Az ukrán háború a világtörténelem legnagyobb számháborúja. Még sohasem állt ennyi számadat a döntéshozók, az elemzők, az újságírók és a nagyérdemű közönség rendelkezésére. Arról nem is szólva, hogy még sohasem éltek, illetve éltek vissza, ennyien a kiapadhatatlan adatáradat által kínált lehetőségekkel. Robert C. Castel elemzése.
A “Big Data” tulajdonképpen a saját sikerének az áldozata lett.
Amikor a létező összes érvre másodpercek alatt lehet találni egy, az azt alátámasztani látszó számadatot, akkor az egész számháborúsdi értelmetlenné válik.
A keresőgépek találatainak a száma önmagában nem bizonyít, de nem is cáfol semmit. A tudomány nem demokrácia. Semmi sem válik igazzá, de meg igazabbá sem, csak azért, mert a többség úgy tudja. Éppen elég esetet jegyez fel a történelem, amikor a többség rosszul tudta.
Van-e kiút ebből az episztemológiai nihilizmusból?
Én úgy gondolom, hogy van.
Ha az adatainkat a megfelelő kontextusba helyezve mutatjuk be, illetve ütköztetjük más adatokkal, akkor legalább egy dolgot elérhetünk. Ha nem is sikerül pontosítanunk a nyersanyagként begyűjtött adatokat, a mennyiségek közötti arányok azért nyújtanak némi útmutatást.
Mi különböztet meg egy jó elemzést az ukrán háborúval kapcsolatban egy kevésbé jó elemzéstől? A silányabb fajta adatokra támaszkodik, néha az adatok tömkelegére, de általában az utolsó bekezdés is úgy hamvad el, hogy nem kapunk egy használható választ arra az igen prózai kérdésre, hogy “na és akkor mi van?”. Oroszország gazdasága X százalékkal zsugorodott. Ukrajna elhasználta a légvédelmi rakétáinak az Y százalékát. Na és akkor mi van? Ez jó vagy rossz? Mit látunk, ha a mérleg mindkét serpenyőjét egyszerre szemléljük? Döntő módon lesüllyed az egyik, vagy éppen csak egy kicsit megrezzen? A háború végérvényesen elveszett, vagy pedig egy elhanyagolható részletkérdésen nyammogunk?
De ne legyünk igazságtalanok. Nincs mindig lehetőség egy úgynevezett “net assessment” („nettó értékelés” a szerk.) elvégzésére a mérleg mindkét serpenyőjének a felmérésével. Mit lehet olyankor tenni, amikor csupán a mérleg egyik serpenyőjét látjuk?
A megoldás ebben az esetben is az adatok kontextusba helyezése, még akkor is ha ezúttal csak belső kontextusról beszélünk.
Vegyük például a jelenleg folyó diskurzust az Ukrajnának szánt páncélozott gyalogsági harcjárművekkel és harckocsikkal (tankok) kapcsolatban.
Honnan tudjuk azt, hogy Ukrajnának valóban szüksége van-e a fent említett rendszerekre és, ha igen akkor mennyire?
Ha nem elégszünk meg a Valerij Zaluzsnyij által az Economist riporterének megemlített számokkal és elkezdünk utána olvasni a dolognak, akkor egy pillanat alatt az egymásnak ellentmondó narratívák labirintusában találjuk magunkat.
Az egyik ilyen narratíva szerint Oroszország annyi harcjárművet vesztett, hogy az orosz hadsereg az összeomlás szélén áll, és az orosz gyalogságot moszkvai taxikkal kell majd kivinni a csatatérre. A rekvirált autók kávézacca azonban, nem a legalkalmasabb eszköz egy háború kimenetelének a megjóslására. Ha arra az 1300 párizsi taxira gondolunk, amik 1914 szeptemberében megnyerték a franciák számára az első marne-i csatát, akkor talán kevésbe leszünk hajlamosak arra, hogy lenézzük az ilyesfajta improvizációkat. Ugyanezt láttuk az 1956-os Sínai-félszigeti hadjárat során is, amikor az izraeli gyalogság iskolabuszokon és fagylaltos autókon lovagolva győzött le egy nagyságrendekkel nagyobb egyiptomi hadsereget.
Egy másik narratíva arról beszél, hogy Ukrajna ezrével zsákmányolt hátrahagyott orosz harcjárműveket és ezért bőségesen el van látva mindennel, ami szem-szájnak ingere. A vitathatatlan valóságmagon túl, ebben a narratívában is komoly logikai hézagok rejtőznek. A hátrahagyott járműveket minden akadály nélkül meg lehet számolni a műholdas feltételeken, ha valaki éppen erre akarná rászánni a havi zsebpénzét.
Ami ennél jóval nehezebb feladat, az a műholdas felvételekből felmérni a hátrahagyott haditechnika állapotát.
