Az egész egy nagy hiba volt és néhány kellemetlen kérdést muszáj feltenni — írja véleménycikkében Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője azzal a hírrel kapcsolatban, mely szerint a kanadai parlament alsóházába díszvendégként hívtak egy olyan volt ukrán katonát, a háborúban a nácik oldalán harcolt.
Arra a kínos jelenetre gondolok, amely a múlt héten játszódott le a kanadai parlament alsóházában, amikor Justin Trudeau miniszterelnök vendégül látta Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt és feleségét, Olena Zelenszkijt. Az Ukrajna-szerelemünnep részeként Anthony Rota, a házelnök bemutatott egy vendéget a galérián: A 98 éves Jaroszlav Hunkát az Ontario állambeli North Bayből. Hunkát, aki abban a körzetben él, amelyet Rota Ottawában képvisel, háborús hősként jellemezte, „aki harcolt az ukrán függetlenségért az oroszok ellen, és ma is támogatja a csapatokat.
„Ő egy ukrán hős, egy kanadai hős, és mi köszönjük neki minden szolgálatát”
– mondta Rota. Ekkor az összes jelenlévő felállt, hogy megtapsolja Hunkát, Zelenszkij pedig öklét emelve tisztelgett előtte.
A jó érzés azonban a következő napokban elszállt, amikor többek között zsidó csoportok rámutattak arra, hogy az ukrán függetlenségért harcolók a második világháború alatt a nácik szövetségesei és kollaboránsai voltak. Kiderült, hogy Hunka az SS 14. Waffen Grenadier hadosztályának tagja volt.
Ezek után Trudeau hangzatosan bocsánatot kért. Rota lemondott házelnöki tisztségéről, vállalva a teljes felelősséget az incidensért, és kijelentette, hogy senkivel sem egyeztetett – beleértve Trudeau-t és Zelenszkijt is – Hunka jelenlétének kiemeléséről. Bár érdekes módon Zelenszkij semmit sem mondott az incidensről, és persze bocsánatot sem kért azért, hogy egy náci kollaboráns előtt tisztelgett.
Ami az Ukrajnát támogató tömegmédián belüli félelmetes erőket illeti, ennyit kell mondani az incidensről.
A nácikkal való széleskörű ukrán kollaboráció nem olyasmi, amit a legtöbb ember el akar ismerni. Akik mégis megemlítik, azokat orosz- vagy Putyin-pártisággal vádolják.
Ez különösen igaz azóta, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök legalábbis részben azzal az álságos indokkal indokolta Ukrajna illegális és brutális megszállását, hogy megpróbálja „nácítlanítani” Ukrajnát.
A fősodrú média azt a felfogást terjeszti, hogy Zelenszkij egy újkori Winston Churchill, és hogy Putyin Oroszországa a nácikhoz hasonló, vagy olyan nagy fenyegetést jelent a Nyugatra, mint egykor a Szovjetunió volt. Ezért a múlt bármilyen említése – nem is beszélve arról, hogy az ukrán nacionalizmus évszázadok óta elválaszthatatlanul összekapcsolódik az antiszemitizmussal – tiltott területnek számít a kommentárok számára.
Mindez akkor történik, amikor az Ukrajnának nyújtott hatalmas amerikai pénzügyi elkötelezettség ismét eszkalálódni látszik, és ezt vagy a demokrácia jogos védelmével, vagy azzal a cinikusabb okkal indokolják, hogy ez egy olcsó módja Oroszország aláásásának.
Van valami furcsa abban, hogy egy ország, amely látszólag képtelen megvédeni saját déli határát az illegális bevándorlás példátlan hullámával szemben – amely nyomort hoz a határ menti közösségekre és a városi területekre is -, egyidejűleg dollár százmilliárdokat öl egy olyan háborúba, amely éppoly végtelennek tűnik, mint amilyen megnyerhetetlennek.
Akiknek van merszük ezt a tényt felemlegetni, azokat tájékozatlannak vagy rossz szándékúnak minősítik. De az a merev vonakodás, hogy sem az ukrán jelenről, sem a múltról nem hajlandóak beszélni, nehogy másnak lássák, mint a nyugati demokrácia egy harcedzett előőrsének, már önmagában is okot ad a kérdések felvetésére.
