Virág Sára riportja az Indexen a 2025 júniusában kirobbant Izrael–Irán háború hétköznapjait mutatta be, izraeli civilek megszólaltatásával.
A cikkben egy izraeli művésztanár, jesivadiák és édesanya meséltek arról, hogyan próbáltak meg normális életet élni az iráni támadások miatti veszélyes helyzetben – miközben félelemről, hitről és alkalmazkodásról is beszéltek.
Mint ismert, június elején Izrael támadást indított Irán ellen, válaszul a perzsa állam nukleáris törekvéseire és a már régóta fennálló feszültségre. A támadás, amelyet a Moszad segítéségével hajtottak végre, több magas rangú iráni katonai vezető és atomtudós halálát okozta, továbbá évekkel visszavetette Teherán nukleáris törekvéseit. Válaszként Irán több alkalommal is rakétákat lőtt ki izraeli városokra, civil célpontokat veszélyeztetve.
„Zombi vagyok a fáradtságtól”
„Október 7-e óta tudtuk, hogy jönni fog valami”
– mesélte Balázs, aki hosszú évek óta él Izraelben. Elmondása szerint a támadást megelőző estén már feltűnt a csend a hírekben: „Akkor még gyorsan elmentünk bevásárolni – víz, konzervek, elemek, amit csak lehetett.” És valóban, hajnalban megszólaltak a szirénák, az első rakéták becsapódtak, az emberek pedig az óvóhelyekre siettek.
„Zombi vagyok a fáradtságtól”
– mondta a támadások idején Ethi, egy jeruzsálemi művésztanár. A nő szerint a nehéz helyzet ellenére, Izrael nem tehetett mást: „Nem engedhetjük meg, hogy ellenségeink atomfegyverhez jussanak.”
Föld alatti kórházak, közösségi ima és alkalmazások
A támadások idején a mindennapok teljesen átalakultak. Az iskolák bezártak, sok munkahely felfüggesztette működését. A bevásárlásokat futva intézték az emberek, hogy mielőbb visszatérjenek a biztonságos zónákba.
„Jesivába már nem mehetek, de a barátaimmal megszerveztük, hogy védett helyen tanuljunk tovább.”
– magyarázta Glitzenstein Meni, aki testvérével együtt egy föld alá telepített kórházban önkénteskedett a támadások alatt.
A légiriadók nem okoztak pánikot, az emberek fegyelmezetten, rutinszerűen vonultak biztonságba, a digitális figyelmeztető rendszerek és közösségi szerveződések pedig sokak életét mentették meg.
Az óvóhelyeken sokan próbáltak meg közösségi életet élni: zsoltárokat mondtak, beszélgettek, olykor még viccelődtek is. „Így oldjuk a feszültséget” – meséli Meni.
„Mosni kell, tejért menni, levinni a gyereket játszani”
Bea, egy fiatal édesanya Tel-Aviv közeléből, őszintén beszélt szorongásairól a támadások idején. „Babát várok. Pénteken rám tört a pánik. De nem lehet csak félni.
Mosni kell, tejért menni, levinni a gyereket játszani. Kell, hogy valami megmaradjon a hétköznapokból.”
Elmondása szerint a pincében kialakított óvóhelyük már-már „luxusnak” számít: van légkondi, wifi, ivóvíz, WC. Mégis, tizenkét család osztozik húsz négyzetméteren, éjszakánként harminc fokos melegben. Nem ideális, de hálásak érte – van hova menniük, és a zsidó nép korábban sokkal rosszabb időkön is túlélt.
A támadások miatt Magyarországon rekedt izraelieknek az EMIH Balatonőszödön kóser étkezést, zsinagógát és mikvét biztosított.
Virág Sára eredeti teljes cikke az Indexen olvasható.
