A Lada Niva újjászületése, és a történelem tanulsága

Mind szakmai körökben, mind a sajtóban nagyon gyakran felmerül a kérdés, hogy az Oroszország ellen kivetett szankciók igazából kinek is ártanak többet, Oroszországnak vagy Európának. Ezen a portálon már megjelent egy jó elemzés arról, hogy igazából nem is az objektív kár a lényeg, hanem annak interpretálása, azonban én itt most mégis inkább az emberek életminőségére gyakorolt valós hatást próbálom röviden összefoglalni, hiszen valamennyire azért mégis csak az a fontos, hogy milyen körülmények között élhetjük le földi pályafutásunkat. Dr. Taksás Balázs jegyzete.

A választ a kölcsönös függőségek helyzete határozza meg. Az aszimmetrikus kölcsönös függőségi helyzet (interdependencia) minden esetben annak a félnek a kifizetődőbb, jövedelmezőbb, aki a kapcsolat kevésbé függő oldalán áll. Legyen szó akár egy munkahelyi kapcsolatról (a munkáltató függ jobban tőlem, mert szüksége van az én speciális szaktudásomra, és akkor én diktálok inkább a béralkun, vagy én függök attól, hogy felvegyen a munkáltató, hogy legyen egyáltalán munkám, mert akkor ő diktál a béralkun), legyen szó egy családi kapcsolatról, legyen szó egy eladói-vásárlói üzleti kapcsolatról, vagy legyen szó egy kereskedelmi, pénzügyi, technológiai stb. kapcsolatról a nemzetközi gazdasági rendszerben. Éppen ezért az elemzést is a függőségi fokok vizsgálata alapján érdemes elvégezni, azonban érdemes azt rövidtávú és hosszú távú hatásokra ketté bontani. (Mindamellett, hogy meg kell jegyezni, megtévesztő a konfliktust Nyugat-Kelet szembeállására leegyszerűsíteni, hiszen a szankcionáló országok között olyan keleti gazdasági közép- és nagyhatalmak is megtalálhatók, mint Dél-Korea és Japán, amelyek figyelmen kívül hagyása – különösen technológiai téren, mint ahogy majd később látjuk – alapvető hiba.)

Véleményem szerint rövidtávon Európát (és direkt nem Európai Uniót írok, mert az EU-n kívüli európai országokra ugyanazok a hatások fognak érvényesülni) az áru- és szolgáltatáskereskedelemben meglévő nagyobb függősége révén súlyosabban fogják érinteni a szankciók kapcsán fellépő hatások. Az energiahordozók terén az ellátásbiztonságban jelentkező alapvető kockázatok mellett e nyersanyagok emelkedő piaci árai révén minden országban csökkennek a rendelkezésre álló nemzetgazdasági (vállalati, lakossági) megtakarítások, növekednek a költségvetési kiadásokat, ezáltal gyengül a finanszírozási biztonság. A cégek költségnövekedése az értékesítési áraikban is jelentkezik, ami rontja nemzetközi versenyképességüket, így gyengül az értékesítési biztonság, ami további finanszírozási források kiesésével, plusz a munkanélküliség növekedésével jár. A növekvő infláció erősen szűkíti mind a monetáris-, mind a fiskális politika mozgásterét is a helyzet kezelésében. Ezen hatások – különösen az áruhiány, gyorsan emelkedő infláció, beszűkülő gazdaságpolitikai mozgástér – Oroszországban is megjelennek már rövidtávon is – még ha erről sokat nem is fogunk tudni, mivel az orosz statisztikai információszolgáltatásnak mind a mennyisége mind a megbízhatósága egyre csökken –, azonban ennek megítélése és megélése az orosz társadalomban annak sajátos kulturális jellemzőinél fogva sokkal kevésbé lesz negatív, mint Európában, ahol az „elkényelmesedett” társadalmak már sokkal jobban hozzászoktak a magas életminőséghez, a fogyasztási javakhoz történő szinte korlátlan hozzáféréshez. Így rövidtávon ezen társadalmakban nagyobb lesz a sokkhatás. (Hatványozottan igaz ez Magyarországra, ahol a kulturális felmérések szerint a társadalom individualizmusa és különösen anyagiassága világszinten kiemelkedő, jóval magasabb, mint Nyugat-Európában, ráadásul minket az alacsony költségekre, (alacsony bérekre, alacsony adókra, olcsó energiára és természeti erőforrásokra) épülő versenyképességi modellünk alapján a globális infláció is sokkal jobban fog súlytani.) Ráadásul miközben mindenki az olajról, gázról és az élelmiszerről beszél, Oroszország komoly exportpiaci szereppel rendelkezik olyan kulcsfontosságú természeti erőforrások piacán is, mint a nikkel vagy palládium, amelyek visszafogásával – mindamellett, hogy ezzel a saját társadalmának is anyagi veszteséget okoz – tovább gerjesztheti a globális áruhiányt és az abból eredő inflációt.

