Ahogyan szinte minden más kérdésben, Donald Trump volt elnök is elszívja a levegőt Kanye West és szélsőjobboldali szövetségesei antiszemitizmusáról szóló vita körül — írja véleménycikkében Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Ahelyett, hogy megbánást tanúsított volna a Mar-a-Lagóban Westtel, a holokauszttagadó Nick Fuentesszel és az alt-right gyűlölködő társával, Milo Yiannopoulosszal tartott felfoghatatlan vacsorája miatt, Trump a rá jellemző módon nem volt hajlandó bocsánatot kérni. Az esemény, amely nyilvánosságot és bizonyos fokú legitimitást biztosított a triónak azokban a körökben, ahol Trump szeszélyeit vitathatatlanul racionálisnak tekintik, maga is mélyen problematikus volt. Sokat rontott rajta azonban az a tény, hogy az általa kiváltott vita középpontjában a növekvő antiszemitizmus állt, és magáról Trumpról szólt.
Bizonyos mértékig ez indokolt. Támogatói közül néhányan úgy utasították el a vitát, mint egy beállítás vagy a liberális média elfogultságának termékét; mások megpróbáltak módot találni arra, hogy elítéljék Westet és barátait anélkül, hogy a házigazda bűnösségét megemlítenék.
Ám bármennyire is megérdemli Trump a kapott pofonokat, az ő részvétele az incidensben nem szerencsés, és nem pusztán azért, mert befolyásolhatja a 2024-es Fehér Ház visszaszerzésére irányuló törekvéseit.
Az antiszemitizmus tekintetében sem vezet sehová, ha az Izraellel kapcsolatos példamutató, sőt történelmi jelentőségű előéletére hivatkozik, különösen a demokratáknak a zsidó államhoz való kétértelmű hozzáállásához képest.
Liberálisok és konzervatívok egyaránt azzal vannak elfoglalva, hogy elítéljék illetve racionalizálják a Kanye-val elköltött vacsoráját – és az azt követő felháborító fenyegetését, hogy felfüggeszti az alkotmányt annak érdekében, hogy visszamenőlegesen a 2020-as választások győztesének nyilvánítsák – ahhoz, hogy észrevegyék a sokkal nagyobb képet.
Ha szélesebb lencsével nagyítottak volna, talán felfigyelhettek volna a New York-i rendőrség által a novemberben elkövetett gyűlölet-bűncselekményekről közzétett legfrissebb statisztikákra. A számok azt mutatják, hogy a zsidók elleni támadások a gyűlöletcselekmények 60%-át tették ki, ami 125%-os növekedést jelent az előző hónaphoz képest. A 45 bejelentett incidens (a legtöbb megfigyelő feltételezi, hogy sokkal több marad bejelentetlenül) pedig azt jelenti, hogy New Yorkban átlagosan minden 16 óránként megtámadnak egy zsidót.
A támadások túlnyomó többségét afroamerikaiak követik el ortodox zsidók ellen, a cselekmények másik jelentős része valamilyen Izrael-ellenes lépés.
Ez azt jelenti, hogy a zsidóellenes gyűlölet-bűncselekmények járványa, amelyet a Tablet Magazine augusztusban találóan úgy jellemzett, hogy „Vadász-szezon a zsidók ellen New Yorkban”, csak rosszabb lett.
De azt is meg kell vizsgálni, hogy miért afroamerikaiak a fő elkövetők.
West mániákus kijelentései nem csupán egy elmebetegséggel diagnosztizált személy dühöngései. Sokkal inkább a gyűlölet egy olyan formája, amely olyan személyiségek népszerűségéhez köthető, mint az Iszlám Nemzet nevű szervezethez tartozó Louis Farrakhan és a Black Lives Matter mozgalom által támogatott interszekcionális ideológia. Mindkettő a zsidókat fehér elnyomóként, Izraelt pedig „apartheid államként” ítéli el.
