Napóleon katonai győzelmei telis-tele voltak olyan politikai katasztrófákkal, amelyek napjainkig meghatározzák az erőviszonyokat Európában. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Carl von Clausewitz porosz tábornokként harcolta végig a napóleoni háborúkat. Mikor pedig túlélte, leült az íróasztala mögé és akkurátusan megírt egy átrághatatlan kásahegyet, amit ma a háború átfogó elméleteként ismerünk.
A napóleoni háborúk hatása
Clausewitz legfontosabb tétele: a katonai akciók teljesen értelmetlenek, ha nincsenek összehangolva valamilyen átfogó politikai céllal. Vagyis a katonai győzelem csak akkor ér valamit, ha megvalósított vele politikai célokat.
Napóleon fényes katonai győzelmei például telis-tele voltak olyan politikai katasztrófákkal, amelyek napjainkig meghatározzák az erőviszonyokat Európában.
Miért tudott Napóleon Moszkváig eljutni? Lehet, hogy zseniális hadvezér volt, de a lényeg nem ez!
Hanem az, hogy akkor még Európa közepén nem léteztek nemzetállamok!
A mai Németország területét ezer független kis államocska alkotta, ahogy Olaszország helyén is egymással versengő poliszkák lézengtek.
A szervezetlen, szövetséget és katonai egységet nem igen alkotó hercegségek felett nem volt valami nagy kunszt katonai győzelmet aratni. És amíg ez a káosz uralkodott Európa közepén nem jelentett nagy megerőltetést Franciaországnak a vezető nagyhatalom szerepében tündökölni a kontinensen. Aztán történt valami, amibe előtte senki sem gondolt bele!
Német és olasz egység
Ahogy Napóleon kiterjesztette hatalmát Közép-Európára, néhány német és olasz államocskát nagyobb politikai egységgé kovácsolt össze, létrehozva a Rajnai Szövetséget és az Itáliai Királyságot. Megfűszerezve a modern nacionalizmus és a népszuverenitás eszméivel. A terve természetesen az volt, hogy erősítvén a francia birodalmat, bekebelezi kreációit.
Csakhogy a dolog másként sült el, mert hódításaival tartós politikai sikereket nem tudott elérni.
Azzal, hogy lebontotta a hagyományos struktúrákat, megrészegítette a németeket és az olaszokat a nemzeti egység gondolatával akaratlanul is lefektette Németország és Olaszország egyesítésének alapjait.
Ez a folyamat pedig az 1870-71-es porosz győzelemben kulminálódott, amikor a poroszok, levonván a napóleoni háborúk tanulságait péppé verték a franciákat. Elfoglalták tőlük Elzászt és Lotaringiát, majd a versailles-i palota tükörtermében a német fejedelmek ünnepélyesen bejelentették a Német Császárság megszületését.
Ezzel pedig Franciaországnak két frissen egyesített, buzgó nacionalista és fegyverkező szomszéddal kellett szembenéznie, amelyek mellett már sosem nyerte vissza korábbi domináns pozícióját. (Tehát nem Alfred Dreyfus, hanem Napóleon volt a ludas.)
Porosz barátunk a kásahegyét írva arra az alapvető törvényszerűségre jutott Napóleon példájából, hogy a „győzelem maximalizálása” rövidlátó cél. Előbb egy politikai célra van szükség, aztán stratégiára, majd taktikára. És mindezzel csak akkor lehet eredményeket elérni, ha összhangban állnak egymással!
Macron az új Napóleon?
A kérdés pedig az, hogy Macron fejében van-e egy meghatározott, összefüggő politika, stratégiai és taktikai konstelláció ezzel az európai atomernyővel vagy csak a következő választásig lát?
Mert ha nincs, a felelőtlensége olyan beláthatatlan folyamatokat indíthat el Kelet-Európától Moszkváig, mint hajdan Bonaparte.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
dr. Kornéli Beáta összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.