A terrorizmus, a szövetségesek elidegenedése és a nemzetközi elítélés miatti aggodalmak valósak. De a Hamász Jeruzsálem feletti vétójogának megtagadása és a zsidó jogok érvényesítése előnyökkel is jár – írja Itamar Ben Gvir, újonnan kinevezett izraeli belbiztonsági miniszter Templom-hegyi látogatásáról véleménycikkében Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Azok számára, akik meg voltak győződve arról, hogy Itamar Ben-Gvir kinevezése Izrael nemzetbiztonsági miniszterévé egyenértékű azzal, hogy egy időzített bombát ültetnek a kabinetbe, a legutóbbi lépése bizonyítja, hogy igazuk volt. Keddi látogatására a Templom-hegyen annak ellenére került sor, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnök aggodalmáról számolt be, és az ország biztonsági szervei, a nemzetközi média és Washington is figyelmeztetett, hogy a szent dombra tett kirándulása erőszakhoz vezethet.
Mégis, bár a mutatvány minden bizonnyal vakmerőnek tekinthető, az a feltételezés, hogy semmi jó nem származhat belőle, téves lehet. Ben-Gvir célja, legalábbis részben volt csak az, hogy pózoljon támogatói előtt – és megmutassa, hogy nem hagyja magát új főnöke, Netanjahu házi nevelésű kiskutyájának politikai változatává változtatni. De van néhány potenciális előnye is annak, hogy merészen kiállt a zsidóság bar none legszentebb helyéhez fűződő zsidó jogok mellett.
Sok múlik az incidens utóhatásán – azon, hogy lángra lobbantja-e az országot, ahogyan azt kritikusai jósolják, vagy valódi szakítást okoz Izrael arab szövetségeseivel. Ha azonban bebizonyosodik, hogy a figyelmeztetések inkább csak hangzatosak voltak, minthogy tényleges vérontáshoz vezessenek, Ben-Gvir fontos érvet bizonyíthatott.
Ha úgy tekintik, hogy sikeresen szembeszállt nemcsak Netanjahuval – és azok kórusával otthon és külföldön, akik őt fanatikus szélsőségesnek bélyegzik -, hanem a terroristák blöffjével is, akkor lépése többet tett, minthogy pusztán saját ambícióit erősítette volna, hogy a jobboldal vezetője legyen. Ez lehet az a pillanat, amikor Izrael teljes mértékben demonstrálja, hogy soha többé nem fogja megengedni a terroristáknak, hogy vétójogot gyakoroljanak Jeruzsálem és legszentebb helyeinek státusza felett.
Tévedtek azok, akik azt állították, hogy Donald Trump korábbi elnöknek az amerikai nagykövetség Tel-Avivból Jeruzsálembe való áthelyezése az iszlamista erőszak poklává változtatja a térséget. Ugyanez igaz lehet Ben-Gvir látogatásának ellenzőire is.
Izrael talán még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy nem változtat a judaizmus legszentebb helyével kapcsolatos diszkriminatív status quón, amelyet úgy kezel mindenki, mint egy muszlim enklávét, ahová a zsidók ugyan kis csoportokban látogathatnak, de imádkozniuk ott tilos, hogy Jordániát és más baráti arab kormányokat megnyugtassák.
De annak megmutatása, hogy az izraeli vezetőket nem fogják megakadályozni e joguk gyakorlásában azok, akik az ottani „büdös zsidó lábak” taposását istenkáromlásként kezelik, ahogyan a Palesztin Hatóság vezetője, Mahmúd Abbász egyszer szónokolt, az erő és a zsidó jogok érvényesítésének szükséges jeleként is felfogható, amelyet végül még azoknak is értékelniük kell, akik Ben-Gvir akciója miatt tombolnak.
Bár sétája incidensek nélkül zajlott le, mégis aggódni lehet amiatt, hogy a Hamász és talán a Palesztin Hatóság állítólag mérsékeltnek tartott, kormányzó Fatah-frakciójának frakciói ürügyként használják majd fel a következő napokban újabb rakétatámadásokra vagy más, zsidók elleni terrorista támadásokra.
Ez lesz a középpontjában az ENSZ-ben zajló újabb Izrael-ellenes támadásoknak is, a Biztonsági Tanács rendkívüli ülésén, amelyet Jordánia, a Palesztin Nemzeti Hatóság és Izrael más közeli arab szövetségesei, így az Egyesült Arab Emírségek is kért. Amellett, hogy a szokásos hisztérikus retorikát váltotta ki a zsidó állam ellenségei, a Hamász és a Hezbollah részéről, Ben-Gvir akcióját elítélte szövetségese, az Egyesült Államok, Egyiptom és Szaúd-Arábia is, amellyel szívélyes, fű alatti kapcsolatokat ápol.
Az a tény, hogy Netanjahu kénytelen volt elhalasztani az Egyesült Arab Emírségekbe tett útját, miután az felháborodását fejezte ki a Templom-hegy ügye miatt, nem tette Ben-Gvirt kedveltté a miniszterelnök számára. És ha eltekintünk a pártos, sőt anticionista túlzásoktól, miszerint új intifádát robbantana ki, és „a pokolba vezetné Izraelt”, ahogy a Haaretz egyik cikkírója fogalmazott, az incidens jól szemléltette az ilyen jellegű szabadúszás árnyoldalait.