A sajtót azonban úgy tűnik, nem érdekli annak feltárása, hogy egy olyan valaki, mint West, hogyan kerülhetett össze olyan alt-right trollokkal, mint Fuentes és Yiannopoulos. A mainstream médiában kevesen, vagy egyáltalán senki sincs tisztában azzal, hogy Farrakhan mennyire jól érzi magát a Fehér Árja Ellenállás csoport tagjaival.
Úgy tűnik, arról a bizarr szövetségről sincs tudomásuk, amely George Lincoln Rockwell és az Amerikai Náci Párt, valamint az Iszlám Nemzet és annak vezetői, Elijah Muhammad és Malcolm X között állt fenn az 1960-as évek elején, és amelyet nemrég Yisrael M. Eliashiv rabbi mesélt el a Magen Yehudi Substack című könyvében.
Eközben, ellentétben Trump botrányos találkozójával Westtel, Fuentesszel és Yiannopoulosszal, a Farrakhannal való találkozókat, amelyeket olyan személyiségek tartottak, mint Bill Clinton és Barack Obama korábbi elnökök, valamint a Kongresszusi Fekete Caucus számos tagja, nem tekintik mérgezőnek vagy kizáró oknak. Az sem, hogy a Demokrata Párt hajlandó a BLM mozgalmat szent és sérthetetlen, a BDS támogatóit pedig, mint Ilhan Omar és Rashida Tlaib képviselőket, a párt rocksztárjaiként kezelni.
Ennek fényében Joe Biden elnök Trumpnak a Kanye-val elköltött vacsorája kapcsán tett kijelentése, miszerint „a hallgatás cinkosságot jelent”, kevésbé volt felhívás a cselekvésre, mint inkább pártpolitikai célzást jelentett. Igaza van abban, hogy Trump hallgatása a West, Fuentes és Yianopolous által terjesztett aljas gyűlöletről mélységesen helytelen. De a saját dicsérete Tlaib és mások iránt, akik rendszeresen ontják magukból az antiszemita vitriolt, több mint képmutató.
Ha Biden tavaly tavasszal a michigani Dearbornban tartott beszédében azt mondhatta Tlaibnak, hogy „csodálom az intellektusát, csodálom a szenvedélyét, és … köszönöm, hogy harcos”, akkor nincs joga bárkit, még Trumpot sem az antiszemiták legitimálásáért lehordani.
Axiómává vált, hogy a jobb- és baloldaliaknak csőlátásuk van, ha a gyűlöletről és az antiszemitizmusról van szó. A liberálisok csak a szélsőjobboldali antiszemitizmust látják, ezt jól mutatja, hogy teljesen kétszínűen a baloldali Soros György megadonorral szembeni bármilyen kritikát antiszemita összeesküvés-elmélet bizonyítékaként állítják be.
A baloldal figyelmen kívül hagyja az antiszemitizmust, amely a kongresszusban az általuk favorizált politikai vezetők soraiban is elterjedt. A progresszív „osztag” dicsérete, miközben annak egyre több tagja démonizálja Izraelt, és interszekcionálisan megbélyegzi a zsidókat, ennek a viselkedésnek a legkiemelkedőbb példája.
Ugyanilyen rossz, hogy az olyan baloldali intézmények, mint a The New York Times, nemcsak hogy nem számolnak be a zsidók elleni, feketék által elkövetett gyűlölet-bűncselekményekről, még akkor sem, amikor ez az orruk előtt történik, de arra is alig lehet rávenni őket, hogy egyáltalán elismerjék azokat.
Ugyanez vonatkozik sok jobboldalira is, akik mentegetik Trumpot, amikor éppen olyat tesz, amelyeket ők a bigottság bizonyítékának tartanak, amikor Biden és a demokraták a követnek el hasonlót.
Ha mi, mint társadalom képesek lennénk egyetérteni abban, hogy az antiszemitizmus semmilyen formában és senkitől nem elfogadható, akkor nagymértékben megnőne a képességünk a hatékony reagálásra. De amíg sok konzervatív nem tud őszintén beszélni arról, amit Trump tett, és a fekete antiszemitizmus tiltott téma marad a baloldalon, addig nincs esélyünk a kihívásnak való megfelelésre.
