Felbecsülhetetlen érték bontakozik ki a gázai csatamezőkön. A zsidó hősiesség ismételt újjászületésének vagyunk tanúi – írja Melanie Phillips, brit publicista.
Miközben bénultak afölötti gyászuktól, hogy Izrael fiatalságának a színe-virága elesett a gázai háborúban, az izraelieket még jobban megrázta, hogy hétfőn nem kevesebb, mint 21 tartalékos halt meg egy halálos incidensben, és három másik katona ugyanazon a napon.
Nem meglepő, hogy emiatt gyarapodtak a közvéleményben a háború befejezését követelő felhívások. Még érthetőbb, hogy az izraeli túszok családjai egyre kétségbeesettebbek a foglyok a Hamász kazamatáiban minden bizonnyal szörnyű sorsa miatt, és fokozzák a tüntetéseket, amelyeken követelik a háborút lezáró és a túszok szabadon bocsátását biztosító megállapodást.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Izrael szörnyű választás előtt áll: vagy véget vet a Hamász fenyegetésének, vagy véget vet a túszok megpróbáltatásainak. Szinte biztos, hogy nem tudja elérni mindkettőt.
A Hamász nem fogja feladni az összes túszt az izraeli támadás garantált befejezése és a Hamász-vezetők meggyilkolásának mellőzésére tett ígéret nélkül. Ha Izrael ebbe beleegyezne, az újjáéledő Hamász továbbra is halálos fenyegetést jelentene az izraeli életekre, a jövőben még több túszt ejtenének, és még több izraelit gyilkolnának meg.
A Gázai övezet határához közeli izraeli települések lakói nem tudnának biztonságosan visszatérni otthonaikba; sem azok a családok, akiket a libanoni határhoz közeli településekről evakuáltak. Itt a Hezbollah 150 000 rakétája a civil lakosságba ágyazva várja a jelet, hogy csapást mérjen a zsidó állam egészére, és a Hezbollah Radwan kommandója továbbra is készen áll arra, hogy betörjön Izraelbe, hogy még több zsidót gyilkoljanak meg és raboljanak el.
Alig van olyan izraeli család, amelyet ne érintene személyesen ez a háború. Egy ilyen apró országban szinte mindenkinek vannak családtagjai a frontvonalon, vannak rokonai vagy barátai, akiket meggyilkoltak vagy elhurcoltak Gázába, vagy ismer ilyen helyzetben lévő embereket.
Az ország nagy része mégis eltökélt. A közvélemény-kutatások szerint az izraeli zsidók hatvan százaléka ellenzi azt az alkut, amely szerint a megmaradt túszok visszatérhetnének az összes palesztin biztonsági fogoly szabadon bocsátásáért és a gázai ellenségeskedések beszüntetéséért cserébe. Ezek az izraeliek megértik, hogy egy ilyen alku a palesztin arab gyilkosok szabadon engedését jelentené, hogy még több izraelit gyilkoljanak meg; hogy ez újabb túszejtésre ösztönözné a Hamászt; hogy olyan győzelmet adna a Hamásznak, amely nemcsak őt, hanem minden dzsihádistát arra ösztönözne, hogy megduplázza támadásait; és hogy elárulná az elesett katonákat, akik meghozták a végső áldozatot abban a hitben, hogy érdemes ezt az árat megfizetni a Hamász veszedelmének felszámolásért.
Miközben az izraeli közvélemény nagy része továbbra is tisztán lát és határozott, a túszok családjainak kampánya – akik iránt csak rokonszenvet és együttérzést tanúsíthatunk – hozzájárul ahhoz, hogy önelégült izraeli újságírók a defetizmus hangulatát keltsék, ami csak árt a háborús erőfeszítéseknek, gyengíti Izraelt, és segíti ellenségeit.
Van azonban egy egészen más történet is, amelyet szintén elmesélnek. Ben Caspit, a Ma’ariv tudósítója és Amit Segal újságíró kolléga egy Hán Juniszban harcoló izraeli dandárnál voltak egy ideig. Caspit ezt írta:
„Izrael nemzete 2023 telén két egyenlőtlen részre oszlik: az egyik részben van mindenki, aki nincs Gázában vagy az északi határon, és mindenki, akit nem soroztak be sem sorkatonai, sem tartalékos katonai szolgálatra – vagyis szinte mindannyiunk. Mindannyian szoronganak, depressziósak, vitatkoznak, kiabálnak és civakodnak, negatív energiát bocsátanak ki, amely magában foglalja a félelmet, a megdöbbenést, a sértettséget, a defetizmust, a hozzá nem értést és egy nagy adag keserűséget.