Szankciók és percepciók

McDonalds és Netflix nélküli jövő, kontra „télen megfagysz”. A hadviselésben a valóság percepciója sokkal fontosabb az objektív valóságnál. Robert C. Castel jegyzete.

Azonban látni kell azt, hogy a gazdasági szankciókat általában nem a rövidtávú eredmények miatt hozzák, és a nemzetközi gazdasági rendben a kereskedelmi és pénzügyi függőségnél van egy sokkal súlyosabb eset, ez pedig a technológiai függőség. Márpedig Oroszország technológiai függősége óriási az őt szankcionáló országok irányába. És ahogy a COCOM-lista és egyéb nyugati technológiai szankciók sem 5 év alatt győzték le a kommunista blokkot, úgy ezen mostani intézkedéseknek is hosszabb távú a hatása. Még akkor is, ha már rövidtávon is látunk olyan fejleményeket, hogy például az orosz járműiparban a háború kitörése után szinte azonnal eltöröltek vagy lazítottak rengeteg jelentős technológiai szabványt a személygépkocsi gyártásban (pl: károsanyag-kibocsátás drasztikus könnyítése, légzsákkötelezettség eltörlése, biztonsági – pl. ABS – szabványok lazítása stb.) A kieső gépjárműtermelés miatt most újraindult a legendás togliatti-i üzemben egy olyan új Lada Niva gyártása, amely drámaian hasonlít az 1970-es években kifejlesztett elődjéhez, különösen ahhoz képest, hogy közben eltelt 45 év. Amennyiben a helyzet nem változik, valószínű, hogy ahogy múlik az idő, hasonlóval kell majd szembesülniük Oroszországban azoknak, akik háztartási gépeket, szórakoztatóipari eszközöket stb. akarnak vásárolni. Mondjuk az csak kényelmetlenségnek tekinthető, hogy a rekkenő hőségben (Oroszország déli részen jóval melegebb van nyáron, mint nálunk) milyen egy 80-as évekbeli autóval közlekedni, vagy a mostani mosógépek helyett milyen visszatérni egy egykori Hajdú mosógépre és centrifugára. Ennél sokkal problémásabb, hogy az iparban, mezőgazdaságban is hasonló nehézségekkel találkoznak majd a cégek, azaz adott esetben évtizedes visszaugrást jelentő eszközökkel kell megpróbálniuk fenntartani tevékenységüket, amely sok esetben a lehetetlennel egyenlő kihívást jelent. És itt nem csak arra kell gondolni, hogy az Ukrajnából eltulajdonított John Deere mezőgazdasági gépek számítógépét egy gombnyomással tiltotta le a gyártó használhatatlanná téve azokat, hanem inkább arra, hogy a már meglévő eszközök szervizelése, karbantartása is egyre inkább akadozni és ellehetetlenülni fog. Márpedig nem azért használnak John Deere gépeket a helyi gyártmány helyett a módosabb orosz gazdák, mert az menőbb vagy szebben néz ki, hanem mert azzal nagyobb terméshozam, nagyobb jövedelem érhető el. Hatványozottan igaz mindez az orosz iparra, ahol rengeteg nyugati (illetve japán, koreai) gépet használnak a termelésben.

