Gyorsan lelövöm a választ: nem tudjuk. És jó eséllyel Vlagyimir Putyin sem tudja. De mielőtt ezt kifejteném, kezdjük azzal, hogy mit tudunk.
Elég jól tudjuk például, hogy milyen haditechnikai platformokat használnak az orosz-ukrán háborúban. Ennek az az oka, hogy a polgári és katonai technológiák fejlődéséből és összemosódásából adódóan soha nem látott mértékű, pontosságú és gyorsaságú rálátással rendelkeznek a felek a hadműveleti területen (illetve az a mögött) zajló eseményekre. Így teljesen felesleges titkolni a bevetett haditechnikai eszközeiket. Sőt, ellenkezőleg, mivel minden korábbinál szélesebb platformon folyik kommunikációs – és hibrid – hadviselés is a felek között mind a saját társadalmuk támogatásának megőrzése, mind a külföldi szimpatizánsok és támogatók táborának növelése érdekében, ezért a titkolódzásnál sokkal nagyobb haszonnal jár a bevetett modern haditechnikai eszközök bemutatása – különösen műveleti feladat végrehajtása közben.
Éppen ezért pont az orosz és ukrán hivatalos vagy félhivatalos források mutatnak talán a legpontosabb képet arról, hogy az adott ország milyen eszközparkkal is vesz részt a háborúban. A fentiek alapján fél évvel a háború kitörése után már elég nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy az orosz hadiipar elég limitált módon képes támogatni a háborút, legalábbis sokkal limitáltabban, mint azt sok szakértő és laikus várta volna. És erről féhivatalos úton már az orosz haderő is elkezdett panaszkodni. (A félreértések elkerülése végett nem, nem azért mennek Armata helyett kikonzervált T-62-esekkel, jobb esetben T-72-esekkel vagy T-90-esekkel az orosz páncélos alakulatok (beleértve az elit gárdahadosztályokat is), mert az jó nekik, vagy mert Putyin elnök egy gigantikus MÉH-telepet szeretne létrehozni Ukrajna helyén, hanem mert ezekkel vannak felszerelve.)
Szintén ismerjük a hadiipar vastörvényét, miszerint egyszerre kell a lehető legmagasabb technológiai színvonalat, gazdaságosságot és ellátásbiztonság nyújtania a vásárló haderő(k) számára. Ezek a kritériumok a globalizáció erősödésével és a technológiai fejlődéssel, a haditechnikai platformok egyre komplexebbé válásával egymásnak feszülnek, hiszen nincsen a világon olyan ország, amely minden területen a technológiai haladás éllovasa lenne, és nincsen olyan ország sem, ami minden eszközt a lehető leghatékonyabban és leggazdaságosabban tudna előállítani.
Ergo, ha a lehető legjobb eszközökkel akarod ellátni a haderődet, és ezt gazdaságosan is szeretnéd tenni, hogy ne csak mutatóba legyen pár darab, hanem az egészet fel tudd szerelni, akkor a védelmi iparodnak más országok tudását és termelő kapacitásait is be kell vonnia mind a fejlesztésbe, mind az elállításba.
Ebből adódik, hogy például napjaink legmodernebb haditechnikai platformjának tekintett F-35-ös 5. generációs vadászgép fejlesztése és gyártása eleve 9 ország kooperációjában zajlik megszámlálhatatlanul sok beszállítói cég részvételével. Aminek persze az a következménye, hogy hiába monitorozza szigorúan az ellátási láncot a rendszerintegrátor Lockheed Martin, 3-4 évente mindig felbukkan egy hír, hogy újabb kínai alkatrészt vagy kínai tulajdonú céget találtak benne.
És ebből következik az is, hogy amikor az orosz légvédelmi rendszer vásárlása miatt a törököket kizárták az eszköz megvásárlásának lehetőségéből, maga az amerikai hadiipar lobbizott azért, hogy egyelőre a török cégek maradhassanak az ellátási láncban, mert nagyon lassú a helyettesíthetőségük, és azonnali lecserélésük a gyártás fennakadásával járna.