Oroszország 2022. februári illegális inváziója után érthető módon megnőtt az Ukrajna iránti szimpátia, különösen az orosz atrocitásokról szóló jelentések szaporodásával.
A háború támogatói a liberálisok és a washingtoni republikánus establishment egyaránt szeret úgy tenni, mintha Ukrajnában a demokrácia lenne a tét.
Az igazság Zelenszkij Ukrajnájával kapcsolatban ennél bonyolultabb. Oroszország indítékai ebben a háborúban teljesen rosszak. De Ukrajna továbbra is egy mélyen korrupt ország, ahol egyre nagyobb hatalmat kapnak a biztonsági szolgálatai, amelyeknek a magatartása semmivel sem dicséretesebb, mint az ellenfeleié. A Zelenszkij kormányával szembeni ellenvéleményt büntetik – ezt világossá tette az ukrán ortodox egyház betiltása. Az ukrán elnök nem tervez új választásokat sem.
Nem kellett a Hunka éljenzése sem ahhoz, hogy tudjuk, Ukrajnában antiszemitizmus-probléma van. Ezt világossá tette a The New York Times júniusban megjelent aggasztó története, amely arról szólt, hogy a jelenleg Ukrajnáért harcoló csapatok mindenütt a nácikhoz és szövetségeseikhez köthető jelvényeket és szimbólumokat viselnek.
Az ukránok okkal viselik ezeket a szimbólumokat. Nacionalista mozgalmukat kezdettől fogva antiszemitizmushoz kötik.
Az ukrán állam tiszteleg Bohdan Hmelnickij, az ukrán kozákok 17. századi vezetőjének emléke előtt, aki felelős volt az ukrán és lengyel zsidók lemészárlásáért. Ez volt a keresztes hadjáratoktól a holokausztig az európai zsidóságot ért legnagyobb katasztrófa; a történészek becslése szerint több mint 100 000 (!) zsidót mészároltak le Hmelnickij követői, míg több ezer zsidót rabszolgasorba taszítottak vagy váltságdíjért fogva tartottak. A jelenlegi ukrán köztársaság mégis Hmelnickijről nevezte el 1995-ben a legmagasabb katonai kitüntetését, és zsidó származású elnöke, akit egy, a kozák gyilkosról elnevezett egység véd, ezt a kitüntetést adományozta katonáinak.
De az ukránok olyan újabb pogromisták emlékét is tisztelik, mint Szimon Petlura, aki olyan pogromokat vezetett, amelyek 70 000 zsidó haláláért voltak felelősek, vagy a náci kollaboráns Sztepan Bandera. Az ukránok aktívan részt vettek a zsidók meggyilkolásában, főszerepet vállaltak az olyan atrocitásokban, mint a Babi Jar-i mészárlás, amelynek 82. évfordulóját ezen a héten ünnepeltük.
A holokauszt eseményeit Zelenszkij tavaly a Knesszetben tartott virtuális beszédében emelte ki. Annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljon Izraelre, hogy az hagyja hátra saját érdekeit és csatlakozzon az Oroszország elleni háborúhoz, azt állította, hogy Oroszország inváziója erkölcsileg egyenértékű a holokauszttal, majd azt a szemfényvesztően hamis állítást tette, hogy az ukránok szolidaritást vállaltak országuk zsidóival, így kötelezve az izraelieket arra, hogy ma Ukrajnát támogassák.
Ez volt az a fajta kijelentés, amelyet, ha bárki más mondta volna, joggal bélyegeztek volna holokauszttagadásnak.
De mivel Zelenszkij most az új Churchill, Nyugaton gyakorlatilag mindenki, beleértve a szervezett zsidó világot is, felmentést adott neki erre a hazugságra.
Zelenszkij ukrán elnökké választását annak bizonyítékaként tekintik, hogy az ország zsidókhoz való hozzáállása változik. De az, hogy hajlandó volt hazugságokat terjeszteni a holokausztról, egyben azt is bizonyítja, hogy az ukrán politika lehetetlenné teszi az antiszemita történelem elutasítását.
