Október 7-e után Liraz Charhi nemzetközi karrierje összeomlott: lemondták a fellépéseit, felbontották a szerződéseit, és arra szólították fel, hogy álljon ki a palesztinok mellett.
Az elismert izraeli-iráni színésznő és énekesnő nyíltan beszélt a Ynetnewsnak a gyászáról, az ellenállásáról, és arról, hogyan építi újra a karrierjét otthon, ahol újra megtalálta a hangját.
Bár most már olyan, mintha egy másik életből származó történet lenne, a gázai háború előtt volt egy pillanat, amikor Liraz Charhi karrierje egyik legcsábítóbb ajánlatát kapta, de vissza kellett utasítania. 2023 márciusában a Variety magazin arról számolt be, hogy Charhi főszerepet kapott Roland Emmerich (a Függetlenség napja rendezője) történelmi sorozatában, Anthony Hopkins mellett.
A forgatás Rómában zajlott, de Charhi nem tudott időt szakítani rá, mivel nemzetközi zenei karrierje éppen csúcspontján volt, és több tucat fesztiválon lépett fel világszerte, így nem tudta a forgatásokat beiktatni a naptárába.
De mégis ki utasítana vissza egy ilyen projektet?
„Egy hónapig próbáltuk összehangolni a menetrendet, hogy megvalósulhasson” – emlékszik vissza a színésznő. „Azt terveztük, hogy befejezzük a franciaországi koncertsorozatot, autóval Magyarországra utazunk, és onnan repülünk tovább, de rájöttem, hogy ez nem fog menni, így lemondtam.”
„Ráadásul akkor már két évre előre meg volt a turnéprogramom. Nem mondhattam csak úgy az ügynökeimnek, hogy nem megyek. Nem szeghetem meg a szerződéseket. Megállapodások vannak, előre fizetnek, repülőjegyeket foglalnak. Ráadásul annyi évembe és pénzembe került, mire a zenéléssel nyereségessé váltam. Hirtelen ügynökeim lettek Hollandiában, Dániában és Belgiumban. Ez a lépés lehetővé tette, hogy művészileg, üzletileg és közönségem tekintetében is fejlődjek. Nem akartam ezt feladni.”
Október 7-én azonban minden megváltozott, amikor Charhi partnerének, Tom Avni családjának öt tagját – akik a Beeri kibucban éltek – brutálisan meggyilkolták a terroristák.
Három nappal később, október 10-én brit ügynökei váratlanul közölték vele, hogy koncertjeinek többségét lemondták. Néhány világzenei fesztivál szervezője még hajlandó volt fogadni őt, de azzal szembesül, hogy az iráni modern zenére épülő karrierje darabokra hullik.
„Amíg a háború tart, a konfliktusövezetekből származó művészeket nem hívják színpadra. Sem zsidókat, sem arabokat, sem oroszokat, sem ukránokat. Sokat vesztettem.”
2016-ban visszatért perzsa gyökereihez
A 47 éves Liraz Charhi, akinek szülei Teheránból emigráltak Izraelbe, 2004-ben vált ismertté az Avi Nesher által rendezett Turn Left at the End of the World című film révén. Ugyanebben az évben megjelent saját nevét viselő debütáló albuma, amely héber nyelvű dalokat tartalmazott. Azóta szerepelt izraeli tévésorozatokban, filmekben (többek között a Államtrükkökben Sean Penn és Naomi Watts mellett), valamint színházi darabokban. 2016-ban visszatért perzsa gyökereihez, egy évvel később pedig a NAZ című albummal indította nemzetközi karrierjét.
Jelenleg Eran Riklis rendezésében a Reading Lolita in Tehran című nemzetközi filmje látható a mozikban. Charhi írta a filmben szereplő dalok szövegét, amely egy irodalom professzorról szól, aki az 1970-es évek végén, az iszlám forradalom kitörésekor tér vissza Iránba az Egyesült Államokból. A film vizuálisan is lenyűgöző, nemzetközi színésznőkkel a főszerepben, köztük Charhi nagynénjével, Ritával, aki angolul és perzsa nyelven is kiemelkedő alakítást nyújt.
