A Kínával kötött megállapodás Iránnal sokkolta és megdöbbentette Washingtont, amelynek szeszélyes politikai ingadozásait a szaúdiak egyre nehezebben értik meg – írja Lee Smith a Tablet magazinban.
„A szaúdiak és az irániak közötti verseny” – mondta Barack Obama 2016-ban a The Atlanticnak – „megköveteli, hogy azt mondjuk a barátainknak és az irániaknak is, hogy találjanak hatékony módot a szomszédság megosztására és valamiféle hideg béke bevezetésére”.
Hogy a jelenlegi amerikai Közel-Kelet-politika, amelyet Obama tervezett, mit jelent a gyakorlatban Amerika barátai számára, nehéz pontosan meghatározni – írja Smith. Az egyik oldalról a volt alelnöke által vezetett kormányzat ígéretet tett arra, hogy „újrakalibrálja a Szaúd-Arábiával való kapcsolatunkat”, és azzal fenyegetőzött, hogy „félreállítja a koronaherceget, hogy növelje a nyomást a királyi családra, hogy találjon egy stabilabb utódot”, és azt ígérte, hogy „megfizetteti [a szaúdiakkal] az árat, és valójában páriává teszi őket”. A másik oldalról megpróbálta rávenni Mohammed bin Szalmánt, hogy pumpáljon több olajat, és segítsen elfedni a Fehér Ház belföldi energiapolitikájának rossz hatásait.
Most a Biden-kormányzat tisztviselői és a washingtoni külpolitikai körökhöz kapcsolódó befolyásos személyek egy szaúdi-izraeli békeszerződéssel kecsegtetnek, amely azt ígéri, hogy Rijádot jutalmazza azokkal a fegyverekkel, amelyeket korábban megtagadtak tőle.
Az, hogy maguk a szaúdiak sem tudják, mit kezdjenek ezekkel a látszólag egymásnak ellentmondó jelzésekkel, aligha meglepő.
„A Biden-féle Fehér Ház azt hiszi, hogy úgy bánhatnak velünk, mint a szeméttel, és nekünk nincs más választásunk, mint elfogadni ezt”
– mondta Smith-nek egy szaúdi médiatanácsadó.
„Amerika partnerei voltunk a hidegháborúban” – folytatta. „A világ azért néz ki úgy, ahogyan most kinéz, mert együtt dolgoztunk”.
Az USA és Szaúd-Arábia kapcsolata 1945-re nyúlik vissza, amikor Franklin Roosevelt alkut kötött a modern szaúdi állam alapítójával, Abdulaziz királlyal: védelmet az olcsó olajért cserébe. Az olcsó energia az amerikai gazdasági és nemzetbiztonság gerincét is jelentette, mivel ez táplálta az amerikai haditengerészet folyamatos járőrözését a létfontosságú nemzetközi hajózási útvonalakon, és garantálta a Pentagon számára, hogy hatalmas erőket tudjon bevetni, ha a szovjetek betörnének a szövetségesek területére Európában és azon túl.
Lee, aki nemrég járt Szaúd-Arábiában leírja, hogy a szaúdiak nem értik mit akar tőlük Amerika. Szóba került a szaúdiakkal való beszélgetésekkor az új kínai közvetítésű iráni-szaúdi kiegyezés is.
A szaúdiak, akikkel Rijádban beszélt az újságíró, azt állították, hogy a megállapodás célja szűk értelemben a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása, amelyek megszakadtak, miután az irániak megengedték a helyi csőcseléknek, hogy 2016-ban kifosszanak két szaúdi diplomáciai kirendeltséget. Egy prominens szaúdi nyomtatott és televíziós újságíró azt mondta, hogy
Rijád célja a megállapodással egyszerűen az volt, hogy időt nyerjen.
„MBS a belföldi reformprogramjára összpontosít” – mondta. „Ha a kínaiak pórázon tudják tartani az irániakat, amíg az amerikaiak észhez térnek, az az ő javára válik.”
A szaúdiak kevéssé bíznak abban, hogy Peking valóban képes lenne garantálni a szaúdi biztonsági érdekeket, vagy egyáltalán akarna. „Ők kereskedők, üzletkötők” – mondta egy másik szaúdi újságíró. „Az itteni vezetés jól tudja, hogy nem fogják a nyakukat kitenni értünk, vagy bárkiért”.
Mindazonáltal Lee Smith szerint úgy tűnik, hogy a kínai alku elbizonytalanított néhány Biden-tisztviselőt, akik aggódtak, hogy a szaúdi eltávolodás az Egyesült Államoktól most már túl messzire ment. Áprilisban William Burns, a CIA igazgatója Rijádba látogatott, hogy hangot adjon azon aggodalmának, hogy a szaúdiak kettős játékot játszanak. A Peking által közvetített megállapodáson kívül Rijád a Damaszkusszal való megbékélés felé is elmozdult egy évtizedes befagyasztás után, amely Bassár Aszad szíriai szunnita lakosság elleni gyilkos hadjáratával kezdődött. E tárgyalások választott közvetítője Moszkva volt – Aszad régi pártfogója, amely a szíriai háború alatt csapatokkal és fegyverekkel látta el őt.
