Ebben a szakaszban valószínűleg még azok az amerikai diplomaták sem tudják, akik a mélyen elmerültek az Egyesült Államok és Irán között folyó nukleáris tárgyalásokban, hogy mi lesz az erőfeszítéseik eredménye. Az elmúlt 20 hónapban, Joe Biden elnök hivatalba lépése óta az volt a várakozás, hogy Teherán előbb-utóbb beleegyezik abba, hogy ismét csatlakozzon ahhoz a rendkívül gyenge nukleáris megállapodáshoz, amelyet 2015-ben kötött Barack Obama korábbi elnök kormányával. De ahogyan az említett megállapodáshoz vezető két év alatt is tették, az irániak nyilvánvalóan jól szórakoznak azon, hogy megizzasszák amerikai kollégáikat, hogy beleegyezzenek azokba az előnyös feltételekbe, amelyeket Biden külpolitikai csapata készséggel felajánlott nekik — írja publicisztikájában Jonathan S. Tobin a JNS oldalán.
Ha azonban – ahogy a legtöbben hiszik – létrejön a nukleáris megállapodás, az új és potenciálisan megosztó fejezetet nyit az Egyesült Államok és Izrael kapcsolatában, és komoly dilemmát jelent a zsidó állam kormánya számára. Ez igaz lesz, akár a novemberi választások után a jelenlegi miniszterelnök, Jair Lapid, akár riválisa, Benjamin Netanjahu volt miniszterelnök alakít majd kormányt, akinek a Likud pártja továbbra is a legnagyobb Izraelben, de nem biztos, hogy képes lesz többségi koalíciót összehozni. Hacsak a Biden és a demokraták által folytatott diplomáciai erőfeszítéseket nem hiúsítja meg az iráni hajthatatlanság, az olyan eseménysorozatot indít el, amely (bár mindkét ország az ellenkezőjét igyekszik bizonygatni) olyan helyzethez vezethet, amelyben a szövetséggel kapcsolatos korábbi feltételezések a semmibe vesznek.
Egy ilyen forgatókönyv mind Izraelnek, mind az Egyesült Államoknak rosszul jönne ki – nem utolsósorban azért, mert egy nukleáris Irán, amely garantáltan az új alku eredménye lesz, aláássa mindkét nemzet biztonságát és szövetségeiket az arab világban. A legfrusztrálóbb aspektus az, hogy a megállapodás visszacsinálhatja mindazt a jót, amit az Ábrahám-egyezmények hoztak a régiónak, és ha ez megtörténik, az azért lesz, mert a Biden-kormányzat úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagy néhány alapvető realitást a Közel-Keletről és arról a külpolitikáról, amelyet elődje megtanult.
Ez azt jelenti, hogy a realizmus helyett az ideológiát és az Izraellel és az iszlám világgal kapcsolatos téves feltételezéseket választja, és visszatér egy olyan politikához, amely nem azon a felfogáson alapul, hogy a szövetségek akkor működnek a legjobban, ha a szövetségben részt vevő valamennyi fél a saját érdekeit követi.
Az elmúlt hetekben Washingtonban felerősödött az optimizmus, ami ennek megfelelően pánikhangulatot keltett Jeruzsálemben és az arab fővárosokban, hogy az irániak végre lemondanak néhány felháborító és nyilvánvalóan komolytalan követelésükről, és végre elfogadják az „igent” válaszként, és ezáltal elkezdenek profitálni a nyugati szankciók elengedéséből. De mint minden korábbi ilyen reménysugár esetén a Biden-tisztviselők körében, Teheránból újabb ésszerűtlen válaszok érkeztek.
Irán legutóbbi válaszát az Európai Unió által nekik eljuttatott tervezetre – ennyi idő után a tárgyalásokat még mindig közvetítőkkel folytatják, nem pedig közvetlenül a két ország között – az amerikai külügyminisztérium „nem konstruktívnak” nevezte. Senki ne higgye azonban, hogy ez visszatartja Biden csapatát attól, hogy továbbra is egy új paktumot szorgalmazzon. Az irániak joggal hiszik, hogy az idő az ő oldalukon áll. Mivel az európaiak nyomást gyakorolnak az iráni olaj áramoltatására az Oroszország elleni szankciók okozta hiány idején, kevés érintett kételkedik abban, hogy az amerikaiak előbb-utóbb beleegyeznek valamiféle „kompromisszumba”, amely végre véget vet a gyengeség eme elkeserítő példájának.
Ha ez megtörténik, az arab államok választásra kényszerülnek. Az egyetlen lehetőségük az lesz, hogy megadják magukat Iránnak, vagy pedig a biztos amerikai ellenállás ellenére is csatlakoznak az izraeli erőfeszítésekhez, hogy megállítsák Teherán fegyverkezési törekvéseit.