„Hat hónapig folyamatosan sírtam”
„Október 7. hatalmas fájdalmat okozott nekünk. Minden megváltozott. Mi is megváltoztunk. Az otthonunk is megváltozott. A gyerekek. A kapcsolatunk. Most egy teljesen új kapcsolatokat építünk.
Aki azt mondja, hogy október 7. után nem változott, az vagy nem veszi észre, vagy tagadja. Hat hónapig folyamatosan sírtam.”
„Az első fél évben nagyon produktív voltam. Meglátogattam a családunkat, akiket a Holt-tenger környékére evakuáltak egy hotelbe, és megpróbáltam folytatni a kevés megmaradt külföldi fellépésemet. Miután törölték a járatokat, két országon keresztül utaztam, hogy eljussak egy harmadik országba. Útszéli motelszobákban aludtam. Egyszer, úton a repülőtérre, kaptam egy üzenetet arról, hogy a járatomat törölték.”
Annak ellenére, hogy Charhi elhatározta, nem hagyja, hogy a háború tönkretegye művészi pályafutását, ez nem sikerült neki. Miután felépült az első sokkból, stúdióba vonult, hogy elkészítse hatodik albumát. De a londoni lemezkiadó, amelyik képviselte, habozott, és folyamatosan halogatta az album megjelenését.
„Hé, de van szerződésünk!”
„Hogy betarthassam a határidőt, rakétákat kellett kerülgetnem az Ayalon autópályán [Tel-Aviv egyik főútján], a lányaimmal, akik nem mentek iskolába, csak azért, hogy eljussak a stúdióba, miközben mindenki körülöttem gyászolt” – meséli. „Aztán összehívtak egy Zoom-értekezletet, hogy közöljék velem, le kell állnom, és hallgatnom kell, mert nem alkalmas az idő egy album kiadására.”
„Hé, van szerződésünk! Miért kellene hallgatnom? Egész életemben az elnémított nőkért, a nagymamáimért, magamért harcoltam. Olyan otthonban nőttem fel, ahol elnyomták a hangomat. Nem voltam hajlandó hallgatni és leállni.”
„Aztán a fesztivál szervezői üzeneteket kezdtek küldeni nekem: „Talán nem kellene eljönnöd? Talán veszélyes?” De én mégis elmentem. Végül azonban egyértelműen azt mondták, hogy „ne gyere”. Fenyegetéseket kaptak, és nem voltak hajlandók izraeli zenészeket a színpadra engedni, annak ellenére, hogy az én üzenetem a béke és a szeretet, és annak ellenére, hogy ellenséges országokból származó művészekkel készítek albumokat. Nekik ez mindegy volt.”
„Két hónappal a gázai háború kitörése után elmentem a néhány berlini, frankfurti, hamburgi és párizsi koncertre, amelyeket nem töröltek. A 1500 férőhelyes koncerttermek helyett 300 fős klubokban léptem fel, mert rengeteg jegyet töröltek.
Gyűlölködő üzeneteket kaptam, amelyekben a palesztin zászlóba csomagolt vagy szemétkosárba dobott lemezeim fotói szerepeltek.”
„Beszéltem erről a Sky News-on és a CNN-en. Egy ponton Zoom-hívást kezdeményeztem a lemezkiadóm menedzsereivel. Azt mondtam nekik: „Folyton szavakat akarnak a számba adni; én tudom, hogyan kell interjút adni. Mit akarnak, mit mondjak?”
A válaszuk az volt: „Azt akarjuk, hogy a közösségi médiában tedd közzé, hogy ‘Free Palestine, Ceasefire Now’ (Szabad Palesztinát, tűzszünetet azonnal)”
„A PR-menedzserem, aki Európában a jobbkezem volt, és ott építette a karrieremet, velem jött a túszok családjait támogató tüntetésekre, és mellettem állt, amikor a brit parlamentben felszólaltam az elrabolt nők szabadon bocsátásáért. Még ez sem volt elég ahhoz, hogy ne ítéljenek felettem és Izrael felett.”