Mindez visszavezet minket a múlt heti kanadai bohózathoz.
Hunka SS-egységét a németek a náciellenes partizánok elnyomására használták, és sok orosz, lengyel és az egykori Jugoszlávia állampolgárait gyilkolták meg.
Az SS-t a nürnbergi perben bűnszervezetnek nyilvánították, amelynek tagjai szerves részét képezték a holokausztnak. A háború utáni politika azonban lehetővé tette, hogy a 14. Waffen Grenadier hadosztály tagjai felmentést kapjanak.
Mivel szerencsésen inkább a briteknek adták meg magukat, mint a szovjeteknek, tagjai megúszták a vizsgálatokat. Részben a Vatikán közbenjárásának köszönhetően, amelynek képviselője kijelentette, hogy „jó katolikusok és antikommunisták”, megmenekültek a Szovjetunióba való hazatoloncolástól, ahol brutális igazságszolgáltatás elé kerültek volna.
Ennek eredményeképpen legtöbbjük Kanadába és az Egyesült Királyságba emigrált.
A történetnek ezzel nem volt vége. Kanada soha nem ismerte el teljesen a hibáját abban, hogy menedéket nyújtott a volt náciknak.
Az 1980-as években egy bizottság kijelentette, hogy az egység tagjai ellen nem kell vádat emelni azon a kétes alapon, hogy nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték a bűnösségük megállapításához, noha soha nem folytattak komoly vizsgálatot a bűneik ügyében.
Az ukrán közösség által nekik állított emlékművek Kanadában és az Egyesült Államokban is léteznek.
Még nagyobb érdeklődésre tarthat számot, hogy jelvényeiket a korabeli ukrán katonák is viselik, és legalább két ukrán városban utcákat neveztek el az egység tiszteletére.
Ennek fényében talán a Kanadában történtek alaposabb vizsgálatot igényelnek. Lengyelország mindenesetre így gondolja. Bár a lengyelek határozottan oroszellenesek, mégis követelték Hunka kiadatását, hogy az ukrán SS által elkövetett bűnök miatt bíróság elé álljon.
Ennek felvetése persze nem menti fel Oroszországot, de aláássa azokat a fantáziadús állításokat, amelyek szerint Ukrajna ügye megkülönböztethetetlen a nyugati demokrácia ügyétől.
Mégis, akik úgy vélik, hogy az ésszerű felhívás, hogy az Egyesült Államoknak a háború befejezésén kellene dolgoznia, ahelyett, hogy meghosszabbítaná azt, még mindig Putyin követőiként vannak elátkozva. Sem Kijev, sem Moszkva nem képes mást tenni, mint folytatni a mészárlást. Hacsak az amerikaiak nem akarnak továbbra is évente több százmilliárd dollárt pazarolni erre a tragédiára a belátható jövőben, arra kellene bátorítaniuk a Biden-kormányzatot, hogy dolgozzon a kompromisszumos békefeltételekért, amelyeket előbb-utóbb mindkét félnek el kell fogadnia.
Ez nem jelentene veszélyt Nyugat-Európára, hiszen Oroszország kellően gyenge, még Ukrajnát sem tudja meghódítani és nem segítene Kínának sem, amelynek jelenleg stratégiai pozícióját erősíti, hogy Amerika fegyveres erőit Ukrajna kedvéért megfosztották fegyverzetétől.
Vajon az amerikaiak tényleg úgy gondolják, hogy indokolt kitartani egy olyan háború finanszírozása mellett, amely közvetlenül nem érinti az amerikai nemzeti érdekeket, hogy továbbra is felértékeljenek egy olyan kormányt, amelyet beszennyezett az antiszemitizmussal való szembenézésre való képtelensége, csak azért, hogy bosszantsák régi orosz ellenségüket? Az, hogy Ukrajna nem tudott szembenézni a múltjával, talán nem érvényteleníti a függetlenséghez való jogát, de megkérdőjelezi azt a politikát, amely amerikai pénzt és fegyvereket ajánl fel egy olyan háború folytatására, amelynek egyáltalán nem látszik a vége.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.