Azt is tudjuk, hogy a polgári cégek szerepe mind a hadiipari gyártásban és szolgáltatásban, mind közvetlenül a hadviselésben megnövekszik. A hadiiparban e szerep már hosszabb ideje nő, aminek a hátterében az áll, hogy a XX. század végére az életszínvonal emelkedésével olyan hatalmas vásárlóerő alakult ki a világ országaiban, ami azt okozta, hogy a háztatások ma már sokkal nagyobb piacot jelentenek, mint a védelmi szféra. Azaz sokkal nagyobb profitot lehet termelni, ergo sokkal inkább érdemes tőkét fektetni polgári termékek gyártásával foglalkozó cégekbe és azok kutatás-fejlesztésbe. Jól mutatja ezt az, hogy amíg 1960-as években a világ kutatás-fejlesztési kiadásainak 36%-át a Pentagon finanszírozta, addig 2020-ra ez az érték 3,6%-ra, azaz egy tizedére csökkent le.
Az elmúlt évtizedben az USA-ban például az 5 legnagyobb technológiai cég évente 10-szer akkora összeget költött kutatás-fejlesztésre, mint az 5 legnagyobb hagyományos hadiipari cég.
Ennek következtében egyre inkább a polgári cégek által kifejlesztett megoldások jelentik az adott kor csúcstechnológiáját, így természetszerű, hogy ezek használata egyre jobban felbukkan a védelmi szektorban. És a technológiával együtt egyre inkább maguk a cégek is megjelennek, hol a hagyományos hadiipari cégek ellátási láncában, hol rendszerfejlesztőként követlen védelmi minisztériumi beszállítóként.
Az elmúlt évtized legnagyobb Pentagon üzletét a Microsoft nyerte, de ma már alapvető technológiai beszállítók között olyan cégeket találunk, mint a Google, az Amazon, a Huwaei, a ZTE vagy éppen a Samsung.
A háború egyik újdonsága, hogy a polgári cégeknek közvetlenül a hadviselésben betöltött szerepe is megnőtt. Ennek oka a háborús domain-ek kiterjedése a kibertérre és az űrre, ahol jellemzően magán tulajdonban lévő polgári profilú cégek fújják a technológiai fejlődés passzátszelét. Így amikor műholdas felderítésről vagy telekommunikációs adatátvitelről, kibervédelemről vagy felhő alapú adattárolásról és adatvédelemről van szó, nem meglepő, hogy a mindennapi életben jól ismert cég- és márkanevek (Starlink, Maxar, Amazon, Microsoft stb.) vagy éppen cégtulajdonos hírességek (Elon Musk) bukkannak fel a hírekben.
Hogy itt mennyire nem elhanyagolható vagy kiegészítő képességekről van szó, ahhoz érdemes olyanokba belegondolni, mint hogy az ukrán katonai vezetés hadműveleti vagy éppen harcászati döntéshozatali folyamata onnan indul, hogy egy polgári amerikai cég minden korábbinál részletesebb képet készítő (és azt jó eséllyel mesterséges intelligenciával megtámogatott feldolgozású) kereskedelmi műholdjai mit látnak a hadszíntéren, és milyen információt továbbítanak a Pentagon felé, vagy hogy az ukrán lakosság egy amerikai magáncég műholdas kommunikációs rendszerén keresztül milyen videókat töltött fel pár perccel korábban a megadott Telegram oldalra.
Vagy bele lehet gondolni abba, hogy az ukrán államigazgatás és azon belül a védelmi igazgatás egyáltalán azért működőképes még, mert egy amerikai felhőszolgáltató képes olyan mértékű és biztonságú tárhelyet biztosítani, ahol az összes adat elmenthető és hozzáférhető.
Az előzőekből az következik, hogy napjainkban már nincsen – a polgári ágazatoktól, a gazdaság többi részétől – elkülönült hadiipar sem, hanem utóbbi a nemzetgazdaság szerves része. Amit a gazdaságod tud (tudásban, technológiában), azt tudja a hadiiparod is.
Szóval a fentieket tudjuk, és ezekből azért sok szakmai következtetést le tudunk vonni az orosz hadiiparra vonatkozóan is. Például soroljon fel nekem bárki csípőből 5 orosz technológiai céget, amely innovációban élen jár a maga területén! Ugye-ugye? Nem véletlen, hogy magam részéről – persze lehet hibásan, ezt majd a történelem eldönti, de egyelőre az élet inkább engem igazol – a kezdetektől teljes szkepticizmussal álltam az orosz SZU-57-es program valóságtartalmához.
Hiszen aligha hihető, hogy miközben a világ legnagyobb gazdaságnak nemzetközi partner cégek sokaságára van szüksége az F-35-ös gyártásához, és a kínaiak is óriási küzdelemben vannak saját gépük fejlesztésében, addig az 1/13-ad akkora orosz gazdaság (még ennél is rosszabb arányú kutatás-fejlesztési és innovációs potenciállal) képes lenne önmagában egy hasonló képességű eszköz gyártására.
