Az iráni-izraeli konfliktus újrarajzolta Észak-Afrika geopolitikai térképét.
Az Irán és Izrael közötti háború után Észak-Afrika stratégiai vonalak mentén szakadt szét – Marokkó elmélyítette nyugati kapcsolatait, miközben riválisai továbbra is ragaszkodnak a múlt sérelmeihez.
Jövő vs múlt
Júniusban, amikor a világ figyelme az Irán és Izrael között fellángoló összecsapásokra szegeződött, Észak-Afrika stratégiai átrendeződése csendesen, de határozottan bontakozott ki.
A harcok lecsendesedése után Észak-Afrika két jól elkülöníthető táborra szakadt. Az egyik a modern jövőt építő országokat, a másik pedig a múlt sérelmeibe és ideologikus narratívákba ragadt államokat foglalja magába.
Marokkó: az atlanti kapu
Miközben a régió számos fővárosából heves és elítélő nyilatkozatok záporoztak, Marokkó megerősítette az Ábrahám-egyezményekhez való ragaszkodását, amely stratégiai alapot jelent számára.
Az Egyesült Államok nyilvános elismerése a Nyugat-Szahara feletti marokkói szuverenitásnak kulcsfontosságú geopolitikai és gazdasági előnyt jelentett a királyságnak, amely így egy atlanti kapu szerepét tölti be az afrikai kontinens felé.
Marokkó évek óta tudatosan távolodik az Arab Liga megrekedt politikájától, és az új korszakát egy stabilitásra és modernizációra épülő regionális szerepvállalással igyekszik megalapozni.
Marokkó izraeli kiberbiztonsági technológiák alkalmazásával erősíti infrastruktúráját, izraeli sivatagi öntözéses megoldásokkal küzd az egyre súlyosbodó vízhiány ellen, és közösen fejleszt Izraellel drónokat.
Algéria: geopolitikai zsákutca
Algériában a háborúra adott válasz heves volt, a 20. század hidegháborús retorikáját idézte. Az ENSZ-ben az izraeli „agresszió” elleni dörgedelmek mögött azonban inkább egy stratégiai tehetetlenség rajzolódott ki, amelyet a régóta húzódó marokkói–algériai rivalizálás súlyosbít.
Algéria geopolitikai zsákutcában vergődik, és a Nyugat és a modernizáció helyett inkább az orosz, kínai és iráni szövetségesek mellé állt, nem meggyőződésből, hanem a Rabat iránti irigységből és a belső gazdasági problémák elől való menekülésből.
Emellett az algériai hadsereg közvetlenebb fenyegetéssel néz szemben a Száhel-övezetben tomboló dzsihadista felkeléssel, amely elvonja az ország erőforrásait.
Egyiptom: diplomáciai offenzíva
A háború Egyiptom számára létkérdést jelent. Kairó diplomáciai offenzívával igyekszik elősegíteni a tűzszünetet, miközben belső gazdasági problémákkal küzd. Több mint 100 milliós lakosságára és törékeny gazdaságára, amely nagymértékben a turizmusra és a Szuezi-csatorna bevételeire támaszkodik – egy eszkalálódó háború katasztrófa lenne.
Ezért az egyiptomi vezetés minden kapcsolatot igyekszik fenntartani Washingtonnal, ugyanakkor titkos üzenetekkel próbált érintkezni Teheránnal is a stabilitás megőrzése érdekében.
Tunézia: populizmus és kétségbeesés
Tunéziában a háború egy gyenge, populista elnök számára kiváló ürügy volt belpolitikai válság elfedésére. Kaisz Szaied rezsimje Izrael hangos elítélésével és utcai tüntetések szításával próbálta levezetni a lakosság elégedetlenségét, miközben pontosan tisztában van azzal, hogy gazdasági túlélése a nyugati pénzintézetek támogatásától függ.
Az oroszokkal és kínaiakkal való együttműködés csupán látszatmozdulat – egy gyenge állam kétségbeesett próbálkozása, hogy geopolitikai mozgásteret teremtsen.
Nem a konfliktus teremtette meg ezt a valóságot, azonban minden illúziót eloszlatott, és feltárta a brutális igazságot arról, hogy ki építi Észak-Afrika jövőjét – és ki fog eltemetve maradni benne.
Amine Ayoub, a Middle East Forum munkatársa, politikai elemző és író.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