Sokan nevetnek azon, hogy az Északi Áramlat gázvezeték turbinájának szervizelése kapcsán mennyire lábon lőtte magát Európa, de kevesen teszik fel a kérdést, hogy azt a turbinát miért is Kanadában kell szervizelni, miért nem Oroszországban, miért európai cégek építik a Gazprom által tulajdonolt csővezetékeket, és azokban miért Rolls-Royce turbina van. Miközben sokan azt vizionálják, hogy az oroszok majd hirtelen mondjuk Indiának fognak földgázt értékesíteni, és onnan pótolni a hosszú távon kieső európai bevételeiket (az orosz állami költségvetés 45%(!) származott energiahordozók értékesítéséből 2021-ben, amely jelentős része Európához kötődött), azt a kérdést kevesen teszik fel, hogy képes-e egy ilyen óriási hegyvidékeken átívelő csővezetéket létrehozni az orosz gazdaság, illetve hány LNG-hajót képes nyugati és koreai cégek hozzájárulása nélkül megépíteni a gáz szállításához? Pedig a válaszok fontosak: nem, nem képes és 0. Annak ellenére sem, hogy – készülvén a demokratikus országokkal való esetleges konfliktusra – az energiaszektor és a hadiipar (mint két kulcsfontosságú terület) külföldtől való függőségének megteremtését már 2010-es évek legelején elrendelte Putyin, azonban látható, hogy a célt – a jelentős eredmények ellenére – nem sikerült elérni.

Hogyan veszítsünk el egy háborút három könnyű lépésben?

A Nyugat twitter-csörtető polgárainak hamarosan alkalma lesz újragondolni, hogy milyen szintű szenvedést lesznek hajlandók elviselni Ukrajna érdekében. Robert C. Castel jegyzete.

A történelem tanulsága a technológiai-determináció, azaz hogy egy ország világgazdasági pozícióját hosszú távon mindig annak technológiai-fejlettsége határozza meg. Ne feledjük, nem ez történelmünk első energiaválsága! Az 1973-as olajválság sokkhatásként érte a nyugati (és egyes keleti) társadalmakat. Akkor még a Fehér Ház fűtését is erősen korlátozni kellett. S miközben a kommunista blokk a szovjet olajjal ellátva dörzsölgette a tenyerét a kapitalista rendszer bukását – sokadszorra is – vizionálva, igazából végül kit döntött le az olajválság? Magát a kommunista blokkot. Ugyanis hiába állt rendelkezésre az olcsó szovjet olaj, a DIGÉP-ben, mint ahogy más szocialista országokbeli üzemekben is német, svájci, olasz, japán stb. gépekkel dolgoztak. Ezek importára az olajválság miatt drasztikusan megnőtt, amit a cserébe Nyugatra exportált szocialista termékek és nyersanyagok ára nem követett le (ugyanis a high-tech termékek ára hosszú távon mindig gyorsabban nő, mint az alapanyagoké vagy low-tech termékeké). Ez a cserearány romlás hatalmas veszteséget okozott a szocialista országoknak, amely végül a csődjükhöz, és ezzel a rendszer bukásához vezetett. A kapitalista országok a magasabb technológiai fejlettségük révén jóval jobban voltak képesek hosszú távon reagálni a világ változására, mint a szocialista országok. Ez annak volt köszönhető, hogy a demokratikus rendszereknek – a rendszer olyan sajátosságából adódóan, mint a verseny tiszt(ább)sága, a teljesítmény és nem kapcsolat alapú előrejutás, a humánerőforrás nagyobb megbecsülése stb – mindig nagyobb az innovációs kapacitása, mint az autokrata versenytársaiknak. Ugyan lehet azzal érvelni, hogy a technológia-terjedését ma sokkal nehezebb korlátozni (ez abszolút igaz), viszont a másik oldalon a technológia-fejlődése is jóval gyorsabb, ezért sokkal gyorsabban le is lehet maradni.