Nem véletlen, hogy az egész háború során – miközben napi szinten ömlenek minden domain-ból a harci cselekményekről videófelvételek – a SZU-57-esek bevetéséről nagyon ritkán felmerülő hírek hitelessége egyáltalán nem bizonyított.
Pedig, mivel nem sikerült az oroszoknak a teljes légtéruralmat kialakítani, egy 5. generációs vadászgép biztosan sokat lendítene a háború eldöntésében. A hiányának oka minden bizonnyal az, hogy a – 2014-es tervezett rendszeresítés ellenére – a SZU-57-es nem 5. generációs képeségekkel rendelkezik, vagy csak, mint prototípus létezik. Egy amerikai védelemgazdasági szakember írta, hogy az ő tudomása szerint az orosz gazdaság – a háború és a szankciók előtt – évi 3 db SZU-35-ös legyártására volt képes. Ez ugye a közel fél évszázados múlttal rendelkező SZU-27-es 80-90-es években továbbfejlesztett változata, amely messze áll az 5. generációs képességektől.
Szintén nem meglepő a modern eszközök hiánya az orosz szárazföldi haderőnemnél (ugye itt például a sokak által vizionált Armata-hadosztályokról van szó). Ugyanis az oroszok mindig is jók voltak kutatás-fejlesztésben, de nagyon gyengék termékesítésben. Előbbi a prototípus létrehozását jelenti, utóbbi a megfelelő költség- és minőségkontrollal, precízen kialakított beszállítói hálózattal működő tömeggyártás megszervezését.
Míg előbbi alapvetően műszaki-technikai és természettudományos ismereteket igényel, addig az utóbbihoz óriási mértékű gazdasági, menedzsment és iparpolitikai tudás is szükséges.
Plusz magas minőség kultúrával rendelkező polgári ágazatok sora. Mert amíg a T-34-es korában elment, hogy valami nem volt derékszög-párhuzam vagy megfelelő anyagminőség, a mai komplex kifinomult rendszereknél ez nem működik. Ezért mondom régóta azt, hogy teljesen mást jelent a Vörös-téren parádéztatni prototípusokat, és mást azokat minőség- és költségkontrollal nagy volumenben gyártani. Bármilyen meglepő, de utóbbi a nehezebb. Főleg Oroszországban, ahol a – korábban – jelen lévő külföldi (pl.: járműipari) cégek folyamatosan arra panaszkodtak, hogy nem lehet normális beszállítókat és épkézláb munkaerőt találni. És ahogy fentebb írtam már, nincs külön polgári ipar és hadiipar, hiszen nincs külön polgári és katonai félvezető, és nincs külön katonai mechatronika, elektrooptika stb. sem. Márpedig az orosz gazdaság a nemzetközi versenyben komoly erőforrás-hátránnyal küzd.
Gazdasági teljesítménye, és így jövedelme 1/13-ada az amerikainak, 1/10-ede az Európai Uniónak (Anglia nélkül), valamint Kínának, kevesebb, mint harmada Japánnak, és valamivel kisebb, mint Dél-Koreának.
Népessége és munkaereje sem kiemelkedő mennyiségű már, csak a 45%-a az USA-nak, 30%-a az Európai Uniónak, 10%-a kínainak, 15%-kal több Japánnak és 175%-kal több, mint Dél-Koreának.
Ráadásul a többi felsorolt országgal szemben komoly agyelszívással küzd, (hiszen az emberek mindig a lábukkal szavaznak), és a becslések szerint a háború előtti fél évtizedben 2-5 millió, jellemzően magasan képzett, fiatal munkaerő emigrált az országból.
Amely töredéke valószínűleg még mindig az FSZB vagy GRU alkalmazásában áll, de a többiek akkor is borzalmasan hiányozni fognak az elöregedő orosz gazdaságból, mind a polgári cégektől, mind a hadiipari konszernektől. A háború ezt a kivándorlási folyamatot csak felgyorsíthatja.
Még röviden arról, hogy miért gondolom azt, hogy maga Vlagyimir Putyin sem volt tisztában (és lehet, még most sincs teljesen) a saját hadiiparának képességeivel. Az ok maga a putyini rendszer természetéből adódik. Az egyenruhás szervezeteknél (és kulturálisan ide lehet sorolni a hozzájuk ezer szállal kötődő hadiipart is) eleve jellemző az információáramlás torzulása, hiszen a jelentős hierarchikus különbségekből adódóan mindenki szeretne megfelelni felfelé úgy, hogy a fenti – vélt vagy valós – elvárásoknak megfelelően kozmetikázott információkat biztosít.
