Gyilkos utódlási harc jöhet a francia pártok vezetéséért

Franciaország-szakértő, politológus

A francia radikális baloldal vezére, Jean-Luc Mélenchon azt mondja, a 2022-es volt az utolsó elnökválasztási kampánya. Marine Le Pen, a Nemzeti Tömörülés arca úgy fogalmaz, 2027-ben „a priori” nem indul újra. A hivatalban lévő köztársasági elnök, Emmanuel Macron pedig nem is pályázhat ismét az elnökségre, mert az alkotmány szerint két egymást követő ciklusnál tovább nem lehet betölteni a tisztséget. Az államfő háta mögött meg is indult a gyilkos utódlási harc, az önjelölti helyezkedés. A következő öt év erről fog szólni.

Nem hiszek mindenkinek, aki most azt állítja, hogy 2027-ben nem lesz ott a startvonalnál. Ha jóindulatú vagyok, akkor nem feltételezem, hogy a vonakodók csak óvatosak, mert nem akarják magukat hataloméhes politikai gépnek mutatni. Vagy ha kitör rajtam a totális és végtelen jóindulat, akkor akár el is hihetem, hogy senki nem taktikázik, mindenki igazat mond, vagy legalábbis mindenki elhiszi, amit éppen mond. Azt viszont semmiképpen nem gondolom, hogy ezek az álláspontok nem változhatnak a következő években.

Elvégre az üléspontok máris változtak.

Vegyük például Marine Le Pen esetét! Amióta az esetleges következő elnökjelöltsége szóba került, a Nemzeti Tömörülés (RN) váratlan politikai sikert aratott a nemzetgyűlési választáson. A remélt minimum 15 képviselői mandátum helyett a párt 89-et szerzett.

Ezzel, ha a több frakcióba szétülő baloldalt nem számoljuk egybe, az RN a legnagyobb önálló ellenzéki párt lett Franciaországban, jelentősen növelve a helyi beágyazottságát, az erőforrásait, a lehetőségeit.

Marine Le Pen vezetésével ez a párt idén történelmi sikert ért el nemcsak az elnökválasztáson, hanem a parlamentin is, megerősítve azt a folyamatos javulási, erősödési tendenciát, amely az elmúlt évtizedben megfigyelhető volt.

Francia miniszter: A teljes orosz gázszállítás leállítása a „legvalószínűbb”

Bruno Le Maire francia gazdasági és pénzügyminiszter vasárnap arra figyelmeztetett, hogy nagy az esélye annak, hogy Moszkva teljesen leállítja Európába a gázszállításokat.

Bár Marine Le Pen várhatóan véglegesen átadja a párt vezetését valaki másnak (Jordan Bardella átmeneti pártelnök különösen esélyes lehet a posztra), nem biztos, hogy ez a visszavonulását jelenti. Sőt! Le Pen legnagyobb problémája ugyanis évek óta az államigazgatási vezetési és kormányzási képességek, illetve a felkészültség hiánya, pontosabban az ezek hiányába vetett széles körű hit. Mi lehetne alkalmasabb a problémát okozó kép szépítésére, mint egy frakcióvezetői poszt, és az aprólékos, részben szakpolitikai parlamenti munka? Az RN nemzetgyűlési mozgásai is arra utalnak, hogy a radikális párt immáron nem egyszerű létezésben, hanem kormányzásban gondolkodik, akár a konfliktus-vállalás, a politikai harc kárára is: láthatóan nem a szisztematikus ellenkezésre rendezkedtek be, ellentétben a baloldal radikálisaival, akik nem titkoltan agresszívebb attitűdöt vettek fel a kormányoldallal szemben. Természetesen, ahogy halad előre a ciklus, és közeledik a következő választás, ez a taktika változhat, de ettől még nagyon beszédes korai Le Penék mozgása.

Azáltal pedig, hogy valaki más lesz a pártelnök, Marine Le Pen nemcsak a kompetenciaképét erősítheti, hanem akár még tovább is mérséklődhet, a keményebb dolgokat kimondatva másokkal, a „pártos emberekkel”.