A hosszútávú tárolásból visszahozott orosz eszközök már eleve közmondásosan gyalázatos állapotban voltak és az alkalmi drón vagy rakétacsapás valószínűleg igen keveset javított az állapotukon. Mivel pedig Ukrajna hadiipara gyakorlatilag megszűnt létezni, igen valószínűtlen, hogy ennek a zsákmányolt hadizsákmánynak a jelentős részét sikerült volna újra használható állapotba hoznia.
Egy harmadik narratíva szerint a harckocsik és a páncélozott csapatszállító járművek ideje leáldozott és semmi esély nincs a túlélésükre a rakétákkal és drónokkal telített modern hadszíntereken. Ha pedig nem képesek túlélni, akkor mi értelme van segélyként Ukrajnába szállítani őket? Ez a “temetném a tankot” humoreszk persze egyidős a páncélos hadviseléssel. A védőszentjei, ha kicsit sarokba szorítjuk őket, akkor előbb-utóbb beismerik, hogy a tank napja leáldozott, de azért még mindig szükség van egy magas fokú védettséggel és jó mozgékonysággal rendelkező nehézfegyver-platformra.
Na és azt, hogy hívják?
T-vel kezdődik, k-val végződik, vízszintesen négy betű.
Ezek a narratívák igen érdekfeszítő mentális testcselek, amikkel inkább kikerüljük, mint megválaszoljuk az előbb feltett kérdést. Hogyan áll Ukrajna a harckocsik és a páncélozott gyalogsági harcjárművek terén és mire lesz szüksége a sokszor beharangozott tavaszi hadjárat elindítására?
Igen érdekes módon, a legtöbb ezzel foglalkozó forrás kivétel nélkül az abszolút számadatokkal foglalkozik, de nem teszi fel a kérdést, hogy mit mondanak ezek az adatok a két harcjárműtípus arányával kapcsolatban.
Magyarul, hány páncélozott gyalogsági harcjárműre jut egy harckocsi és, hogy ez az arány jó-e vagy rossz a tavaszi offenzíva esélyire és az ukrán háború egészére nézve?
Hogy a megfelelő arányok kérdése mennyire fontos, arra pont az ukrán háborúban találjuk a legjobb bizonyítékot. Egy hatékony hadsereg, nem feltétlenül a legmodernebb és a legjobban felszerelt, hanem az a szervezett, aminek a különböző összetevői a megfelelő arányban állnak rendelkezésre. Ennek az ellenpéldáját láttuk az orosz expedíciós hadsereg csupa-jármű, kevés-gyalogos zászlóalj-harc-csoportjaiban. Papíron, az abszolút számadatokat szemlélve, ezek az alakulatok jelentős harcértéket képviseltek. Mivel azonban a belső arányaikban annyira voltak kiegyensúlyozottak, mint egy félkarú gorilla, a gyakorlati harcértékük a vártnál jóval alacsonyabbnak bizonyult.
Talán sokakat meg fog lepni, de nekem úgy tűnik, hogy a tűzvonal másik oldalán is egy hasonló félkarú gorilla araszol óvatosan imbolyogva előre.
Az ukránok esetében az arányok felbomlását nem a gyalogság hiánya adja, hanem a harckocsik meglehetősen alacsony számaránya a páncélozott gyalogsági harcjárművekhez kepést.
Az itt következő adatok forrásai az International Institute for Strategic Studies évi jelentése, The Military Balance 2021 (ISBN 978-1-032-01227-8) és az unalomig idézgetett OSINT kútfő, az Oryx által kiadott és az ukrán veszteségeket dokumentáló jelentés.
Az itt következő elemzésben, az Ukrajna rendelkezésére álló harckocsik és páncélozott gyalogsági harcjárművek számát a következő összetevők alkotják: a háború kitörése előtt rendelkezésre álló eszközpark, a külföldi haditechnikai támogatás és a zsákmányolt orosz harceszközök. Ebből a számból ki kell vonni az Oryx által dokumentált ukrán veszteségeket. Az egyszerűség kedvéért, és az ukrán hadiipar állapotából kiindulva, a sérült járműveket is elpusztítottként számoltam. Az összesítésben a páncélozott gyalogsági harcjárművek valamennyi típusa szerepel, a különböző egyéb katonai járművek viszont nem. A rendelkezésemre álló adatok híján nem tudtam kivenni a kosárból azokat a járműveket, amik nem-harci cselekmények következtében váltak használhatatlanná. Továbbá ezek a számok nem tartalmazzák a beígért, de még le nem szállított haditechnikákat, pl. a Bradley és a Warrior lövészpáncélosokat továbbá a Challenger II-és harckocsikat.
A rövid módszertani kitérő után lássuk, hogy mit mondanak a számadatok?
Ukrajna 2424 harckocsit (tankot) birtokolt, kapott külföldről, illetve zsákmányolt az oroszoktól. Ebből az állományból 449 veszett el a harcok során, 18%-os veszteségarányt eredményezve.
Mindezt összefoglalva, ha hihetünk az elemzés alapját képező adatoknak, akkor Ukrajna per pillanat 1975 harckocsival rendelkezik.
