Augusztus végén jelent meg „Az izraeli elit bolsevista lázadása a demokrácia ellen” cikksorozatom 6. része amelynek zárómondata: „És akkor még az arabokról nem is ejtettük egyetlen szót sem…” – nem sejtettem, hogy rövidesen brutális erővel tör be a téma az életünkbe…
A cikksorozatot az arab-izraeli konfliktus elemzésével akartam folytatni, de szeptemberben családi problémák miatt nem jutott erre időm, aztán jött október 7-e… a fájdalom és a düh sajátos keveréke képtelenné tett arra, hogy higgadtan írjak arról, ami a tragédiához vetetett. Most, két hónappal később viszont már nem lehet nem írni erről.
Legutóbb, a kurzust lezáró baráti beszélgetés során, a tanítványaim kérdései tették nyilvánvalóvá azt az ismerethiányt, ami lehetetlenné teszi a konfliktus megértését. Mivel a téma nagyon összetett, most is hosszabb sorozatra lehet számítani, aminek a címét a fény ünnepe, Hanuka inspirálta, de egyben egy közkeletű tévedést is igyekszik eloszlatni oly módon, hogy rávilágit a lényegre: Mit is jelent az „or legojim” (אור לגוים) „fény a nem-zsidóknak” kifejezés? Az Ézsaiás prófétától származó mondatok a „kiválasztott nép” felelősségére utalnak, hogy tetteikkel példát kell mutassanak az egész emberiségnek, hogy kritikus, történelmi helyzetek esetén, a sötétségben fellobbantsák a remény fáklyáját. Izrael jelenlegi története, remélhetőleg megvilágosítja a Nyugat politikusainak az elméjét is.
A kahlenbergi csata 2023
Az arab-izraeli konfliktus tárgyalásánál az első kérdés, hogy honnan is kezdjük a történetet? Ha nem is Ádámnál-Évánál, de ajánlatos ilyenkor kézbe venni a Bibliát, annak is az első részét, amit a zsidók Tánáchnak, a keresztények Ószövetségnek (820 oldal) neveznek. Utóbbi sokatmondó kifejezés, ha tudjuk, a keresztény Biblia második része az Újszövetség (270 oldal). Vagyis, a kereszténység volt az első amely ugyan elismerte a zsidók Istennel kötött szövetségét, de úgy vélte, hogy ez a szövetség idejét múlta, Jézussal (Jehosua ben Josef) új szövetség köttetett… Ezt a gondolatot átvette az iszlám, amely szerint mindkettő érvényét veszítette, amikor megjelent az időszámítás utáni hetedik században.
Igen, az arab-izraeli konfliktus vallási alapú, nem pedig területekről szól – ez az egyik nagy tévedése a konfliktuskezelésnek.
Ahogy a keresztény egyház, klasszikus antiszemitizmusa is arra épült, hogy érvényét veszítette a Mindenható zsidókkal kötött szerződése, és az ellenkezőjére emlékeztetett minden élő zsidó, úgy az iszlám, amely a kereszténység térítő jellegénél sokkal markánsabban fejezte ki világhódító szándékát, végképp elfogadhatatlannak tartotta a zsidó hegemóniát!
Cáfolatként, sokan emlékeztetnek arra, hogy míg a zsidókat pogromok tizedelték Európában, addig az arab országokban békésen éltek… persze, ez sem teljesen igaz, mert az arab országokban is voltak zsidóellenes attrocitások, de az igaz, hogy az iszlám megtűrte a keresztény és a zsidó polgárokat a területén, mint a Könyv népének fiait, abban az esetben, ha megfizették a rájuk kivetett, különleges adót a dzsiziát, és nem törekedtek hatalomra.
Izrael léte azonban szembement azzal az állítással, hogy az igaz hit az iszlám.
Az meg végképp megbocsáthatatlan, hogy az államuk sikeres, gazdaságilag és katonailag is a muszlim szomszédaik fölé kerekedtek kevesebb, mint száz év alatt!
