Owen Matthews a brit Spectator magazin Oroszországgal foglalkozó szerzője felvázolta a lehetséges kimeneteleit a lassan már egy éve tartó háborúnak.
A szerző felidézi, hogy az Egyesült Államok vezetése már a titkosszolgálatoktól 2021 októberében tudta, hogy Oroszország Ukrajna megszállására készül. Mark Milley, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetője a Washington Post értesülései szerint az első legalapvetőbb problémaként azt vázolta fel, hogy: hogyan lehet „a szabályokon alapuló nemzetközi rendet alátámasztani és érvényesíteni” egy nukleáris képességekkel rendelkező országgal szemben „anélkül, hogy a harmadik világháborúba sodródnánk”. Milley négy lehetséges választ ajánlott fel: „1. Ne legyen kinetikus konfliktus az amerikai hadsereg vagy a NATO és Oroszország között. 2. Tartsuk a háborút Ukrajna földrajzi határain belül. 3. Erősítsük meg és tartsuk fenn a NATO egységét. 4. Adjunk hatalmat Ukrajnának, és adjuk meg nekik a figyelemhez szükséges eszközöket.”
A szerző szerint az Egyesült Államok majdnem átlépte a vörös vonalait. A négy válasszal kapcsolatban Matthews a következőket írja:
„A háború földrajzilag továbbra is korlátozott, de az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov decemberben azzal vádolta az Egyesült Államokat és a NATO-t, hogy „közvetlen és veszélyes szerepet” játszanak a háborúban, ami csak egy árnyalatnyival maradt el attól, hogy a NATO-t tényleges harcoló félnek nyilvánítsa. A NATO továbbra is nagyrészt egységes, bár a szövetségben repedések mutatkoznak. (…) Ukrajna hadserege jelenleg jobban felszerelt, mint a legtöbb NATO-tagországé, de nehezen tudja megfékezni az orosz előrenyomulást a Donbaszban, és súlyosan megszenvedheti egy kora tavaszi offenzívát” – sorolja a cikk.
A szerző szerint a legfontosabb kérdés továbbra is: hogyan lehet elkerülni, hogy a háború világháborúvá fajuljon?
„Az ukrán győzelmi forgatókönyv egyértelmű: ki kell űzni az orosz csapatokat a területének minden egyes centiméteréről, beleértve a Krímet és az Oroszország által annektált, önjelölt donbászi „köztársaságokat”. Egyes kijevi tisztviselők arról is beszéltek, hogy Oroszországot jóvátétel fizetésére kényszerítik, és parancsnokait – Putyinig bezárólag – egy nemzetközi háborús bűnöket vizsgáló bíróság vádlottak padjára ültetik” – írja a szerző.
Azonban megjegyzi, hogy nem ez volt mindig az ukrán forgatókönyv.
„A háború első napjaiban, valamint a Moszkva és Kijev közötti, a törökök közvetítésével márciusban és áprilisban folytatott tárgyalások több sikertelen fordulója során Zelenszkij nagyjából utalt arra, hogy mind a teljes NATO-tagság, mind a Krím és Donbász státusza tárgyalható, nemzetközi felügyelet alatt álló népszavazáson, miután az orosz csapatok a február 24. előtti határokhoz vonultak vissza (ami valószínűleg orosz ellenőrzés alatt hagyta volna a Krímet)”.
A szerző szerint Putyinnak ezt el kellett volna fogadnia. Szerinte a megegyezés elmaradásának két oka volt: az orosz arrogancia és a nyugat katonai támogatása, amely az ukránokat maximalista álláspont mögé állította.
„Gideon Rose, a How Wars End című könyv szerzője szerint minden háborúnak, amelyet valaha vívtak, három fázisa volt: a nyitó támadás, az előnyért folytatott küzdelem és a végjáték. Ez a végjáték elkerülhetetlenül kétféleképpen végződik: vagy a háború végleg az egyik fél javára fordul, mint a szövetségesek 1918-as és 1945-ös győzelmei, vagy a háború valamilyen kölcsönösen elfogadott békével végződik – legjobb esetben tárgyalásos békével, mint Egyiptom és Izrael között 1973-ban, rosszabb esetben kimerült patthelyzettel, mint Koreában 1953-ban vagy Cipruson 1974-ben” – fejti ki Matthews.
A szerző szerint az ukrajnai háború jelenleg még mindig a középső fázisában van: az előnyökért folytatott küzdelemben. Szerinte sem Oroszország, sem Ukrajna nem érdekelt a tárgyalásokban, mert mindkét fél még mindig vagy teljes győzelemre törekszik, vagy legalábbis arra, hogy megerősítse pozícióját a csatatéren, és így erősebb pozícióba kerüljön, ahonnan végül békefeltételekhez juthat.
A cikk utal a nyugat egységes válaszára, hogy a NATO legfelsőbb európai vezetői az amerikai állásponthoz igazodtak, amely szerint Kijevnek támadó fegyvereket szállítanak. Még a német kancellár, Olaf Scholz is – aki az invázió előtt nem volt hajlandó semmi halálosabbat küldeni Kijevnek, mint egy 5000 sisakból álló szállítmányt – végül beleegyezett, hogy Leopard 2 harckocsikat küldjön.
„Zelenszkij ragaszkodik ahhoz, hogy a Krímet vissza kell foglalni Ukrajna területi integritásának helyreállítása érdekében. Olyan prominens nyugati kommentátorok, mint Ben Hodges nyugalmazott altábornagy, az Egyesült Államok európai hadseregének korábbi parancsnoka, ragaszkodnak ahhoz, hogy a Krím elfoglalása „stratégiailag létfontosságú” Ukrajna jövőbeli katonai biztonsága szempontjából. De az is világos, hogy a Krím és a Donbasz egykori lázadó köztársaságainak visszavételéért folytatott harc egy egészen másfajta háború megvívását vonja maga után. Felszabadítás helyett ez egy hódító háború lesz.