A páncélozott gyalogsági harcjárművek különböző típusait hasonló módon összeadva, a 10925-os számot kapjuk. Az Oryx által közölt adatok alapján ebből elveszett 1261 jármű, 11%-os veszteségarányt eredményezve. Ha hihetünk a felhasznált források adatainak, akkor Ukrajnának jelenleg 9664 páncélozott gyalogsági harci jármű áll a rendelkezésére.
Mindezt összefoglalva elmondható, hogy az ukrán hadseregben 4,89 páncélozott gyalogsági harcjárműre jut egy harckocsi (tank).
Miután ezt megállapítottuk, itt az ideje, hogy feltegyük a bevezetőben bemutatott csodakérdést.
És akkor mi van? Jó ez az arany vagy rossz? Képessé teszi-e az ukránokat egy győzedelmes tavaszi offenzíva elindítására, vagy sem?
Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, meg kell vizsgálnunk ezt az arányt néhány, az ukránokéhoz hasonló szárazföldi hatalom, hadseregében.
• A nagy ellenfél, Oroszország esetében ez az arány 1 az 1,68-hoz.
• A szomszédos Lengyelország esetében ez az arány 1 az 1,74-hez.
• A távoli Izraelben ez az arány 1 az 1,62-höz.
Milyen következtetéseket lehet mindebből levonni?
Elsősorban azt, hogy létezik egy “best practice”, egy jól bevált gyakorlat, a világ modern szárazföldi hadseregei között a harckocsik és a páncélozott gyalogsági harcjárművek közötti arányt illetően. Ez az arány 1 az 1,7-hez körül mozog. Azt is elmondhatjuk, hogy ez az arány nem pusztán doktrinális megfontolásokon alapul, hiszen az igen különböző orosz, illetve nyugati doktrína alapján felszerelt lengyel és izraeli hadsereg eseteben nagyjából ugyanazokat az arányokat látjuk. Vagyis valami jóval mélyebb, tapasztalati bölcsességen alapuló mintázatról van itt szó.
Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy Ukrajna jóval súlyosabb harckocsi-deficittel küszködik, mint amire a Zsaluzsnyij tábornok által közölt 300-as számból következtetni lehet.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Ukrajnának semmi esélye sincs egy sikeres tavaszi offenzíva elindítására. Egy háború kontextusán belül igen kockázatos dolog lineáris projekciókkal latolgatni a jövő esélyeit. Kihasználva az előnyét a hírszerzés terén, Ukrajna olyan taktikákat dolgozhat ki, amik minimalizálják a hátrányt, amit a harckocsik hiánya miatt szenved. Taktikai szinten védekező harcmodort folytatva a páncéltörő rakétákkal felszerelt lövészpáncélosok hatalmas veszteségeket okozhatnak az orosz harckocsiknak.
Továbbá, ha nem a gyalogsági járművek, hanem a meglévő harckocsik számából kiindulva „keveri ki” megfelelő arányban az összfegyvernemi koktélt, akkor, ha kisebb léptékben is, de még mindig jelentős helyi eredményeket érhet el.
Ugyanakkor meg van a veszélye annak is, hogy politikai nyomásra az ukrán hadsereg olyan támadó hadműveleteket lesz kénytelen végrehajtani, amihez egyszerűen nincs elég harckocsija, amik az ütközés energiájának az oroszlánrészét felfognák.
Egy gyorsan mozgó összfegyvernemi összecsapásban pedig, miután a néhány rendelkezésre álló páncéltörő rakétáját ellőtte, a legmodernebb nyugati lövészpáncélos is majdnem esélytelen a legócskább orosz harckocsival szemben. Arról nem is beszélve, hogy mindaz, amit a „temetném a tankot” hegedűsei a Kijev alatti csaták tapasztalataira támaszkodva hegedülnek, hatványozottan igaz a jóval védtelenebb páncélozott gyalogsági harcjárművekre nézve. Mikor egy tankot ér megsemmisítő találat akkor a legrosszabb esetben a három fős legénység elvesztésével kell számolni. Mikor egy páncélozott gyalogsági harcjárművet ér egy hasonló tűzcsapás, vegyük itt példának az ukrán seregben leggyakoribb BMP-2-est, akkor a 3 fős legénységen kívül a vastaxiban utazó 7 lövész is odavész.
Ha a Nyugat nem akarja, hogy Ukrajna félkarú gorillaként imbolyogjon bele a tavaszi hadjáratba, akkor sok száz és nem pedig több tucat harckocsi átadásáról kéne beszélni.
Nézzünk szembe a tényekkel.
Ha hihetünk a forrásaim által közölt számadatoknak, akkor Ukrajnának ahhoz, hogy a fent említett arányt gatyába rázza, nem néhány tucat harckocsira, hanem a Bundeswehr teljes harc kocsiparkjára lenne szüksége.
Borítókép: MTI/EPA-PAP/Jakub Kaczmarczyk