A radikális baloldalon sem feltétlen kell leírni a vezért. Mélenchon úgy lebeg a teljes baloldal felett (beleértve a mérsékelteket és a radikálisokat), hogy nem parlamenti képviselő, és elvileg, mint mondja, 2027-ben nem indul újra. Csakhogy még mindig ő a vezér. Ő a legismertebb. Kiszemelt és biztos utód nem látszódik mögötte, igaz, tisztes másodvonalat nevelt ki az elmúlt években, mely most képviselőként tapasztalatot, hitelességet, felkészültséget szerezhet, különösen, ha jól sikerül a ciklus. Márpedig a baloldalnak kedvező megélhetési kérdések folyamatosan napirenden lesznek, tehát erre még van is némi esély. Ha így alakul, és ha nincs látványosan jól hasító utód, mi az akadálya annak, hogy hívei „könyörögjenek” Mélenchonnak, aki a könyörgés hatására, persze némi vonakodás után meggondolja magát? Nem biztos, hogy a baloldalnak ez a nyerő taktika persze – a hogy arról Bruno Jeanbart közvélemény-kutatóval beszélgettünk, a baloldal aligha tud nyerni, ha a radikálisok vezetik –, de a politikusi egó nagy úr.

Ha nincs, aki belülről lenyomja, mi akadályozza meg Mélenchont abban, hogy meggondolja magát?

És mi a helyzet Macronékkal? Az, hogy ott is megindult a helyezkedés: Gérald Darmanin belügyminiszter, Bruno Le Maire gazdasági miniszter, Édouard Philippe volt miniszterelnök, illetve François Bayrou MoDem-vezér elnöki, miniszterelnöki, meg mindenféle ambícióitól hangos a közélet. Ők nem barátai Élisabeth Borne kormányfőnek sem, hiszen ha egy miniszterelnök jól csinálja, és nem közvetlenül a miniszterelnöki székből akar elindulni az elnökségért, akkor akár ellenfél is lehet (azt pedig nyilván mindenki kisebb csodaként értékelné, ha Borne öt évig hivatalban maradhatna ilyen szociális feszültségek és ilyen nehéz parlamenti helyzet mellett).

Hová tűnt a francia köztársasági front?

Bruno Jeanbart szerint a választási eredmények nyomán turbulens évekre számíthatnak a franciák. Soós Eszter Petronella interjúja.

Vagyis: miközben az elnöki többség sosem volt olyan gyenge, mint most, a belső helyezkedések és kisebb-nagyobb politikai zsarolások is jó eséllyel a tetőfokára hágnak.

Korai még értékelni, hogy Macron mennyire akarja, Borne pedig mennyire tudja ezt a hatalmi harcot kontrollálni, de ha az elmúlt hetek tendenciáit nézzük, nem fogunk unatkozni a következő években. A késeket előhúzták, és ha az ember előre akar jutni a kormányoldalon belül, nem az ellenzéktől kell félnie a legjobban. Nincs ebben semmi meglepő vagy új. Így volt ez mindig a politikában: az ellenfél szemben, az ellenség az ember háta mögött ül.

Emberi dolog mindig többet és többet akarni. A francia vezető politikusok sem kivételek ez alól a szabály alól. Azok sem, akik az elnöki többségben arról álmodnak, hogy Macron helyére ülhetnek 2027-ben. Mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy meg is tehessék, ha kell, a szövetségeseik kárára is. De nem kivétel Le Pen és Mélenchon sem. Nehéz elhinni, hogy létezhetnek olyan „politikai állatok”, akik képesek a hatalom kapujában feladni – ezért mondom azt, hogy ha Le Pen és Mélenchon most igazat mondanak is, nem biztos, hogy az évek során nem változtatnak a véleményükön.

Hogy nem jön meg az étvágyuk egy olyan helyzetben, amikor az elnöki csapatban is nagy a bizonytalanság, amikor a zavarosban lehet halászni, amikor minden változhat.

Ha valaki a hatalom kapujában feladja, és egy számára kedvező helyzetben nem próbálja újra, akkor annak vélhetően nem politikai, hanem inkább személyes vagy pszichológiai okai vannak. Amiről viszont nem a politológusnak kell nyilatkoznia.

Most jön a lényeg Párizsban

Megvan a francia kormány, felértékelődnek a tárgyalási készségek, a francia rendszer sokkal parlamentárisabb arcát mutatja majd a következő években. Soós Eszter Petronella írása.