A következő hónapok, talán évek nagy európai témája a megélhetés: az elszálló infláció, az energia ára, az energia elérhetősége, az életszínvonal megőrzése vagy csökkenése. Nem kivétel ez alól Franciaország sem, ahol már tavaly, a Covid után fellángoló áremelkedések nyomán elkezdett a kormányzat “rezsivédeni”, juttatásokat osztani, energiaárakat limitálni, sőt, még az energiapolitikát, különösen az atomenergia szerepét is átgondolni. A korábban preferált erőmű bezárások helyett így lett a jelszó mostanra az építés.
Az Ukrajna elleni orosz támadás erre az inflációs folyamatra aztán még rá is tett egy jó lapáttal (igaz, hogy Franciaország orosz gázkitettsége alacsony, s hogy a villamosenergia nagy részét atomerőművein keresztül megtermeli az ország, de a világpiaci folyamatok, a szankciók, az áremelkedések természetesen Franciaországba is begyűrűznek, készülnek is a nehéz télre, elsősorban az energiafogyasztás csökkentését megcélozva).
Nem meglepő tehát, hogy amikor nem közvetlenül a háború volt a 2022-es francia választások nagy ügye, akkor a megélhetés, illetve az energiapolitika, s ezzel összefüggésben a zöld átmenet dolga biztosan ott volt a top témák között,
részben ez okozhatta mind Jean-Luc Mélenchon, mind pedig Marine Le Pen jó eredményét.
Jól érezték, hogy miről kell beszélni, különösen március-áprilisban, amikor kiment az első háborús lelki sokk, és a választói figyelem már némiképpen diverzifikálódott. A francia politikai elit pontosan tudja, hogy robbanásveszélyes kérdésekről volt, van és lesz szó:
ez az az ország, amelyet fél évre megbénított a sárga mellényes tiltakozás, miután néhány centtel emelni próbálták az üzemanyag adóját.
Azt is mindenki tudja, hogy a sárga mellényes feszültség csak felfüggesztődött, eltemetődött, de nem enyhült. Az árak, az életszínvonal dolga tehát kéz a kézben jár az energiapolitikai dilemákkal Franciaországban.
És miközben a közvélemény-kutatások megkérdezettei többségükben megértőek a háború árnyékában elhangzó energiaspórolási felhívásokkal szemben (kétharmaduk nyitottnak is mondja a cselekvésre), a válaszadók többségükben azt is hozzáteszik:
az az óhajuk, hogy a célzott spórolás ne járjon együtt áremelkedéssel, illetve a feladat ne csak a lakosságot érintse.
Közben a költségvetési mozgástér egyre korlátozottabb az áremelkedések állami ellentételezésére: a Covid-járvány kezelése nyomán elszállt a hiány, elszállt az államadósság, s ha az egyelőre nem pánikoló piac elkezd aggódni, akkor a francia kormányzat – amely a meglóduló hiányt 2027-ig tervezi az elvárt 3% alá passzírozni – szintén elkezdhet aggódni.
Ebből a szempontból az olasz kormányválság a lehető legrosszabbkor jön Macronéknak, mert emlékeztet az ország mediterrán jellegére, na meg arra, hogy a Borne-kormány sem éppen betonbiztos parlamenti talapzaton áll.
Ebben a kontextusban kezdte el tárgyalni a francia Nemzetgyűlés a kormányzat vásárlóerő védelmét szolgáló csomagját. A kormányoldal elsősorban a jobboldali republikánusok szavazataira számít, így a bazári egyezkedések is velük folynak (például a benzinársapka ügyében, ami a most tárgyalt 2022-es pótköltségvetés egyik fontos döntése lesz, s úgy tűnik, a kormány lemondhat arról, hogy célzott juttatássá alakítsa a mindenkinek járó támogatást).
Az valóban nagyon fontos kérdés, a következő hetek talán legfontosabbika, hogy kialakul-e egy olyan módszeres együttműködés a kormánytöbbség (pontosabban kisebbség) és a republikánusok között, amely előbbieknek szavazatokat, utóbbiaknak pedig a választókörzetben sikerként eladható projekteket, döntéseket hoz.
De van egy másik fontos kérdés is: tartja-e Marine Le Pen és a Nemzeti Tömörülés azt az új stratégiáját, mely a kormányképesség megszerzését, a kompetenciakép javítását szolgálja? Eddig fegyelmezettek voltak, s a kritikák mellett a szavazataikkal sem voltak mindig szűkmarkúak (kulcsszó: eddig).
Ezt persze magyarázhatja az, hogy egy, az életszínvonalért aggódó, és a kormányképességét bizonygatni akaró párt aligha engedheti meg magának, hogy ne szavazzon meg valamit, ami az általa követelt irányba megy, csak azért, mert keveselli.
Plusz, ezzel lehet csak igazán borsot törni a kormányoldal orra alá: lehet azért már itt-ott arról olvasni, ha Macronék abban gondolkodtak, hogy a következő öt évet Marine Le Penék démonizálásával töltik, nehéz dolguk lesz, mert az előző öt évvel ellentétben a kedvenc ellenfél ezúttal nem partner a dologban. Az RN már ugyanis nem egyszerűen létezni és erősödni akar, hanem a kormányzást tűzte ki célul. Ez a mérséklődés és konstruktivitás stratégiai kihívás a centrum számára, hiszen ha utóbbi nem talál ki valami újat, akkor a démonizálás nem feltétlen Le Penék hitelességén fog rontani. Sőt, akár még segíthet is nekik, ha a választók azt látják, hogy nincs köszönő viszonyban a valósággal.
Nagy stratégiai játék ez. Például a bajoknak nem valószínű, hogy lesz gazdája, de a sikernek viszont mindig több is. Márpedig ha a centrumon és a republikánusokon túl más, vagy mások is megszavazzák a vásárlóerős csomagot (ne felejtsük, még csak az első olvasatnál tartunk), nehéz lesz úgy kommunikálni, hogy ez kizárólag x vagy y sikere. Mások is ezt fogják mondani, miközben elmondják, hogy ők még többet akartak, még jobbat akartak, csak hát az x vagy az y nem működött együtt.
És akiről az ellenfelei be tudják bizonyítani, hogy nem működik együtt, nem elég kompromisszumkész és nem elég nyitott, rosszul jár, hiszen a franciák olyan parlamentet raktak össze, amely hangosan kiabálva üzeni, hogy “h-a-t-a-l-o-m-m-e-g-o-sz-t-á-s-t é-s k-o-m-p-r-o-m-i-ssz-u-m-o-t”!
Ez tehát határozottan nem az a ciklus, amikor unalmas parlamenti vitákról és egyezkedésekről beszélhetünk, sőt: ebben a ciklusban éppen a parlament lesz a politika izgalmas középpontja, mert a szakpolitikai bazáron keresztül folyik a helyezkedés, a 2027-es pozíciók építése.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.