Oroszország autokratikus rendszerében ezért teljesen elképzelhetetlen az, ami azért az USA-ban, Izraelben és Nyugat-Európában időnként előfordul, hogy a haderőben vagy a hadiiparban fennálló problémáról nyíltan lehessen beszélni, és lehessen vitázni a szóba jöhető megoldásokról.
A linken lévő cikkért például egy orosz századost nem hogy kirúgnának, de jó eséllyel hosszú börtön is járna érte. Az autokrata rezsimek a gyengeség jelének tartják a hibákról történő beszélést, a gyengeséget pedig nem tűrik.
Ezért ezekben a rendszerekben – a jelentésekben, beszámolókban, kutatási dokumentációkban stb. – mindig minden tökéletes, hibátlan, s a terveknek megfelelően halad. A probléma ott van, hogy az innováció (és ezen keresztül a fejlődés, és ezen keresztül a katonai ütőképesség növelésének) az alapja az, hogy nem csak hogy tisztában legyünk gyengeségeinkkel és hibáinkkal, hanem az, hogy komoly erőforrásokat fektessünk azok keresésébe is. Egy rendszer, ahol a problémák felvetését akadékoskodásnak veszik, és ezért inkább senki nem beszél róluk, sosem lesz igazán versenyképes, mert torzult információk alapján történik a döntéshozatal.
Ugyanis az innovációs siker alapja nem a jó parancs, hanem a megfelelő innovációs kultúra megléte. Mert ha nem így lenne, akkor Zimbabwének lett volna sikeres űrprogramja, Ceaușescu -nak pedig világszínvonalú hadiipara, és rengeteg ország ontaná már a saját vakcinagyárából a saját fejlesztésű koronavírus-elleni oltást.
Így amikor Putyin elnök a katonai képességek növeléséhez parancsot adott (azaz az illetékes minisztérium tervet bocsátott ki) új haditechnikai eszközök kifejlesztésére és gyártásának megszervezésére, akkor a láncon lefele valószínűleg senki nem akadékoskodott, hogy erre nincsen meg a technológia és a tudás a gazdaságban, hanem csak a székét féltve annyit mondott, hogy „da”. Csak a „parancsnoki lánc” legalján lévő – minden bizonnyal, amúgy nagyon jól képzett és nagy tudású – szakembereket kerülgethette a guta még az álmukban is, tudván, hogy a feladat teljesíthetetlen. Aztán a tervek alakulásáról is (arról, hogy pontosan mire is képes a prototípus, mikor kerülhet majd sorozatgyártásba stb.) – szintén a székeket vagy a szabadságot féltve – az elvárásoknak megfelelően kozmetikázott információk mehettek felfelé.
Hiszen mi ismerjük a híres Hofi-komédiát arról, hogy mi történik egy autokrata rendszerben, és milyen információ jut el a döntéshozókhoz, amikor 14 kismalac van a tervben, de csak 10 születik meg. Ebben a mai értelemben vett stand-up előadásban pont az zseniális, hogy tökéletesen fogta meg az autokratikus rendszerek működését, és azt, hogy miért maradnak le az innovációban.
Ezért egy hibát biztosan elkövetett Putyin elnök az Ukrajna elleni háború elindításával: leleplezte rendszerének gyengeségeit. Ugyanis, ha azt nem is tudjuk, hogy mire képes az orosz hadiipar, azt már igen, hogy mire nem: egy 21. századi konvencionális háború megvívásához megfelelően felfegyverezni az orosz haderőt. Oroszország az idők végezetéig katonai nagyhatalom marad, hiszen rendelkezik annyi nukleáris fegyverrel, hogy az egész emberiség történetének véget vethessen, de hadiipara nem lesz képes – még a lakosság életszínvonalának kárára történő hatalmas pénzügyi átcsoportosítás esetén sem – modern haditechnikával pótolni azt a hatalmas eszközveszteséget, amit elszenved a háborúban. És bár a hadiipar globális szinten is (mind az amerikai, mind az európai) komoly kapacitásproblémákkal küzd, az orosz gazdaság növekvő technológiai lemaradása egyre súlyosabb katonai képességbéli lemaradást is fog jelenteni a hadszíntéren mind a nyugati, mind a távol-keleti országokkal szemben.
| A szerző százados, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karának egyetemi docense. |
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.