Amotz Asa-Elnek, a Hartman Intézet munkatársának a The Jerusalem Postban jelent meg véleménycikke Oroszország ukrajnai háborújáról.
„Azt hiszem, ismerem az amerikai népet”
– mondta Ho Si Minh, miközben meglepett egy amerikai interjúkészítő párost azzal, hogy az interjú közben hibátlan angolra váltott.
„Nem értem, hogyan támogathatják [az egyszerű amerikaiak], hogy részt vesznek ebben a háborúban”
– tette hozzá. (The New York Times, 1969. szeptember 4.)
Vietnám alapító atyja – aki öt nyelven beszélt – folyamatosan tanulmányozta az amerikai történelemet, és csodálta George Washingtont, mint szabadságharcost, aki legyőzött egy gyarmattartó hatalmat.
Az ukrajnai háború sokakat elgondolkodtat arról, hogy vajon nem a vietnami háborút látjuk-e újra. Nos, nem, – a két háború különbözik egymástól – de a lényegét tekintve egy és ugyanaz.
Ukrajna először is kétszer akkora, mint Vietnám.
A keservesen hideg telekkel sújtott európai síkság, a jelenlegi háború színtere is a szöges ellentéte az ázsiai dzsungeleknek és hegyeknek, amelyek népe három gyarmati megszállást és egy polgárháborút élt át.
Ukrajna helyzete történelmileg is más. Vietnám megszállóival ellentétben, akik messziről jöttek, Ukrajna megszállóinak központja Moszkvában van, 90 percnyi repülőútra Kijevtől.
Az ukrajnai háború kulturálisan is más. A vietnámiak korábban nem ismerték a japán, francia és amerikai hódítóikat. Ukrajna védői és megszállói unokatestvérek, akik ugyanazt az ortodox kereszténységet vallják, értik egymás nyelvét és ugyanazt a cirill betűs ábécét használják.
Az ukrajnai háború társadalmilag még inkább különbözik. Az erősen iparosodott Ukrajnával ellentétben Vietnám a kisgazdák társadalma volt. A vietnámi háború ezért nem játszott szerepet a világgazdaságban, míg Ukrajna jelentős energia-, fém- és gabonatermelő kapacitásokkal rendelkezik.
A vietnámiak főként puskákkal, pisztolyokkal, gránátokkal és késekkel harcoltak, és ami repülőgéppel, tüzérséggel és rakétával rendelkeztek, az lényegesen gyengébb volt annál, mind amivel az ellenfeleik felvoltak szerelve.
Azonban, ami a legfontosabbat illeti, Oroszország megismétli a nyugati hatalmak hibáit, amit a franciák az indokínai, az amerikaiak pedig a vietnámi háborúban követtek el.
Oroszország első hibája abban rejlik, hogy vezetői félreértelmezték Ukrajnát, amikor úgy döntöttek, hogy megtámadják azt.
A franciákhoz és a japánokhoz hasonlóan a Kreml is úgy gondolta, hogy a leigázott népet megvásárolható vezetőkön keresztül manipulálhatja, hogy behódoljon. Indokínában ez Bao Dai császár volt, egy hedonista playboy, akinek a vezetése elégtelennek bizonyult a karizmatikus és aszketikus Ho Si Minh-ével szemben, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Moszkva által Kijevben hatalomra juttatni kívánt kollaboránsok is elvesztek Zelenszkij árnyékában.
Oroszország második hibája a katonai tervezésben rejlett, amely az amerikaiak vietnámi haditervéhez hasonlóan a hagyományos háborúra készült. A háború jellegét azonban a védők határozták meg, és az ő választásuk egy gerillaháborúra esett, amelyre Vietnámban az amerikaiak, akárcsak a most Ukrajnában az oroszok, nem voltak felkészülve.
A második amerikai hiba, amit az orosz hadsereg megismételt, a múlt hónapban történt, amikor az ukránok megtévesztették az oroszokat, hogy az ellentámadás fő csapásirányát délkeleten, Herszon környékén várják, csakhogy azt északkeleten, mintegy 450 km-re onnan vezették, ahol a gyanútlan orosz csapatok a jelentések szerint pánikszerűen menekültek a csatatérről, több ezer sebesültet hagyva maguk után.
A jelenlegi háborúnak ez a része a vietnami Tết-offenzívát juttatja eszünkbe 1968 teléről.
Igaz, az a lépés, az ukrán ellentámadással ellentétben, nem érte el fő célját – az USA elleni népfelkelés kirobbantását. A Vietkong azonban megdöbbentette az amerikaiakat azzal, hogy egyszerre száz településen csapott le Dél-Vietnam-szerte, és ezzel olyan képességeket mutatott fel, amelyről az amerikaiaknak nem volt tudomásuk. Még ennél is fontosabb volt, hogy az offenzíva a háborút a hátország dzsungeleibe és hegyvidékeire terelte, ahol az amerikai gyalogság sebezhetőnek bizonyult.
A legfontosabb, hogy a Tết-offenzíva hatására a háborúpárti amerikaiak hirtelen ráébredtek az ellenség leleményességére és elszántságára, és így megkérdőjelezték az amerikai hadvezetés hatékonyságát.
Az ukrán ellentámadás pontosan ezt váltotta ki az elmúlt hetekben a háborúpárti oroszok körében.
Most, az ellenség kezdeti sikereire adott válaszában Oroszország megismétli a Johnson-kormányzat válaszát a vietnámi sikerekre, amely az amerikai expedíciós erők létszámát az 1963-as kevesebb mint 20 000 katonáról 1965-re 184 000-re, 1968-ra pedig több mint félmillióra növelte.
Ez azonban birodalmi reflex volt a javából: a maximális mennyiség párosult a minimális képzelőerővel.
Semmit sem tett az ellenség lelkesedésének letörésére, ellenben sokat tett a jobbmódú amerikaiak sorozáselkerülésének ösztönzésére, akik a harcot az alacsony képzettségűekre és szegényekre hagyták.
Ez történik most Oroszországban is. Az orosz hadköteles korú férfiak elkezdtek menekülni Oroszországból, hasonlóan ahhoz, ahogyan sok amerikai Kanadába menekült a vietnámi háború miatt.
Az emberek, mint most kiderült, nem lelkesednek a háborúért.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.