„Elértem a csúcsot és minden összeomlott”
„Megpróbáltam elmagyarázni, hogy a családtagjaimat meggyilkolták. Elmondtam nekik, milyen az, amikor egy olyan környéken élsz, ahol minden gyerek szülei 40-50 évesek, és tartalékos katonák és katonák védelmeznek minket. Elmagyaráztam, hogy vissza kell támadnunk, mert lemészároltak minket. Nem tudták megérteni, miről beszélek.
Nagyon türelmes ember vagyok, de akkor döntöttem, hogy többé semmi közöm ezekhez az emberekhez.”
„Átmentem egy másik kiadóhoz. Szívszorító döntés volt, mert ők építettek fel engem, én voltam a sztárjuk. Most is, hogy erről beszélek, alig kapok levegőt. Rájöttem, hogy mindannyian palesztinbarátok, és ezzel nincs is bajom, de nincs joguk ítélkezni felettem.”
„Elfelejthettem a befektetett pénzt, a munkát, a közönséget, akik hallani akartak, a karrieremet – elértem a csúcsot, és minden összeomlott. Visszatekintve hatalmas szívességet tettek nekem. Ma jobb helyen vagyok.”
„A zene hihetetlenül fontos, de az élet mindennél fontosabb”
„Kezdetben, amikor összeomlott a világom, azt hittem, egy időre elhagyjuk az országot, hogy megpróbáljuk megmenteni a karrieremet. De rájöttem, hogy nem hagyhatom el ezt a helyet. Nem hagyhattam ott Tomot, aki gyászolt. Én is gyászoltam. A zene hihetetlenül fontos, de az élet mindennél fontosabb.”
2024 májusában Charhi kiadta hatodik albumát, amelynek egy részét saját otthoni stúdiójában rögzítette. Néhány külföldi fellépésen kívül legtöbb idejét Izraelben töltötte, ahol az Andalusian Orchestra zenekarral dolgozott együtt, vállalati rendezvényeken és magánösszejöveteleken lépett fel, valamint egy ifjúsági sorozatban és Tamar Karavan rövidfilmjében is szerepelt. Amikor nem zenél, visszatér a színpadra és színészkedéssel foglalkozik.
„A sok fájdalom és könny ellenére is nagy örömöt és hálát érzek” – mondja. „Ez az idő Izraelben jót tett nekem. Megerősített. Időt tölthetek a lányaimmal, anélkül, hogy folyamatosan a Ben-Gurion repülőtérre kellene mennem, és anélkül, hogy anyaként mindig gyötörne a kísértő bűntudat.”
„Tavaly október óta nem volt egyetlen külföldi fellépésem sem. Most azonban valahogy meghívtak, hogy a jövő hónapban a németországi Fusion Festival főszínpadán lépjek fel, 15 000 ember előtt. Talán valami változás van a levegőben.”
„Nagyon számítok Trumpra”
„Megtanultam, hogy az emberek nem feltétlenül antiszemiták, csak mélyen tudatlanok.
Nem értik, mi történik itt, és soha nem fogják megtanulni, ezért igazságtalanul ítélnek meg minket. A „Free Palestine” szlogen divat lett.
A semmiből jött, és ugyanúgy el is fog tűnni. Nem ismerik a konfliktusok történetét.”
„Még Los Angelesben, ahol a hetedik albumomat készítem, is mindenhol ezeket a matricákat látom. Biztos vagyok benne, hogy végül meg fogják érteni, mi történt velünk és mi történik még mindig Izraelben. Ami itt történik, az külföldön is történik. Berlinben folyamatosak terrortámadások. Most megakadályoztak egy robbantást a Lady Gaga koncertjén. A terror átveszi az irányítást a világ felett. Ugyanez a történet, csak más helyeken.
Sajnos Európa és az Egyesült Államok is saját bőrén fogja megtanulni, mit jelent ez. Mindannyian egy csónakban evezünk.”
„Nagyon számítok Trumpra. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ha velünk van, akkor támogatom – tette hozzá nevetve. „Hiszem, hogy át fogja írni a történelemkönyveket.
Az egójának szüksége van rá. És amíg ez jobbá teszi a világot, addig vele vagyok.”