Netanjahu fő külpolitikai célja, hogy megpróbálja kiterjeszteni az Ábrahám-megállapodásokat, és több arab országot rávenni arra, hogy normalizálják a kapcsolatokat Izraellel. Ennek az erőfeszítésnek jelentős akadályai vannak.
Ahelyett, hogy keményen dolgozott volna ezért a célért, ahogy a Trump-kormányzat tette, Joe Biden elnök külpolitikai csapata kevés segítségnek bizonyult.
Még mindig jobban érdekli az Irán megbékítésére tett sikertelen erőfeszítése egy új és még veszélyesebb nukleáris megállapodás összehozásával, valamint a kétállami megoldás lehetőségének megőrzése – amelyben a palesztinok egyébként egyáltalán nem érdekeltek – mint hogy olyasmit tegyen, ami valóban kiszélesítheti a béke körét.
Az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia a megérdemelt megvetéssel tekint a Palesztin Hatóságra, és nem kívánnak tovább a hajthatatlanságának túszai lenni. De még mindig szükségük van arra is, hogy a palesztinok iránti szimpátiát, amely az arab és muzulmán világot áthatja, kézről kézre adják.
A Templom-hegyen lévő mecsetek védelmének kérdése a mitikus zsidó fenyegetéstől nagyon érzékeny téma számukra. Az ilyen aggodalmak eloszlatása volt az Ábrahám-egyezményekhez vezető amerikai és izraeli diplomácia egyik fő eleme.
Ebből a szempontból nézve Ben-Gvir templomhegyi sétája megdöbbentő felelőtlenség volt, amely a legjobb esetben is felesleges figyelemelterelést jelentett, a legrosszabb esetben pedig szabotálta Netanjahu kezdeményezését, amely létfontosságú Izrael jövőjének további biztosításához, mint regionális szereplő, valódi arab szövetségesekkel.
Ben-Gvir azon törekvését is megtorpedózta, hogy ne csak egy szélsőséges frakció vezetőjeként tekintsenek rá, és hogy maga mögött hagyja múltját, mint Meir Kahane rabbi támogatója.
Van azonban egy másik precedens is. 2000 őszén az akkori ellenzéki vezető, Ariel Sharon is tett egy Templom-hegyi sétát, amely sokak szerint a második intifádát váltotta ki. Az igazság azonban az, hogy Jasszer Arafat, a PFSZ akkori vezetője már jóval Sharon kirándulása előtt megtervezte ezt a terrorista háborút, válaszul Ehud Barak miniszterelnök kudarcba fulladt kísérletére, hogy Júdea és Szamária nagy részének és Jeruzsálem egy részének átadásával vásárolja meg a békét, amit a veterán palesztin gyilkos elutasított.
Sharon legyőzte Barakot, és csak hónapokkal később választották meg miniszterelnökké. Bár győzelme riválisa ostobaságának volt köszönhető, Sharon zsidó jogainak érvényesítése sok izraelivel – vallásosakkal és szekulárisakkal egyaránt – visszhangra talált, akik joggal nehezményezik, hogy a zsidókat a legszentebb helyükön diszkriminálják.
A Templom-hegy muszlim érzékenységének megkerülésével az a probléma, hogy bár van értelme elkerülni a felesleges bajt, a zsidók távol tartása és az imához való egyenlő jogok megtagadása megerősíti azt a palesztin narratívát, amely tagadja a zsidó történelem és a zsidó jogok érvényességét Jeruzsálem és az ország egészének bármely részén.
Netanjahu számára politikai szükségszerűség volt, hogy egy olyan hivatásos provokátorra bízza a feladatot, mint Ben-Gvir, aki a hegy által képviselt diplomáciai aknamezőn jól eligazodik. Mostanra azonban ezt valószínűleg már megbánta, mivel új belbiztonsági minisztere nem hajlandó pont azt tenni, amit mondanak neki.
Ben-Gvir azonban nem téved, ha azt akarja üzenni a palesztinoknak, hogy a zsidó történelem tagadását nem tűrik el. Még ha Netanjahu nem is ezt a pillanatot választotta volna erre, a terroristák blöffjének lehívása biztonsági szempontból is elengedhetetlen.
Zéró toleranciát kell tanúsítani mindenfajta terrorizmussal szemben, függetlenül attól, hogy az a Hamász rakétáinak vagy a Palesztin Hatóság által szított „magányos” zsidók elleni támadásoknak a formáját ölti, függetlenül attól, hogy Izrael ellenzői milyen ürügyre hivatkoznak.
Hosszú távon annak kinyilvánítása, hogy senki sem érvénytelenítheti a zsidó jogokat a Templom-hegyen, azt az üzenetet küldi az arab és iszlám világnak, hogy Izrael itt van, és itt is marad, az elpusztításáról szóló palesztin fantáziákat pedig nyugodtan el lehet felejteni.
Ebből a szempontból nézve Ben-Gvir ugyan még mindig meggondolatlannak tekinthető, de mutatványa sokkal több jót tehet, mint rosszat.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.