Ami gyakran elhangzik még érvként, hogy most Oroszország mögött ott van egy nagyhatalmi Kína. Kínának el tudja adni a Nyugatnak el nem adott termékeit (vagy Kínán keresztül a világpiacra is ki tudja juttatni), Kínától be tudja szerezni a demokratikus országoktól be nem szerezhető technológiákat. Ez jelentős mértékben így van (bár azért gyorsan tegyük hozzá, hogy a kínai gyáripar is nagyon jelentős mértékben nyugati és japán gépparkkal működik, nem hiába van óriási kereskedelmi többlete Németországnak Kínával szemben), csak hogy ebből Oroszország nem sokat fog profitálni, ellenben annál többet Kína. Csak gondoljon bele mindenki, hogy áll egy piacon, ahol rengeteg az almaárus, de távol és közel ő az egyetlen vevő, mindenki neki akarja az almát eladni. Mennyit lesz hajlandó érte adni? Ugye nem sokat. Most gondoljon mindenki bele abba, hogy ugyanezen piacon az almaárusoknak szüksége van permetszerre a kártevők ellen, mert különben nem lesz jövőévi termés, és ő az egyetlen, aki permetszert értékesít az országban. Mennyit kér majd az áruért? Ugye elég sokat. Na így lesz ez a kínai-orosz kapcsolatokban is. Oroszország kénytelen lesz piaci áron alul értékesíteni, és piaci áron felül venni. Ez a cserarány romlás olyan mértékű lehet, hogy ha a közeljövőben lesz is valós (és nem statisztikai) orosz gazdasági növekedés, az orosz emberek akkor sem fognak jövedelem szintjén semmit belőle érzékelni. Ne legyenek illúzióink, Kína nem egy jóságos szamaritánus, ellenben egy messianisztikus kultúra, aki – mint mindenki más – mindent megtesz saját célja érdekében. Márpedig az ő célja nem egy azonos erősségű Oroszország, hanem egy olyan szintű, amit eszközként fel tud használni a demokratikus országok elleni versenyében. A Kína-Oroszország összeborulás nem egyenlő felek szövetsége lesz, hanem Kína bőven ki fogja használni, hogy a Nyugat a keblébe terelte az oroszokat, akiknek csak a másodhegedűs szerep jut. Sokan vannak, aki szerint már most is egy USA-Kína proxy háború folyik Ukrajnában, ahol Oroszország lett a proxy. Szomorú sors ez egy egykori nagyhatalom számára.

Összefoglalva tehát, szinte biztos vagyok benne, hogy a fejekben Oroszország fogja megnyerni a gazdasági háborút, és a nyugati társadalmak nagyobb sokként fogják megélni a gazdasági szankciókat, mint az orosz nép. De abban is biztos vagyok, hogy amennyiben a szankciókat sikerül fenttartani, 20 év múlva még nagyobb különbség lesz abban, hogy milyen az ember életminősége Salzburgban, Veronában, Freiburgban, Tamperében vagy éppen Wroclawban, ahhoz képest, hogy milyen Jaketyinburgban, Magnitogorskban, Novoszibirszkben vagy Permben. Pontosan ezért folytat óriási hibrid hadviselést Oroszország az európai társadalmakban a szankciók hatástalanságát sulykolva, és a Nyugat bukását hirdetve.

Ezért kell a tudatosság, mert hát ugyan valóban fontos a percepció, de lássuk be, a legtöbb észak-koreai állampolgár is elhiszi, hogy éppen mindig legyőzik a kapitalizmust, de azért tegye fel a kezét az, aki szeretne cserélni velük.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense.

Amikor a Nyugat magára maradt

Amikor a „világ közvéleményéről” beszélünk, akkor általában kevesebb, mint három tucat államról esik szó. Robert C. Castel jegyzete.