Mennyire megbízható az ENSZ?

Izrael esete Folke Bernadotte ENSZ-közvetítővel és U Thant ENSZ-főtitkárral. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.

Látva az Egyesült Államok és az ENSZ ellentmondásos kiállását Izrael mellett, eszembe jutott két régi esemény, amit érdemes felidézni ahhoz, hogy ne tápláljunk illúziókat napjaink eseményeivel kapcsolatban.

Azt a történetet mindannyian jól ismerjük, hogy az ENSZ Közgyűlése 1947. november 29-én 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta a 181. számú határozatot Palesztina felosztásáról egy független zsidó és egy független arab államra, Jeruzsálem pedig ENSZ ellenőrzés alá került volna, mint corpus separatum. A két állam megalakulásával a brit hadseregnek ki kellett vonulnia Palesztina mandátumterületről.

A területi és lakossági eloszlás közel sem volt ideális, de mégis egyedülálló lehetőség volt a zsidó nemzeti otthon állammá válásához. A Zsidó Ügynökség annak rendje és módja szerint 1948. május 14-én a tel-avivi múzeumban kikiáltotta Izrael Államot és megalakította első kormányát Dávid Ben-Gurion vezetésével.

A palesztinai arab politikai elit és az arab országok elutasították Palesztina felosztását és ezzel együtt a palesztinai arabság elmulasztotta megalakítani a saját államát. Amikor a brit csapatok elhagyták az egykori mandátumterületet, öt arab ország, Egyiptom, Szíria, Libanon, Transzjordánia és Irak megtámadták a fiatal Izraelt, amivel kezdetét vette az 1948-as függetlenségi háború.

A Ben-Gurion kormány válaszul arra törekedett, hogy minél jobb területi pozícióval kerüljön ki a konfliktusból.

Tehát az ENSZ nem volt képes betartatni a 181. közgyűlés határozatot a palesztinai arab vezetőséggel, aminek eredményeként az arab országok megtámadták Izraelt és nem volt senki a világszervezeten belül, aki a védelmére kelt volna. Ehelyett maga az ENSZ is felrúgta a 181. számú határozatot és a júniusi fegyverszünet alatt egy új rendezési tervvel állt elő, amelyet Folke Bernadott ENSZ-közvetítő tolmácsolt a hadban álló feleknek. Eszerint elvetették az előzőleg jóváhagyott kétállami tervet, helyette egy zsidó és egy arab tagból álló uniót szorgalmaztak, beleértve Transzjordániát is, közös gazdasággal, összehangolt kül- és védelmi politikával. Jeruzsálemet pedig, semmibe véve a zsidó szent helyeket, továbbá 100.000 fős zsidó lakosságot az araboknak ítélték volna.

Felmerül a kérdés, hogy az ENSZ mégis hogyan gondolta egy már létrejött államnak a visszavonását?

Teljesen világossá vált a Ben-Gurion kormány számára, hogy a zsidó nemzet csak magára számíthat és az IDF katonai erejére. Továbbá tisztán látta, ha maga az ENSZ rúgta fel Jeruzsálem corpus separatum státuszát, akkor nincs mit tenni, katonai erővel kell megvédeni a Templomhegyet és a Siratófalat. Ennek a döntésnek a következtében nagyon komoly harcok alakultak ki az IDF és a transzjordániai Arab Légió között Jeruzsálem birtoklása végett.

Az Izraeli Védelmi Erőknek köszönhetően sikerült csúfos vereséget mérni az Arab Ligára, sőt komoly területi nyereséget is szerezni, amelyet végül kétoldalú fegyverszüneti megállapodásokban rögzítettek, melyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1948. novemberi határozata el is fogadott. Jeruzsálem 1967-ig megosztásra került Jordánia és Izrael között.

Hasonlóan csúfos az az eset, amikor Gamal Abdel Nasszer jelentős csapatokat vont össze a Sínai-félszigeten és felszólította U Thant burmai diplomatát, akkori ENSZ-főtitkárt, hogy vonja ki a félszigeten állomásozó ENSZ békefenntartókat, akik a fegyverszünet betartását voltak hivatottak ellenőrizni. U Thant a felszólítást haladéktalanul teljesítette ezzel teljes mértékben kiszolgáltatva Izraelt az egyiptomi haderőnek. Nem értem, nem volt világos számára, hogy Nasszer mire készült? S, ha igen, miért vonta ki a békefenntartó erőket? Miért nem utasította Nasszert, hogy vonja vissza a hat hadosztályát Izrael határától? Ez lett volna a dolga vagy nem?

Levi Eshkol az Egyesült Államokhoz fordult segítségért, mert Egyiptom zöld utat kapva az ENSZ-től lezárta a Tiráni-szorost megbénítva ezzel az izraeli kereskedelmet, de a Johnson-adminisztráció nem nyújtott segítséget, mert a vietnámi háború kötötte le a figyelmét. Izrael újfent csak saját magára maradt és egyedül kellett meghoznia a sorsdöntő lépést, hogy megelőző csapást mérjen Egyiptomra. Ez az elhatározás hozta meg Izrael számára a győztes hatnapos háború dicsőségét.

A múlt mintázatai alapján az az érzésem Izrael valami hasonló döntés előtt áll ma is.

Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.

dr. Kornéli Beáta összes cikkét elolvashatja itt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.