ma is szabad terület a muszlimok számára.
Az arabok által Nakbaként (katasztrófa) emlegetett, izraeli Függetlenségi Háború azután tört ki, hogy az ENSZ által készített felosztási tervet a zsidók elfogadták 1947 novemberében. Az arabok válasza ”קו החלוקה לא יהיה אלא קו של אש ודם”= a felosztás határa nem lesz más mint tűz és vér. Ennek megfelelően már másnap megindult a zsidók gyilkolása. Miután a britek 1948 május 14-én kivonultak, a zsidók kikiáltották Izrael állam megalakulását, a környező arab országok együttesen megtámadták az országot. A háború 1949 júliusában egy tűzszüneti megállapodással zárult.
Izrael a háború során megnövelte a területét, de nagy árat fizetett érte: lakosságának 1%-a elesett.
A menekültkérdés felemás módon rendeződött, mert igaz ugyan, hogy a zsidók által elfoglalt területekről sok arab elmenekült a környező országokba, illetve Jehuda, Somron és Gáza területére, de ott évtizedeken át menekülttáborokban tartották őket. Ezzel szemben az arab országokból kiebrudalták az évszázadok óta ott élő zsidók nagy részét, akik Izraelben teljes jogú állampolgárként telepedhettek le. Ekkor számolták fel szinte teljesen az iraki zsidóságot, akik a babilóniai fogság (i. e. 597) óta éltek ott. Vagyonukból kiforgatva kergették el őket. Az állam megalakulása utáni néhány évben közel egymillió zsidó érkezett az országba.
Nasszer, egyiptomi elnök nem elégedett meg azzal, hogy a menekülttáborok arabjait, mint bármikor bevethető „civil” terroralakulatokat használja (fedajun), hanem KGB segítséggel létrehozta a PFSZ-t 1964-ben. Az alapító elnök Ahmad Shukeiri apja még kifejezetten jóban volt a cionistákkal, fia jogot tanult és nemzetközi porondon építette politikai karrierjét. Hivatalosan a jordán fennhatóság alatt álló Kelet-Jeruzsálemben volt az alakuló ülés. Pár hónappal később létrehozták a szervezet katonai szárnyát is.
Ez ugyanaz az elképzelés volt, amit a napjainkban Európába bevándorlók vallanak: ha fejszével nem tudjuk kivágni a fát, akkor férgekkel kell felszámolni. Az arab államok hadseregei helyett célszerűbbnek látszott a palesztinai arabokat felhasználni a zsidó állam megsemmisítésére. A terror legitimációja a Nakba: „jár nekem, mert elvették tőlem”. Arról nem esik szó, hogy az arab terror már a Nakba előtt is szedte áldozatait : 1870–Jaffa, 1886– Cfát, 1891–Jeruzsálem, 1908–Jaffa, 1920–Jeruzsálem, 1921-Jaffa, Petah Tikva, Tel-Aviv, 1924-Cfát, 1929-Hevron, és még hosszan sorolhatók a mészárlások, pogromok.
Radikális iszlám terroristák gerilla-akciói képesek kisebb-nagyobb győzelmeket aratni, egy demokratikus állam szervezett hadseregével szemben, mert teljesen más az értékrendjük. Éppen ezért javasolták 2023. október 7-e után az arab országokból származó szakértők, mint Eliahu Yosian, aki Iránban nőtt fel, hogy az IDF etikai kódexét szemétbe kell dobni ahhoz, hogy a Hamaszt elpusztítsák, csakhogy erre az izraeli katonai vezetők nem képesek.
A nagy ámítás
Bár az Izrael-ellenes arab terror lényegét tekintve vallási eredetű, a PFSZ taktikai okokból, hogy megnyerje az európai államok támogatását, nemzeti, felszabadító mozgalom köntösébe bújt. Számos alkalommal vörös terrorszervezetekkel, közös akciókban vettek részt (lásd: Entebbe 1976 – németekkel). A térség keresztény arabjai is elhitték, hogy nemzeti mozgalomról van szó, ezért kezdetben csatlakoztak, de az évek során számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy a PFSZ által ellenőrzött területeken a keresztények menekülni kényszerülnek.
Betlehem 1967-1993 között masszív keresztény többségű volt, ma alig 25%-a a népességnek.
A Közel-Kelet törzsi társadalmai nem lettek nemzetek azután sem, hogy a britek és a franciák vonalzóval huzigált határok közé szorították őket, etnikai, vallási különbségeket figyelembe nem véve. Legfeljebb egy-egy erős kezű diktátor tudta összetartani őket Tunéziától Szíriáig, de amint az a nyomás megszűnt, az ország anarchiába sodródott, Líbiától, Libanonig.
Ezen a vidéken a nemzeti szuverenitásnál sokkal hatásosabb közösségszervező erő az iszlám, ezt használta ki a Muszlim Testvériség mozgalom, amiből 1987-ben megalakult a Hamasz. Alapokmányában nem kertel nemzetállamról, hanem kijelenti, hogy azért kell a zsidókat innen elüldözni, kiirtani, mert ez a terület Vakf (az iszlám jog szerint elidegeníthetetlen föld, csak muszlim tulajdon lehet).
Arról, hogy a gázai arabok mit gondolnak a zsidókról, Izraelről, a média-hazugságokon túl, az adás vendége beszélt: Dor Sachar, aki a gázai Hán Júniszban született.
Zvi első kérdése a gyerekkorára vonatkozott: mit tanultak az iskolában? Az első szó, amit le kellett írni: Palesztina. Dornak nem sikerült először lemásolni a tábláról, ezért hatalmas verést kapott. Már első osztályban kezdődik az indoktrináció a zsidók ellen. Az iskolai térképen nem létezik olyan ország, hogy Izrael.
Aki megöl egy zsidót, annak a helye a Paradicsomban – hallják állandóan.
Az édesapja 27 éven át dolgozott Izraelben, onnan kaptak ruhákat, játékokat, TV-t, ajándékokat ünnepekre, de amikor megtudta, hogy egy terrortámadásban megöltek zsidókat, akkor ünnepelt és azt mondta otthon, hogy bárcsak minden zsidót megölnének!
Mit nem láttunk, mit nem vettünk észre? – kérdezi Zvi
„Túl sokat adtunk nekik: ezt úgy értelmezik, hogy nekik van igazuk, jár nekik, mi gyengék vagyunk, hiszen önként adunk.
Osló is tévedés volt, de a 2005-ös kivonulás volt a legnagyobb hiba. Gázában nincsenek ártatlanok! Ne higgyetek nekik…ez egy vallásháború, nincs miről megegyezni”
Dor gyerekként találkozott izraeli katonákkal, és a saját tapasztalatai ellentmondásban voltak az iskolában hallottakkal. Keserves utat járt be, amikor eldöntötte, hogy elhagyja az iszlámot és zsidó akar lenni. Megásatták a sírját és napokig ott kellett feküdjön, nem tudva, hogy mikor hánynak rá földet. Végül sikerült átszöknie Izraelbe. Megpróbáltatásairól könyvet írt: Hán Júniszból Tel-Avivba.
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és az engedélyével került közlésre.
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