A Krím félsziget 2014-es orosz annektálása egyértelműen törvénytelen volt, és az azt követő népszavazás, amelyen a szavazók 97 százaléka az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött, messze nem volt szabad vagy tisztességes. De az is ugyanilyen egyértelmű, hogy a Krímben most élők jelentős többsége orosz, akik nem akarnak ukránok lenni”
– taglalja az összetett helyzetet a cikk.
A cikk szerzője érdekes személyes beszámolókat is megoszt a Donbász szintén összetett helyzetével kapcsolatosan.
„A donbászi lázadó köztársaságokban kevésbé egyértelmű a helyzet – nem utolsósorban a tömeges de facto etnikai tisztogatás miatt, amelynek következtében a Donyecki és Luganszki Népköztársaságok háború előtti lakosságának akár kétharmada is elvándorolt Ukrajnába és Oroszországba.”
Anne Nivat, a francia Le Point munkatársa, azon kevés független nyugati újságíró egyike, aki tavaly év végén az orosz ellenőrzés alatt álló Donbaszba látogatott, azt mondta Matthewsnak, hogy:
„senkivel sem találkozott, aki vissza akart volna csatlakozni Ukrajnához”.
„A lázadó köztársaságok férfi lakosságát kíméletlenül tömegesen besorozták, és a rosszul felszerelt donbásziak – akik közül néhányan 1930-as évekbeli Mosin-puskákkal vonultak harcba – Oroszország ágyútöltelékének nagy részét képezték. Hogy a kiontott vérük miatt ők és szeretteik jobban vagy kevésbé szimpatizálnak-e Kijevvel, még nem tudni, de a New York Times nemrégiben megjelent riportja még a helyiek körében is megosztott lojalitásra világított rá, még a Kijev csapatai által felszabadított Herszon és Donbász egyes részein is” – írja a cikk.
„Ez felvet egy nagyon kellemetlen kérdést: akar-e a Nyugat olyan embereket kényszeríteni, hogy csatlakozzanak egy olyan nemzethez, amelynek nem akarnak a részesei lenni? Ukrajnában a téma már a háború előtt is tabu volt” – jegyzi meg a szerző.
A cikk szerint ennek a háborúnak az a tragédiája, hogy nincs méltányos vagy biztonságos megoldás.
„Donbász és a Krím egyes részei feletti ellenőrzés formális átengedése Putyinnak az agressziót jutalmazná, és hatalmas erkölcsi kockázatot teremtene. Ukrajnának nem maradna természetes vagy védhető határa, és egy olyan Kreml-rezsim maradna hatalmon, amely továbbra is egyértelmű veszélyt jelent Kijevre és szomszédaira. Ezzel szemben Ukrajna 1991-es határai felé való előrenyomulásának támogatása azzal járna, hogy támogatná azt, amit a helyi lakosság kényszerítő hódító háborúnak tekintene. Komolyabb, hogy a Donbasz és a Krím elvesztése – minden bizonnyal, ha az orosz történelemben bármit is el lehet ismerni – ugyanolyan végzetes lenne a Putyin-rezsim számára, mint az orosz-japán háború, az első világháború és Afganisztán elvesztése a cárok és a Szovjetunió számára. Sok ukrán – fájdalmasan nyilvánvaló okokból – pontosan ezt üdvözölné, ahogyan Kijev számos nyugati támogatója is.
De egy sarokba szorított, összeomló, nukleárisan felfegyverzett Oroszország pontosan azt az Armageddon-forgatókönyvet kockáztatná, amelyet az USA olyannyira igyekezett elkerülni”
– írja Matthews.
A szerző szerint Európa láthatóan megosztott a kérdésben, és Amerikában is törésvonalak látszanak az állásponton. A cikk azt is hozzáteszi, hogy Oroszország oldalán áll a mennyiség, és az orosz gőzhenger erősebbnek bizonyulhat, hogy az ukrán morál. A szerző szerint „Oroszország nem remélheti, hogy megnyeri ezt a háborút, de még mindig van esélye arra, hogy ne veszítse el”.
„Zelenszkij is sokkal bizonytalanabb helyzetben van, mint azt jelenlegi népszerűsége sugallja. Teljes győzelmet ígért népének, és a felmérések szerint a választók közel 90 százaléka hisz neki.
Politikai szempontból végzetes lenne, ha nem tudná teljesíteni. Ugyanígy bármilyen békeszerződés aláírása, amely ukrán földterület elvesztésével járna. Ez szinte elkerülhetetlenül ütközőpályára állítaná Zelenszkijt és nyugati támogatóit. Ha Putyin előretör, majd tűzszünetet hirdet és tárgyalásra szólít fel, a NATO-szövetség azonnal megoszlik az igazságot és a békét akaró tagok között. Ez önmagában nem fogja megakadályozni Ukrajna további harcát” – írja Matthews.
„Még az az optimista forgatókönyv is, miszerint az oroszok visszaszorulnak az invázió előtti határokhoz, még mindig feldarabolná Ukrajnát, és Putyin valószínűleg továbbra is hatalmon maradna. Tragikus módon szinte nincs olyan reális kimenetele ennek a háborúnak, amely ne végződne az ukránok „Árulás!” kiáltásával. De ha az alternatíva a harmadik világháború lenne, akkor ez lehet a legkevésbé rossz megoldás” –
zárja a szerző.
Borítókép: EPA/ROMAN PILIPEY
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.