Az iszlám két részre osztja a világot:
1. Dár al-iszlám (olyan területeket jelöl, ahol az iszlám jog uralkodik)
2. Dár al-szúl (a szerződés területe – olyan nem iszlám földeket jelöl, amelyek fegyverszünetet kötöttek egy muszlim kormánnyal)
2. Dár al-harb (a háború területe – olyan nem-iszlám földeket jelöl, amelyek uralkodóit felszólították az iszlám felvételére).
Az iszlám célja, hogy a hitetetlenek területét elfoglalja, ezért azt Dár al-harb , a háború világának is nevezi. Béke pedig csak akkor lesz, ha az egész világ behódol az iszlámnak.
Az iszlám megszületésétől kezdve folytatja a dzsihádot, a területi hódítást és a hittérítést. Tehát, csak ezen a ponton van jelentősége a területnek, de az egyben azt is jelenti, hogy nem bizonyos területekről van szó, hanem MINDEN területről.
A mostani háború kedvenc, arab jelmondata, miszerint „a folyó és a tenger között szabad lesz Palesztin” nyíltan Izrael tejes területének elfoglalására buzdít.
Arról nincs szó, hogy a hódítók megelégednének Izrael teljes területének zsidótlanításával:
Dár el-harb egész Európa, különösen azok országok, amelyek a múltban már muszlimok által elfoglalt területek voltak, vagyis Dél-Európa és Magyarország is.
Az eszköz nem mindig a kard, sok esetben a szellemi hódítás, a dawah sokkal eredményesebb.
Hithű muszlim nem fogadhatja el hitetlenek hatalmát, vagyis nem élhet olyan országban, ahol nem muszlim a vezetés, kivéve, ha életcélja a dawah, az ideológia hódítás. Ahogy ezt az egyik muszlim migráns magyarázta Zvi Yehezkeli izraeli újságírónak 2017-ben, útban Németország felé: ” egy fát ki lehet dönteni fejszével vagy féreggel, belülről elrohasztani”.
Izrael tehát ma az a védvonal, ami Bécs volt 1683 szeptember 12-n. Ha sikerül legyőzni, megsemmisíti a Hamaszt, akkor a muszlim világ megérti, hogy nem érdemes a zsidókkal kikezdeni, mert erősebbek náluk.
Az arab mentalitás része az erősebbekkel szembeni meghunyászkodás és a gyengék megtámadása.
Alapja Mohamed esete a mekkaiakkal: miután Medinában megerősödött, Mohamed Mekka ellen vonult harcosaival 628-ban. Csakhogy a makkaiak is fegyvert fogtak és a két sereg Hudaybiya alatt találkozott. Mohamed felmérte a helyzetet és nem akart vereséget szenvedni, ezért egyezséget ajánlott: 9 év 9 hónap és 9 napra béke. A szerződést két év múlva megszegte, amikor a mekkai fegyveresek a karavánjaikat kísérve védtelenül hagyták a várost. Ennek nyomán Hudaybiya-szerződésnek nevezik az arabok azt az ideiglenes békét, amit azokkal kötnek, akik éppen erősebbek náluk, de amint az ellenfél gyengének bizonyul, azonnal támadható.
Anvar Szadat így írta alá a békeszerződést 1979-ben, és Jaszer Arafat az oslói megállapodást is Hudaybiya szerződésnek nevezte 1994-ben Johannesburgi beszédében.
Izrael és az egész nyugati kultúrkör az engedményekkel gyengeséget sugallt, ezzel magára hívta a támadást. Most az a feladatunk, hogy bebizonyítsuk: tévedtek, képesek vagyunk megvédeni magunkat, az identitásunkat.
A kérdés csak az, hogy mit ér az identitásunk egy globalista világban? Vagy ahogy Robert C. Castel kérdezné: meghalnál-e a hazádért? Európáért? Magyarországért? A városodért, a barátaidért, a családodért?
Az izraeliek október 7-e után határozott igennel feleltek akkor, amikor harcba indultak és ez két hónap után is a legerősebb motiváció.
A cikksorozat második része itt olvasható.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.