Izrael másik része az, aki a fronton van. Hétfőn találkoztam velük Hán Juniszban. Ezek másfajta izraeliek. Tele vannak energiával, és bíznak a képességeikben. Egységesek és mosolygósak, hűségesen igyekeznek teljesíteni a küldetésüket. Nyugodtak. Nem vitatkoznak egymással, hanem inkább segítik egymást, vállon veregetik egymást, és ha kell, megmentik egymást. Múlt hétfőn Hán Juniszban rájöttem, hogy a gázai helyzetünk sokkal jobb, mint amilyennek Tel-Avivból látszik. Még a hétfői szörnyű tragédia után is…
A harckocsizók a tankjaikban alszanak (amelyekről személyes tapasztalatból mondhatom, hogy nem túl kényelmesek). A gyalogsági katonák rögtönöznek, amit csak tudnak, a katonáknak van kávéjuk, van ostáblájuk, és igazi testvériségük, és ott abszolút mindenkitől ugyanazt a kérést hallottuk. „Mondjátok meg nekik otthon, hogy ne állítsanak meg minket. Hadd fejezzük be a munkánkat. Nem szabad megállnunk! Nem szabad abbahagynunk! Azért vagyunk itt, mert ezt el kell végezni. Erősek vagyunk, és reméljük, hogy ti is erősek vagytok az otthoni fronton…”…
Aztán felmentünk egy kilátóba… Rájöttünk, hogy nem találunk egyetlen olyan kórházat sem Gázában, amely ne lenne teljesen felszerelve fegyverekkel, robbanóanyagokkal, aknákkal és alagutakkal. Szinte az összes mecsetet is [kiemelés a szerzőtől]. Gáza nem az, amit nekünk mondtak. Most tanítjuk meg nekik, hogy mi sem vagyunk azok, aminek mondtak minket.
A tartalékosok megdöbbentő hozzáállását, amiről Caspit beszélt, jól példázza Elkana Vizel, aki a hétfőn elesett 21 ember között volt. Vizel rabbi, aki szakaszparancsnok volt és négy gyermek nős édesapja, korábban tartalékosként harcolt Gázában a Protective Edge (Cuk Ejtan) hadműveletben 2014-ben, amikor is megsebesült a harcban. Ezt írta a jelenlegi háború idején a családjának címzett levelében, arra az esetre, ha a legrosszabb történne:
„Ha ezeket a szavakat olvasod, akkor valami történhetett velem. Ha elraboltak, követelem, hogy ne kössenek alkut semmilyen terrorista szabadon bocsátása ellenében, hogy szabadon engedjenek engem! A mi elsöprő győzelmünk mindennél fontosabb, ezért kérem, hogy továbbra is dolgozzatok minden erőtökkel, hogy a győzelem a lehető legelsöprőbb legyen!
Talán csatában estem el. Amikor egy katona elesik a csatában, az szomorú, de arra kérlek benneteket, hogy legyetek boldogok! Ne legyetek szomorúak, amikor elbúcsúztok tőlem. Érintsétek össze a szíveteket, fogjátok meg egymás kezét, és erősítsétek egymást! Annyi minden miatt lehetünk büszkék és boldogok!
Nemzetünk és az egész világ történelmének legjelentősebb pillanatait írjuk.
Ezért kérlek, legyetek boldogok, legyetek optimisták, válasszátok mindig az életet.
Terjesszétek a szeretetet, a fényt és az optimizmust. Nézzetek szeretteitek szemébe, és emlékeztessétek őket, hogy minden, amin keresztülmegyünk ebben az életben, megéri, és van miért élnünk.
Egy pillanatra se állítsátok meg az élet erejét! Már megsebesültem egyszer a Cuk Ejtan hadműveletben, de nem bántam meg, hogy visszatértem harcolni. Ez volt életem legjobb döntése.”
Kimondhatatlan, hogy az emberiség ilyen ajándékának most oly kegyetlenül kioltották az életét. Elviselhetetlen, hogy a fiatal generáció legjobbjai közül ilyen sokan vesznek el ebben a háborúban, amelyet népirtó fanatikusok kényszerítettek ismét a zsidó népre, akik minden zsidó kiirtására és ősi hazájuk elpusztítására törnek.
E gyötrelem közepette Elkana Vizel szavai mégis felfednek valami felbecsülhetetlen értéket, ami felszínre tör a fájdalom e csatamezőin; valamit, amit Ben Caspit fedezett fel a Hán Junisznál harcoló katonák között.
A zsidó hősiesség ismételt újjászületésének vagyunk tanúi – a fizikai hősiességé bizonnyal, a bátorság és önfeláldozás katonai hőstetteié, amelyekről még évekig hallani fogunk, de a lelki hősiességé is.
Tanúi vagyunk az élet megerősítésének a halál rémisztő kultuszával szemben; az optimizmusnak és a reménynek a mindennapi világ cinizmusával és defetizmusával szemben; az Izrael és népe iránti mély szeretetnek a keserűséggel és haraggal szemben, amely túl gyakran megosztja; a kedvesség és jóság a nyugati világ undorító mocskával szemben, amely a népirtó gyilkosok oldalán áll ártatlan áldozataikkal szemben, csak azért, mert az áldozatok zsidók, vagy pedig azt állítja, hogy támogatja Izraelt élet-halál harcában, miközben hagyja, hogy a gyilkos viharban szenvedjen.
Elkana Vizelben olyan fiatalembert láttunk, akinek a népéért és nemzetéért folytatott harc adta meg az élete értelmét. Az, ahogyan ezt az életet élte, a szavai, amelyeket írt és amelyek idő előtti sírján túl is visszhangoznak, inspirálnak bennünket; újra megtanítanak minket arra, hogy miért a zsidó az örök nép.
Ne sírjatok, mondja nekünk. Válasszátok az életet, és harcoljatok érte!
Amit ez bennünk, zsidókban felkavar, az oroszlánszívű történelmünk ősi emléke, és annak felismerése, hogy mik is vagyunk még mindig.
Elkana Vizel és minden elesett bajtársának emléke legyen áldás mindannyiunk számára!
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.