Bár az amerikai kormányzat továbbra is azt állítja, hogy nem fogja megkötni Izrael kezét az iráni fenyegetés kezelésére irányuló erőfeszítésekben, ez teljesen álságos. Bármilyen izraeli erőfeszítés, hogy egy megállapodás után megtámadja Iránt, közvetlen konfrontációba sodorja azt Washingtonnal. Ez kiszámíthatatlan bonyodalmakhoz fog vezetni a két szövetséges közötti kapcsolatokban. Valójában, tekintve a Demokrata Párt bázisának Izrael-ellenességét, nem lehet tudni, mi lesz a következménye annak, ha Lapid vagy Netanjahu ilyen irányt vesz. És még ha nem is teszik, az izraeli biztonság aláásása egy ilyen megállapodással elkerülhetetlenül olyan forgatókönyvekhez fog vezetni, amelyekben az Irán által finanszírozott és irányított terrorista csoportok újabb összecsapásokkal és a palesztin terrorizmus fellendülésével igyekeznek majd teret nyerni.
Mindez megalapozhatja a Trump-kormányzat alatt a béke felé tett előrelépések és a két évvel ezelőtt elindított Ábrahám-egyezmények felborulását.
Ahogyan az iráni megbékélés a Biden által visszaállított külpolitikai establishment hatalomra való visszatérésének elkerülhetetlen következménye, úgy Donald Trump korábbi elnök sikere is annak a következménye, hogy diplomáciában nem jártas embereknek adta át a problémát. Ezt a diplomáciai újoncokból álló csapatot – köztük az elnöki főtanácsadót/ vejét, Jared Kushnert, David Friedman izraeli amerikai nagykövetet, Jason Greenblatt közel-keleti megbízottat és Friedman segédjét, Aryeh Lightstone-t – nem akadályozta meg az establishmentnek a békefolyamatba önmagáért való szinte vallásos hite és az a mítosz, hogy a béke kulcsa az Izraelre gyakorolt nyomásgyakorlás. Egyetértettek egy olyan politikával, amely Amerika érdekeit helyezi előtérbe, és megértették, hogy ha más országoknak is megengedik, hogy ugyanezt tegyék, az stabilabb és biztosabb utat biztosít.
Biden, akárcsak Obama úgy kezeli Izraelt, mint egy kliensállamot, amelyet arra kell kényszeríteni, hogy engedményeket tegyen a palesztinoknak, és engedjen Irán megbékítésének, mert ez beleillik a Közel-Keletről alkotott nagy ideológiai konstrukcióba, amelynek kevés köze van a valósághoz.
Ugyanilyen irreálisak azzal kapcsolatban is, hogy az arab nemzetek saját érdekeiket követik azáltal, hogy egy olyan Izraellel szövetkeznek, amely gazdasági ablak a Nyugat felé, és egyben biztonságuk bástyája is.
Mind az Egyesült Államokban, mind Izraelben sokan igyekeznek lekicsinyelni egy olyan új megállapodásnak a szövetségre gyakorolt hatását, amely az évtized végére egy nukleáris Iránhoz vezet. Az Obama-féle megállapodás, bár súlyos és elhibázott volt, akkor még csak a távoli jövőt illetően jelentett fenyegetést. Ám ez nem igaz egy új megállapodásra, amelynek lejárati ideje már igencsak közeli jövőt állapít meg, miközben figyelmen kívül hagyja az iráni rakétaépítésből és a terrorizmus finanszírozásából eredő veszélyt. Az iráni rezsimnek adott ilyen ösztönzés nem csak a meglévő szövetségeket fogja veszélyeztetni, hanem eltávolít néhány olyan védőkorlátot is, amely elrettenthetne az erőszak eszkalációjától.
Bár Biden apologétái tévesen Trumpnak az eredeti megállapodásból való kilépésre vonatkozó döntését okolják a jelenlegi veszélyért, Trump helyesen tette, hogy inkább előbb, mint utóbb kilépett a megállapodásból, és sürgette annak újratárgyalását, amely véget vetne a nukleáris fenyegetésnek, nem pedig állandósítaná azt.
Ez a fajta realizmus manapság nem divatos Washingtonban, mivel ismét a hivatásos diplomatákból, agytrösztökből, akadémikusokból és újságírókból álló régi establishment került a vezetői székbe, akik ragaszkodnak az amerikai közel-keleti politika alapját képező elhibázott feltételezésekhez.
Ha Izrael és az Egyesült Államok szövetségét meg akarjuk menteni Biden ostobaságától, akkor vissza kell térni a nemzeti önérdek Trump-korszakbeli felfogásához, és fel kell hagyni az álmodozással mind Iránnal, mind a palesztinokkal kapcsolatban. Hogy ez a fordulat időben megtörténhet-e, és hogy képesek leszünk-e megakadályozni az Irán megbékítésében rejlő káoszt és a lehetséges borzalmakat, még nem tudhatjuk.