Burns a The Wall Street Journal szerint csalódottságát fejezte ki a szaúdiakkal szemben. „Elmondta Mohammed bin Szalmán szaúdi koronahercegnek, hogy az Egyesült Államok úgy érzi, hogy Rijád Iránhoz és Szíriához való közeledése vakvágányra sodorta”.
Smith szerint a Biden-kormányzat valóban úgy véli, hogy a Kínával és Oroszországgal folytatott „nagyhatalmi verseny” megújult korszakában van.
És mégis, a hónap elején Bécsben, kínai tisztviselőkkel folytatott találkozóján Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó dicsérte Peking közvetítését Rijád és Teherán között.
Lee Smith szerint érdemes megjegyezni, hogy a Biden-kormányzat azon tisztségviselői – Burns és Sullivan -, akik Kína Szaúd-Arábia és Irán közötti közvetítői szerepét illetően ellentmondásos üzeneteket közvetítettek, az Obama-kormányzat két helyettese volt az, aki 2013-ban titokban találkozott iráni tisztségviselőkkel, hogy előzetes megbeszéléseket folytassanak arról, amiből később a közös átfogó cselekvési terv (JCPOA) lett.
Az iráni atomalku volt Obama új Közel-Keletről alkotott elképzelésének központi eleme, amelyben Rijád és Teherán az új, amerikai közvetítéssel kialakított rend két egyenrangú pillére volt.
De ahogy a királyi udvarhoz közel álló szaúdi újságírók elmondták a Tablet riporterének, Rijád soha nem tekintette magát regionális hegemónnak. A királyság a kulturális és vallási tekintélyt a mekkai és medinai iszlám szent helyek őrzőjeként vetíti előre. Hatalmas gazdagsága ellenére azonban Szaúd-Arábia alapvetően kliensállam marad – és modern történelme nagy részében amerikai kliensállam. Obama és Biden tehát vagy azt mutatták be, amit Dan Schueftan izraeli stratéga „az alapvető regionális realitások szürrealisztikus félreértésének és az átfogó stratégiai hozzá nem értésnek ijesztő kombinációjának” nevezett – vagy valami rosszabbat. Vagy pedig Obama iráni megállapodásának és a Biden alatt folytatódó átrendeződési stratégiának valójában az a célja, hogy lebontsa Amerika regionális pozícióját, és következésképpen megszabaduljon hagyományos közel-keleti kötelezettségvállalásaitól és érdekeitől, mindezt abból a meggyőződésből, hogy a játék már nem éri meg annak kockázatát, hogy Amerika belekerüljön egy közel-keleti háborúba – fejti ki a cikk.
Ha ez a helyzet, ahogyan azt sok szaúdi gondolja, akkor valójában mégsem egy új hidegháború zajlik az Egyesült Államok és Kína, illetve Oroszország között. Ha így lenne, akkor Amerika nem hagyná cserben a legjelentősebb stratégiai szövetségét abban a régióban, amely a világ olajtermelésének nagy részét termeli.
Az olaj jövője, ahogyan azt az amerikai döntéshozók és a Demokrata Párt elképzeli, valószínűleg választ ad erre a látszólagos rejtélyre.
Mivel Biden és a demokraták eltökéltek a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonása mellett – a megújuló energiainfrastruktúrára szánt dollárbilliókat előirányzó jogszabályokkal -, a szaúdiak és természeti energiaforrásaik ezért többé nem tekinthetők olyanoknak, akikért érdemes lenne harcolni.
Amerikai részről a terv nyilvánvalóan az, hogy Szaúd-Arábiát Kínával helyettesítik – a világ zöld energia infrastruktúrájának nagy részét gyártójával és szállítójával, a napelemektől a szélturbinákon át az elektromos járművekhez szükséges ritkaföldfém ásványi anyagokig. Az irónia persze az, hogy Kína csak növelni fogja saját fosszilis tüzelőanyag-importját Szaúd-Arábiából, amely történetileg Peking első számú olajszállítója.
Eközben az Egyesült Államok a Szaúd-Arábiától – egy kliensállamtól – való függőséget a Kínától, állítólagos riválisától való függőséggel helyettesíti.
Az USA-Szaúd-Arábia-Kína triászban bekövetkező változások együttesen valószínűleg a kínaiakat és amerikai partnereiket gazdagítják, különösen a megújuló energiával és a kapcsolódó technológiai vállalkozásokkal foglalkozókat, akik a Demokrata Párt pénzügyi bázisának nagy részét alkotják. A fosszilis tüzelőanyagoktól függő amerikai vállalkozások, amelyek általában a republikánusoknak adományoznak, eközben nem lesznek szerencsések. Paradox módon tehát a kínaiakkal való partnerség lehet a legjobb módja annak, hogy a szaúdiak meghosszabbítsák és biztosítsák kapcsolatukat az Egyesült Államokkal. A Kínával való szövetségkötéssel Szaúd-Arábia nem szakít Amerikával; inkább folytatja Amerika követését – egy olyan jövőbe, amelyben a szaúdiak valószínűleg kevesebb befolyást gyakorolnak majd, de nagyobb cselekvési szabadságot élveznek egy szeszélyes nagyhatalmi szövetségesükkel való kapcsolatukban.
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 17:12
2021. március 7. - 06:13
2022. március 20. - 15:00
2023. július 5. - 11:47
2019. szeptember 18. - 21:00
2022. február 3. - 18:08
2019. szeptember 17.